Repülni roncsokat

Mára

Pszichopera

Nem szívesen írok szerencsétlenül elsült színházi-zenés élményeinkről, de az elmúlt fél évben volt pár, sajnos. Ezért kicsit gyanakodva nézegettem a port.hu leírását a FAREMIDO Társulat Pszichopera c. produkciójáról: megér ez egy szombat estét? EGy pszichológus, aki kianalizál néhány operahőst? Operastandup? Nem túl keresett ez? Én már a Micimackó szereplőinek a felcimkézésekor se voltam humoromnál. (Mesében nem ismerek tréfát, az igaz.) Kati, aki meghívott rá is inkább csak remélte, hogy jó lehet. Bíztam a megérzésében és igent mondtam.

Újpesti Rendezvénytér? Hűha. Még sose vetett ide a Sors. Nem véletlen: az újpesti piac mellett épült modern és nagyon funkcionális épület 2018 októberétől működik, szóval még bejáratófélben van. A csupa üveg és beton felületeket kellemesen törik meg a színes bútorok, a jópofa világítótestek, ezzel együtt kicsit félkésznek tűnt. Friss hangulata volt. Visszagondolva: az egész helyszín valahogy nagyonis magában hordozta az esetlegesség, kísérletezés lehetőségét. 

A színházterem jól tagolt, jól belátható, az ülések kényelmesek. Ez egyáltalán nem magától értetődő, lásd: a Pesti Magyar Színház derékfacsaró, térdnyomorgató üléseit. 

Az előadás koncepciója a következő: egy zongora áll a színpad bal oldalán, ez szolgáltatja majd a zenei kíséretet. A jobb oldalon egy asztal pár székkel, ahol helyet foglal egy cicanadrágos, igazi pszichológus: F.Várkonyi Zsuzsanna. Hozzá járulnak sorban a különféle problémákkal küzdő operahősök. Az asztalon csengő, amit ha megszólaltatnak, a pszichológust csak a nézők hallhatják, a páciensek nem. 

Don Giovanni (Fábetler András) az első a sorban, aki csak így menekülhetett meg a Pokol nevű pszichiátriai intézet kényszergyógykezelésétől. Egy rövid beszélgetés után annyira megtetszik neki a pszichoanalízis, hogy rábeszéli a szakembert: engedje meg, hogy hadd legyen az asszisztense. A pszichológus vonakodva beleegyezik. Innentől kezdve ez a javíthatatlan, de szerethető szívtipró ott kotnyeleskedik az összes esetnél és adja meg az est sava-borsát.

Az öregedő Almaviva grófné és komornája, Carmen és Don José panaszkodnak, beszélgetnek, énekelnek, kibeszélik egymást és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy folyik a könnye a nevetéstől és az elfogódottságtól. Mert ezek a szélsőségesen megálmodott karakterek a hétköznapi helyzetekben és a konfekcióruházatukban egyek lehetnének közülünk. A produkció nem maradt meg a színpadi keretek között: először csak kiszólogatás volt a közönség felé, majd egyszerre kiáradt az előadás a nézőtérre is - ott hömpölygött közöttünk. És bár zeneileg hagyott némi kívánnivalót maga után, ez a közvetlenség minden skrupulust elnémított. 

Ilyenkor eltöprengek, hogy mikor került olyan távol tőlünk az opera műfaja? Nem volt-e öngól a siker hatására nagy operaházakat építeni, azokat hanggal, énektechnikával úgy megtölteni, hogy a szöveg sok esetben érthetetlenné válik és szövegkönyv vagy előzetes készülés nélkül csak sejtjük, miről is szól? Nem mindig megy ám úgy, mint a Micsoda nőben, ahhoz az előadás minden résztvevőjének (a nézővel egyetemben) nagyon a topon kell lennie.

Számomra az opera az örök történetekről, félreértésekről, kavarásokról szól, amelyek újra és újra lejátszódnak és mi a szereplőkkel együtt izgulhatunk, hogy legyen már végre happy end. (És pont úgy, mint az életben, itt is eléggé ritka a boldog végkifejlet. De cserébe ott a katarzis.) Dalok, amiket a zuhanyrózsába lehet énekelni. Nem muszlinsál, béna fukszok, flitteres felső és körömcipő, hanem kétszáz láb dobogása, elragadtatott füttyök, kiáltások és viharos taps. Ilyen volt ez a szombat este.

