Pszichopera

Nem szívesen írok szerencsétlenül elsült színházi-zenés élményeinkről, de az elmúlt fél évben volt pár, sajnos. Ezért kicsit gyanakodva nézegettem a port.hu leírását a FAREMIDO Társulat Pszichopera c. produkciójáról: megér ez egy szombat estét? EGy pszichológus, aki kianalizál néhány operahőst? Operastandup? Nem túl keresett ez? Én már a Micimackó szereplőinek a felcimkézésekor se voltam humoromnál. (Mesében nem ismerek tréfát, az igaz.) Kati, aki meghívott rá is inkább csak remélte, hogy jó lehet. Bíztam a megérzésében és igent mondtam.

Újpesti Rendezvénytér? Hűha. Még sose vetett ide a Sors. Nem véletlen: az újpesti piac mellett épült modern és nagyon funkcionális épület 2018 októberétől működik, szóval még bejáratófélben van. A csupa üveg és beton felületeket kellemesen törik meg a színes bútorok, a jópofa világítótestek, ezzel együtt kicsit félkésznek tűnt. Friss hangulata volt. Visszagondolva: az egész helyszín valahogy nagyonis magában hordozta az esetlegesség, kísérletezés lehetőségét. 

A színházterem jól tagolt, jól belátható, az ülések kényelmesek. Ez egyáltalán nem magától értetődő, lásd: a Pesti Magyar Színház derékfacsaró, térdnyomorgató üléseit. 

Az előadás koncepciója a következő: egy zongora áll a színpad bal oldalán, ez szolgáltatja majd a zenei kíséretet. A jobb oldalon egy asztal pár székkel, ahol helyet foglal egy cicanadrágos, igazi pszichológus: F.Várkonyi Zsuzsanna. Hozzá járulnak sorban a különféle problémákkal küzdő operahősök. Az asztalon csengő, amit ha megszólaltatnak, a pszichológust csak a nézők hallhatják, a páciensek nem. 

Don Giovanni (Fábetler András) az első a sorban, aki csak így menekülhetett meg a Pokol nevű pszichiátriai intézet kényszergyógykezelésétől. Egy rövid beszélgetés után annyira megtetszik neki a pszichoanalízis, hogy rábeszéli a szakembert: engedje meg, hogy hadd legyen az asszisztense. A pszichológus vonakodva beleegyezik. Innentől kezdve ez a javíthatatlan, de szerethető szívtipró ott kotnyeleskedik az összes esetnél és adja meg az est sava-borsát.

Az öregedő Almaviva grófné és komornája, Carmen és Don José panaszkodnak, beszélgetnek, énekelnek, kibeszélik egymást és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy folyik a könnye a nevetéstől és az elfogódottságtól. Mert ezek a szélsőségesen megálmodott karakterek a hétköznapi helyzetekben és a konfekcióruházatukban egyek lehetnének közülünk. A produkció nem maradt meg a színpadi keretek között: először csak kiszólogatás volt a közönség felé, majd egyszerre kiáradt az előadás a nézőtérre is - ott hömpölygött közöttünk. És bár zeneileg hagyott némi kívánnivalót maga után, ez a közvetlenség minden skrupulust elnémított. 

Ilyenkor eltöprengek, hogy mikor került olyan távol tőlünk az opera műfaja? Nem volt-e öngól a siker hatására nagy operaházakat építeni, azokat hanggal, énektechnikával úgy megtölteni, hogy a szöveg sok esetben érthetetlenné válik és szövegkönyv vagy előzetes készülés nélkül csak sejtjük, miről is szól? Nem mindig megy ám úgy, mint a Micsoda nőben, ahhoz az előadás minden résztvevőjének (a nézővel egyetemben) nagyon a topon kell lennie.

Számomra az opera az örök történetekről, félreértésekről, kavarásokról szól, amelyek újra és újra lejátszódnak és mi a szereplőkkel együtt izgulhatunk, hogy legyen már végre happy end. (És pont úgy, mint az életben, itt is eléggé ritka a boldog végkifejlet. De cserébe ott a katarzis.) Dalok, amiket a zuhanyrózsába lehet énekelni. Nem muszlinsál, béna fukszok, flitteres felső és körömcipő, hanem kétszáz láb dobogása, elragadtatott füttyök, kiáltások és viharos taps. Ilyen volt ez a szombat este.