Mitől féltem magamat

Mikor picik voltak a gyerekek és néha éjszakánként nem lehetett őket megnyugtatni, volt egy végső mágiám, ami sokszor bevált: egy nagyon puha, bolyhos takarót képzeltem kettőnk köré. Ettől mindketten megnyugodtunk és megadatott némi alvás.
Akiket szeretünk, azok köré ösztönösen egy védőburkot szeretnénk varázsolni.
Magamat soha nem féltettem igazán: egy-egy pillanatra jutott csak eszembe, hogy bármitől is komoly bajom lehetne. Mindig Isten tenyerén éreztem magam. Egyvalamitől félek csak: attól, hogy úgy halok meg, hogy nem használtam ki a képességeimet, a lehetőségeimet. Mi van, ha úgy megyek ki ebből a világból, mint aki itt se volt. Nem úgy, hogy rám emlékeznek sokan, nagy ember lettem, hanem hogy én nem tapasztaltam, tanultam, szerettem eleget. Ettől kiver a víz.
Aztán lehet, hogy felesleges para. Ha a Mátrixban élünk, a világ csak illúzió és mi az ágyunkon forgolódva csak alszunk, akkor vegülis nem mindegy, hogy csak megnézzük, elolvassuk vagy "átéljük" az életet? Egyik se helyes, csak annak van jelentősége, hogy mi hogy érezzük magunkat. Mondjuk így: jobban szeretem azt hinni, hogy ott voltam, átéltem.

Sorsfonó

Jöttél életembe,

mint égi fondorlat,

hogy felkavard mindazt, 

mi régóta fojtogat.

Megtépázott az utca.

lelkem, szívem hasadt.

Nálad jó világ van, 

macska vagyok kezed alatt.

Te vagy az elengedés,

az én mosolygó őrangyalom.

Te vagy a ragadós nevetés,

a gyógyító ősbizalom.

a pajkos jókedven,

sajduló örömön

kívül béke is vagy.

Köszönöm! Köszönöm!

(Alma)

Tiszta víz

Megimádtalak

a szépért és igazért,

Te nyurgalelkű.

Metaforák

A legtöbb ember, aki azt mondja magáról: humán érdeklődésű vagyok, csak szépítget. A szavak mögötti szikár valóság csak ennyi: nem értem a matekot. Bevallom, én se értem, a hármas matek érettségim a csodák birodalmának a tagadhatatlan bizonyítéka, akkor se lepődtem volna meg jobban, ha egy unikornis szarvára tűzve adták volna át. Szerencsére fizikából meg kémiából nem kellett érettségizni, gyanítom, ehhez már kevés lett volna az alafokú mágia.

Ákosnak köszönhetem, na meg a drága Öveges professzornak, na meg Stephen Hawkingnak, hogy bármiféle fogalmam, vagy inkább sejtésem van a fizika és a kémia világáról. De főleg Ákosnak, mert ha ő nem kérdez állandóan és én nem útálom annyira azt mondani, hogy "nem tudom", magamtól talán soha nem fektetek energiát abba, hogy felfedező sétákat tegyek ezekre az egyébként igencsak lebilincselő területre. Számomra egy-egy ilyen kirándulás felért egy Holdraszállással, annyira más észjárást kíván, mint amivel én élek. Nagyon megérte. Közben egyébként is kiderült, hogy ezek a kiváló elmék ugyanúgy tapogatódzva, dadogva próbálják leírni a világot, amiben élünk, elegáns képleteik mögött remények és spekulációk vannak, ideák, filozófia és mégis egy sor eredménye lett: okos találmányok, könnyebb élet.  

Szeretem a metaforákat. Ez így nem egészen pontos: valójában élek-halok a metaforákért. De nem csak én. A természettudósok, na meg a közgazdászok az igazi megszállottjai a metaforáknak, az biztos. Mert ha valamit igazán ütősen akarunk bizonyítani, végül mindig a képekhez fordulunk. Ez az adu ász, az 'i"-re a pont, a hab a tornán. Mindig. Úgyhogy a legelegánsabb bizonyítás, gondolatkísérlet is csak töröttszárnyú madárka egy nagyerejű metafora nélkül. 

Pl. Occam borotvája, Schrödinger macskája, vagy a sokat vitatott Fekete hattyú végül mindig a képek erejével hat akkor is, ha az elmélet hibás. Meg hát mi a hiba? A matematikusok mára duzzogva, de elfogadták, hogy nincsenek ellentmondásmentes működő rendszerek. Ilyen az Élet.

Optimum

 Tegnap az egyik filmben mutattak egy kicsit szeles tengerpartot. Szokás szerint megbabonázott a látvány, annyira ambivalens érzéseket okoz bennem. A nagy magyar átlagnál picit többször van részünk  tengerparton nyaralni, számomra mindig fantasztikus érzés, imádom. Utána mindig nagyon nehéz hozzászoktatnom magam a mindig fixen 23 fokos uszodai medencéhez, rendesen szenvedek az egyhangúságától. Képzeletben azt játszom egy hónapig, hogy egy szigetről úszva közelítem meg reggelente a munkahelyemet, ami persze a tengerparton van. Ez segít átvészelni az adaptációs időszakot. Kb. egy hónap kell hozzá, hogy el tudjam viselni a mindig langyos, klórozott, kicsit édes vizet, hogy meg tudom számolni a csempéket a medence alján, utána jól vagyok.

Ha belegondolok, nem is nagyon értem, miért van ez. Miért vágyik az ember a halszagú, hideg, sós, vadul hullámzó tengerbe, a medúzák és mindenféle mélyben tekergő, onnan felkúszó lények és hínár közé, ahol bármikor a sziklának csaphat egy szeszélyesebb hullám, ha nem vigyázol és viszlát. Talán mert annyira szívdobogtató érzés. Mégse vagyok biztos, hogy ott szeretném leélni az életemet, a tenger mellett. 

Ha döntenem kellene a medence és a tenger között, akkor inkább egy harmadikat választanék: egy szép, hegyi tavat. Milyen jó lenne reggelente ott kezdeni a napot! Vagy szombat délután kisétálni és úszni egy nagyot. Istennőnek érezném magam. Nem érdekelne, milyen hideg a víz és hogy mik úszkálnak benne.

"Mikor a kritika belép az ajtón,  szeretet kimenekül az ablakon."
                                                 
                                                                         

Ámen

Mégiscsak készülnek tanulságos filmek a II.vh-ról.
Az Ámen arról szól, hogyan lehet küzdeni azért, amit jónak látunk, ha gonosz a világ. Sokszínűen, rengeteg attitűdöt mutat be a náci vezérkarban, az egyházban, a hétköznapi emberek világában.
Életbevágó, hogy az ember egy ilyen helyzetben lássa, mi újság, mert a megoldást, a segítséget nem az idealisták, hanem a realisták tudják kieszközölni. Az idealizmus nem ment fel a hülyeség alól. Ha tizedszerre járulsz körbe-karikába a klérus elé, hogy emeljék fel a szavukat a haláltáborok ellen és nyilvánvalóan nem hajlandóak erre, ne menj tizenegyedszerre is oda, bárki fia is vagy. Aztán meg ez a krisztusi gesztus, felvenni a sárga csillagot és felszállni egy halálvonatra, micsoda felesleges tékozlás. Nagyon jószívű volt ez a pap (még szerencse, hogy csak kitalált figura), de sajnos hülye és ez az apja hibája, aki azt gondolta, elég, ha jó embert nevel. Nem elég, sőt: életveszélyes. Mert a szerep szerint az apa tisztában volt a lehetőségeivel és segített is, ahol tudott. Miért nem vonta bele inkább ebbe a fiát, miért kellett végignézni, ahogy vértanút csinál magából?
Nagyon nem mindegy, hogyha belebuksz a végén, milyen hatásfokkal tetted a dolgod. Sikerült életeket mentened, vagy csak hisztiztél?
Vagy itt ez a rendkívül szimpatikus Gerstein, neki ki neveli fel a gyerekeit? Gratulálok.
Mikor gonosz a világ, nem lehet a lelkiismeret szavával megfordítani az eseményeket. Meg kell nézni, milyen eszközök vannak a birtokodban. Ha van pénzed, hatalmad, nagyban is játszhatsz. Ha nincs, akkor tartsd nyitva a szemed, hol segíthetsz. A film által sugallt kép ellenére egyházi személyek, szervezetek is sokat segítettek, ha jóval kevesebbet is, mint lehetett volna. És persze a hétköznapi hősök.  Hány olyan esetről hallottunk, mikor szegény családok egyetlen zsidót bújtattak, ezzel mentették meg az életét. Szegény ember vízzel főz. Nekik erre volt lehetőségük.
Számomra elsősorban erről szólt a film. Az egyház hozzáállása nem döbbentett meg: mára mindenki pontosan tudja, mennyit mulasztott a zsidóüldözések idején. Egyszer már felháborodtam ezen, többször nem fogok. Nem vagyok egyházellenes. Tudomásul veszem, hogy a pápa nem Krisztus földi helytartója, hanem egy hatalmi gépezet feje.
A film számomra arról szólt, hogy nézzek a látszat mögé és ha eljön az ideje, tegyem, amit kell.

Amnesztia-süti és vegán sugo

Szívesen írtam volna valami jót a ma esti koncertről, de sajnos nincs mit. Marad a gasztronómia. Meglepően finom vegán sütit sikerült tegnap összerakni. Kezd érdekelni ez a pacsmagolás. Sajnos nem használok mérleget, elnézést a hozzávetőleges mennyiségiekért.

- 3 banánt kb. 1,5 dl zabtejjel leturmixoltam. 

- kb. 15 dkg kókuszzsírt addig melegítettem, hogy éppencsak folyékony legyen, ezt habverővel a banános masszához kevertem. Nem volt túl guszta, középsűrű takony-állaga lett.

- kb.20 dkg teljeskiőrlésű lisztet 3 púpos evőkanál holland kakaóval, 1 sütőporral összekevertem. Ezt a lisztes keveréket hozzákevertem a folyékony hozzávalókhoz.

- 1 tábla étcsokit felvagdostam, egy csomag diákcsemegével és egy doboz kandírozott narancshéjjal a sütitésztához kevertem. Ennyi édesség pont elég volt bele, nem volt szükség további cukrozásra. 

Kikent tepsiben kb. 25 perc alatt 160 fokos sütőben megsütöttem és azon melegen felvágtam. A belseje olyan folyós volt, mint a brownie-é, jó kis kéreg sült rá. Áhítatos arccal percek alatt befaltuk négyen, fotózásra már nem volt idő.

Mikor annakidején elkezdtem háziasszonyi pályafutásomat, kizárólag madártejet tudtam főzni. Úgy mentem férjhez, hogy fogalmam se volt róla, kell-e fedőt tenni a sültkrumplira, vagy fedő nélkül sütjük. Apunak volt egy régi szakácskönyve, kis kuktafejek jelölték benne a receptek nehézségi fokát, ezt böngészgettem. Mivel teljesen a magam feje után mentem, hamarabb tudtam házi majonézt csinálni, meg lasagnét, mint kelkáposzta-főzeléket (ez utóbbit most se tudom, mert nem szeretem). 

A lasagne mártását, a sugo-t is ebből a könyvből tanultam meg elkészteni, szerencsére. Annyira jó volt a recept, hogy ami kisült belőle, ahhoz a fasorban sincsenek az itt-ott kapható lasagnék. Mikor a fele család vegán lett, el is sirattam a jó kis receptet, de elhamarkodtam.

Ahogy ma készítettem a sugo vegán változatát:

4 sárgarépát és egy jó nagy fej zellert ledaráltam.

2 fej vöröshagymát apróra felkockáztam, olajon megdinszteltem

A ledarált zöldséges keveréket a hagymával kicsit átpirítottam, került bele bőven oregano,, rozmaring, bazsalikom, persze só és 4 gerezd fokhagyma, lereszelve. Ja igen: két konzerv csicseriborsó, ledarálva.

Két passzírozott, dobozos paradicsomot hozzáöntöttem. A beáztatott római tálba öntöttem, persze a tetejét is rátettem, benyomtam a sütőbe és szépen elmentem valami csinos ruhát venni ma estére. Két óra alatt krémszerűvé főtt az egész. Alapvetően darált marha-, sertéshússal szeretem, de most semmi hiányérzetem nem volt. 

Televény

Végignézek a könyvespolcainkon, meg a hálószobában rakásban álló könyveken....hááát, a többségüket valószínűleg nem fogom már elolvasni. Kár. Egész életemben csak azokat a könyveket olvastam el, amik igazán megérintettek és néha még azokat is félbehagytam. Nem szeretem "kivégezni", "letudni" a könyveket. De ha író lennék, legjobban a magamfajta olvasót szeretném, mert ami úgy istenigazából tetszik, arra időről-időre visszajárok, sokáig forgatom magamban az olvasottakat. Kinga mondta, mikor a dóci tanyavilágba költöztek: kétféle föld van: az agyagos, amit nehéz megmunkálni, de megtartja a nedvességet, tápanyagokat, csak lazítani kell egy kicsit, meg a homokos, amivel könnyű dolgozni, csak semmi értelme, mert minden csak átfolyik rajta. Én a kicsit nehéz fejemet az előbbihez hasonlítom. Az arany középút persze a humuszos erdőtalaj lenne. Ez mondjuk Alma elméje. 

Kedves íróim, akikhez mindig visszajárok: Platón, Karen Blixen, Mika Waltari,  Faludy, Esterházy, Márai, Ottlik Géza és mások. Most Feuchtwangert szedtem elő, a Goyát, aminek már nem először futok neki. Feuchtwangert azért szeretem, mert olyan, mit egy sokat látott, kicsit fanyarkás, száraz öregúr: a jellemábrázolásai tűpontosak, távol áll tőle minden túlzás: visszafogott és elegáns, ahogy az udvari cselszövések útvesztőjében kalauzol, szerintem ez a specialitása: a kavarások, a kisebb-nagyobb manipulációk, a szövevényes ügyek. És soha nem ítélkezik! Annyira el tudom képzelni a narrátor hangját, ahogy mesélni az eseményeket. Az én fejemben egy szikár, fehér hajú, kicsit gunyoros mosolyú, fémkeretes szemüveget viselő, 65 év körüli, ívelt orrú férfi. Feuchtwanger valójában így nézett ki:

Disneyland

Nagyszülőnek lenni igazi jutalomjáték lehet, de bébiszitterkedni se semmi. Ha már úgy alakult, hogy a saját unokáimmal csak hébe-hóba találkozhatok, legalább a barátnőm gyerekeire vigyázhattam hétvégén. Jólesett kicsit visszamenni az időben... Saját gyereket nevelni azért melós feladat. Sokkal nagyobb boldogság, de sokkal több aggodalommal is jár, mint alkalmanként egy-két napra jófejkedni. Súlya van. Meg az év 365 napjában egyetlen felnőttnek sincs kedve legózni és barbiezni, időnként csak arra volna szüksége, hogy hagyják egy kicsit békén és ne kelljen századszor is megnéznie ugyanazokat a rajzfilmeket. De most hétvégén nem volt semmi súly, egyszerűen annyi volt a feladat, hogy érezzük jól magunkat. 

Mivel én már elég régen nem követem nyomon a gyerekcsatornák kínálatát, ezért eléggé meglepett egy-két Disney-produkció. Pl. a Bűbáj c. film, mintha az összes hercegnős történet paródiája lenne, hát azon nagyon jól szórakoztam. A történet lényege az, hogy a rajzfilmvilágból, Andalgóciából a gonosz mostoha fondorkodása által a valós világba, a nyüzsgő New York kellős közepébe csöppen egy hercegnő, itt kell megállnia a helyét. Nem valami szivélyes fogadtatásban részesül: senki nem törődik vele, csak egy koldus áll vele szóba, aki egykettőre kirabolja és ha ez még nem lenne elég, még el is kapja egy zivatar. A zilált hercegnőt egy válóperes ügyvéd veszi meseimádó kislánya rimánkodására  kénytelen-kelletlen a védőszárnyai alá. Nagyhirtelen a hercegnő nyomában más andalgóciai lakosok is (egyebek mellett a herceg, aki a kezére pályázik) megérkeznek a való világba, ami számos vicces jelenetet eredményez. 

Rengeteg parodisztikus elem, jelenet volt benne: a kedvencem, mikor a hercegnő első reggelét tölti az ügyvéd lakásában és hát mit is csinálhatna? Hiszen hercegnő: takarít. Hogy pezsgőbb legyen a jelenet, segítségül hívja segítőtársait, az állatokat is. De mivel New Yorkban vagyunk, nem őzikék és nyuszik segítik, hanem városi galambok, patkányok és csótányok, de közben a hangulata, a kameraállás, stb. teljesen a Hófehérkére hajaz, szóval a jelenet szerintem nagyon vicces.

A történet egyébként is tele van régi rajzfilmekre való utalással, mintha az összes hercegnős filmet összerázták volna és ebből lett volna ez a fura, buborékos koktél. 

A másik egy tinifilm volt a Makrancos hölgy által ihletve, azt a huszonegyedik  századi gyerekek szájaíze szerint átalakítva. Nyomokban shakespearei elemeket tartalmazott, egyébként nem volt rossz.

Néha úgy érzem, hogy alig keletkeznek új történetek.  Mindenki a jól bevált, jól megírt, sokak által ismert történetekhez ragaszkodik, ezeknek a gerincére építi fel a saját ötleteit és hipp-hopp: kész a termék: forgatókönyv. Jó, mondjuk a mesecsatornáknál tömeggyártás zajlik, nincs min csodálkozni, de azért lehangol kicsit ez a jelenség.  Pedig a Disney, Pixar még az igényesebbik opció.
Az egésznapos mesetévé-háttérzajban az volt az ijesztő, hogy nem gondolkoztam. De semmin. Kikapcsolt az agyam. Kivéve, mikor a gyerekekkel beszéltünk, az pezsdítő volt. Volt egy-két kolléganőm, aki úgy jött vissza GYES-ről, mint akinek megzápult az agya, mostmár nem csodálkozom...
Viszont egy gyerekkel beszélgetni, játszani...na, az valami. Kizökkent a szürke hétköznapokból, próbárateszi a kreativitást, fantáziát. Na, ez rugalmasan tartja az agyat!

Élvezeti cikkek

A napokban olvastam egy posztot egy általam kedvelt blogger tollából a reggeli kávéról. Kicsit éles, provokatív, nem is biztos, hogy mindenben egytértünk, de miért is kellene? Elgondolkodtat, szembesít, új nézőpontokat mutat meg és ezt nagyon csípem. Sose vágytam gurura, mindentudóra: értelmes beszélgetőpartnerekre annál inkább. 

Az a poszt most egyrészt a kávézásra rakódott rossz beidegződésekről, lehúzásról, és a kávézásról, mint az élet metaforájáról íródott. Kicsit én is átgondoltam a szokásaimat és a függőségeimet. Évek óta berögződött szokásom a reggeli dupla eszpresszó kis tejszínnel, újabban zabtejjel, cukor nélkül. Mindig nagyon jó kávéból, jó darálóval, jó kávéfőzőn és az az espresso kiváló, vastag cremával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Megtartaná a kockacukrot, ha tennék bele. Ezzel az volt a baj, hogy a csúcs kávé volt a hétköznapi minimum, ami ugyebár jár. Mindenhonnan ez ömlik: megérdemled! (Vásárolj!...) Miközben a kávé élvezeti cikk, nem élelmiszer. 

Meg ez az örökös stimulálás, micsoda felesleges teher a szervezetünknek. Mégis minek? A kokainfüggő hírességeken szoktam időnként csodálkozni a teljesítményüket vizsgálva: ennyire futotta kokainnal? Mi sikerült volna anélkül? Vagy a Viagra. A testi jelez: most ennyire vagy képes, vegyél vissza, vagy baj lesz.

 Egy cikk kapcsán, ami a reggeli kávé kortikoszteroid-gátló hatásáról írt, nemrég átálltunk a reggeli gabonakávéra, mert a hormonjaimat azért féltem. Kicsit tartottam az elvonási tünetektől, főleg a fejfájástól, de semmi bajom, sőt: energikusabb vagyok. Nem sokkal, picit. Ugyanúgy megy a hajnali úszás, stb. Ez elgondolkodtatott azon, hogy valóban szükségem van-e a mindennapi kávémra vagy lehetséges, hogy a szervezetem önműködően is megoldja, hogy üzemi hőfokon működjön? Ez lesz a következő lépcsőfok. Ha a délutáni kávét is el tudom hagyni és csak alkalmanként fogyasztom, társasági (kávé)ivó leszek, akkor kerül helyére ez a szokásom is. A mindennapi kávé örömét felváltaná a büszkeség, hogy nem vagyok rászorulva, nélküle is működök, nem is rosszul. A kávéivás pedig a hétköznapi szürkeségből az élvezetek birodalmába emelkedne. És ha ezt kéne ki tudnám terjeszteni az összes klassz dologra az életemben, az már majdnem a Nirvána, ha-ha-ha. 

Metált bírod? - Haken

Csak a progresszív rock iránti vonzalmam miatt fordulhatott meg Laci fejében, hogy pont velem lesz jó erre a koncertre menni. Ha belegondolok, én még nem is voltam metálkoncerten. Nem hiszem, hogy valaha is eljutnék a kataton bólogatásig egy ilyen koncerten. Kíváncsi is voltam, mikor kezd valaki(mondjuk én), epileptikus görcsökben vonaglani a ránk villódzó reflektoroktól, ilyen még úgyse volt. Először egyébként is mindig a közönséget szemrevételezem. Annyira vicces, hogy a Trónok harca, ill. Khal Drogo alakja, imidzse mennyire meghatározóvá vált a metálrajongó fiatalok és kevésbé fiatalok körében: úgy éreztem magam, mintha egy sereg csillogó szemű (jóllakott) dothrakival várnék valami szertartásra. Egyébként ideje is volt, jót tett, szinte archetipikusan férfias megjelenést ad ez a Khal Drogo-stílus.

Sajnos nem néztem utána az előzenekarnak, valami nem túl izgalmas, de kellemes zenét nyomtak fiatalok a nyolcvanas-kilencvenes évek stílusában nagyon lelkesen. Utána egy nem gyenge 40-50 perces szerelgetés következett, mert erre csak két technikus volt. Mi már eleve kicsit fáradtan érkeztünk, kicsit türelmetlenek voltunk. 

Mindig megállapítjuk, hogy vacak az A38 akusztikája, hát igen, vacak a sör,  itt nem lehet csodákat művelni, stb., stb., aztán mégis csomószor kötünk ki itt. Talán mert nem túl nagy a hely, jópofa, ahogy picit ring a hajó, széles a kínálat mindenféle zenei stílusból. És hát a Duna, a kivilágított Bp., imádom.

Szóval összeállt végre a színpadi technika és a zenekar elfoglalta a helyét. Ránézésre is meghökkentő volt a zenekar tagjai és az énekes közötti különbség: öt kifejezetten férfias, energikus pasi között egy nyikhaj, már elnézést. Ránézésre vagy beteg, vagy alkoholista és sajnos a színpadi jelenléte, de az énekesi teljesítménye messze elmaradt a hangszeres tagokétól. Erőtlen, színtelen volt a hangja, a kisugárzása. Ezt nem írtam volna le, ha a tökéletesen kikevert, TIDAL-on hallgatható felvételeket hallgatva nem ez lenne a benyomásunk. A zene egyébként rendkívül igényes, ötletes: egyszerre folytatja a progresszív rock hagyományokat és mégis korszerű, eleven. A hangszeres zenészek nagyon-nagyon-nagyon jók.

Nem sok mindent találtam róluk magyarul, sajnos. Lehet, hogy az énekes a zeneszerzésben olyan meghatározó szerepet tölt be, hogy nélküle a zenekar nem lenne az, ami, ezért tartják meg. Vagy beteg és összetart a banda. Vagy tényleg szétcsúszott kicsit, de megpróbálják együtt átvészelni ezt az időszakot.  Nekem emberileg mindegyik variáció szimpatikus. Ki lát a színfalak mögé?

Nekem összességében a végtelenbenyúló szerelgetéssel együtt is egy jó élmény volt a koncert, itthon felvettük a szívesen  hallgatható zenekarok közé a Hakent. A TIDAL-on egy csomó régebbi lemezük fent van, jobbnál-jobbak. Bírom.