2024. március 17., vasárnap

A fattyú

 



"Mért bélyegeznek korcsnak, fattyunak?
Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs!
Kik a természet fürge meglopása
Közben hatalmasb alkatot, szilajb
Erőt nyerénk, mint egy egész sereg
Fajankó, kik pállott, fáradt, megúnt
Ágyban félálom és ébrenlét között
Fogamzanak."

(Shakespeare: Lear király)

Ismét egy jó film az egérmoziból. Ez most egy másféle fattyú, mint a Lear királyban, de az ambíció és a kitartás ugyanolyan rendkívüli. A főszereplő Ludvig Kahlen, aki 25 év háborús szolgálata során a teljes ismeretlenségből a kapitányi rangig vitte. Ez a XVIII.századi, feudális berendezkedésű Dániában nem kis szó. 

A kezdő képkockákon a háborús veteránok szegényházában szedi össze a kis cókmókját, innen látható, hogy nincs mire várni: vagy maga csinálja meg a szerencséjét, vagy a nyomor nyeli el. Megtudja, hogy a király fejébe vette  a jütlandi mocsárvidék termővé tételét. A Kahlen, aki egy földesúr balkézről született fiaként annak birtokán eredendően kertész volt, engedélyt kér a királytól, hogy a mocsárvidéket megpróbálhassa termőre bírni, az új termőterületekért cserébe birtokot és nemesi címet kér. Nem ő az első próbálkozó, de mindaddig mindenkinek beletört a bicskája a vállalkozásba. Így a miniszterek, akiknek igazából kedvez a mostani status quo, némi hezitálás után engedélyeztetik a kérést: úgyis reménytelen, a koronának semmibe nem kerül, de addigis elmondhatják a királynak, hogy már folynak a munkálatok, ők mindent megtettek. 

Főhősünk elindul és a kapitányi nyugdíjából fedezve megkísérli a lehetetlent: krumplit termeszteni a mocsárban. Csakhamar számos megpróbáltatáson megy keresztül: meg kell birkóznia az ellenséges, könyörtelen és pusztító közeggel, maga mellé kell állítania azokat, akik szintén a rendszer kiszolgáltatottjai.  Olyan döntéseket kell meghoznia, amikben az ambíció már önmagában nem megbízható viszonyítási pont. Segítőtársai szükségből szegődnek mellé, de végül részesül abban, amire nem is számított: megtanulja és megtapasztalja a végsőkig tartó összetartást és a szeretetet. Ez lesz végül a legnagyobb jutalma az ádáz harcnak, amit a kegytlen földeúrral és az összes haramiával vív.

A történetet több helyen westernként jellemzik, és tényleg olyasmi, aminek én nagyon örülök, mert kedvelem a műfajt. (Nem nagykanállal eszem, de szeretem.) A karakterek nem túl árnyaltan megrajzoltak, de Amanda Collin remek volt, hiteles. Mads Mikkelsen kérges, fókuszált. Tegnap hallgattam egy TED-es előadást Góg Anikótól, aki azt mondta, egy 100 méteres síkfutásnál a rajt pillanatában meg lehet mondani, hogy kinek van esélye a győzelemre: csak annak, akinek a szemében ott van, hogy most fel fogja szántani a rekortán pályát. Mads Mikkelsen Ludvig Kahlenként a jütlandi mocsarakat szántotta fel és az első pillanatban látszott rajta, hogy ebben senki nem tudja megállítani. 


Varga Bence kiváló írása a filmről a Fidelioban: https://fidelio.hu/vizual/a-pusztasagot-nem-lehet-megmuvelni-kritika-a-fattyu-cimu-filmrol-180220.html

2024. március 12., kedd

Wim Wenders: Tökéletes napok


 

Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.

Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.

A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik. 

Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.

2023. december 31., vasárnap

Maestro


A végén kezdem, mert ott hangzik el ez a mondat, mikor Bernstein egy zenekari dinamikát tanulgató fiatal karmestert szakít félbe egy próbán:

" Jó ez a rész, de mi a terved azutánra, mikor továbbmégy? Kiáradsz, vagy csak elcsöppensz?" 

A film a tehetség, a művészi szabadság és az erkölcs kérdését feszegeti : eddig lerágott csont. Régi kérdés, hogy a művész magánélete mennyire számonkérhető, összevethető a művészetével. Alkothat-e valami forradalmian újat, ha nem tudja keresztülharapni magát a gúzsba kötő konvenciókon? Nagyon érdekes a zsenikultusz. Nem lehet könnyű egy sikeres művésznek, mert egyik oldalról a zsenit ajnározó szolgalelkűség, a másik oldalról meg az erkölcscsőszök hada veszi körül. Kevés az igaz barát. Milyen szabályok vannak értünk és mik ellenünk? A művésznek ezeket a kérdéseket is dolga a saját maga számára megválaszolni, hogy a nagy kiáradásban ne essen szét az élete. És ebben csakis a szeretet mutathat neki utat.

Ezt a témát elég jól kibontotta a film, de a történetmesélés film hosszához képest aránytalanul nagy hangsúlyt helyezett Bernstein biszexualitására. Úgy is mondhatnám, a történet kissé farnehéz lett. Bernstein életműve. alkotói munkássága viszont mintha csak marginálisan lenne jelen, aláfestő zene itt-ott. Igaz, ami igaz, inkább karmesterként, mint zeneszerzőként ismeri a világ. A West Side Story jellemző eleme a bernsteini életműnek: levegős, modern, kicsit botrányos, pezsdítő és szétfeszíti az energia.  A történetnek is jobbat tett volna, ha a 129 percben a kicsapongó művész úr munkásságáról egy kicsit több szó esik. 

De Bradley Cooper nagyon jó volt, le a kalappal az alakítása előtt. 

Matar Paneer

 Számtalan recept van már a neten, én most azért írom le, ami nálunk bevált, hogy ne kelljen keresgélni. Mert ez durván finom lett. 


A recept úgy kezdődik, hogy egész fűszerköményt majdnem szárazon lepirítunk egy wok-szerű serpenyőben. Az az aroma, ami így felszabadul, valami olyan revelációszerű élményt okoz, mint amikor 16 évesen meglátod a szemüveges szomszéd lányt és rájössz, hogy egy csodálatos nő, vagy mint amikor Szürke Gandalf kibontakozik a köpenyéből és elkezd varázsolni. Én se akartam hinni a szaglószerveimnek, ahogy kibontakozott ez a csodálatosan mély és telt aroma, az igazi lelke : hol voltál te eddig????

Szóval miután leborultam a kömény varázslata előtt, meglocsoltam némi olajjal és rádobtam az apróra vágott vöröshagymát és a fűszereket. Együtt pirultak a hagymával. Én most chaat masalával főztem, ami kicsit garam masalás, de nem annyira édeskés, inkább a szerecsendió dominál benne. Meg én a dahlt is garam masalával főzöm és nem szeretném, ha mindennek ugyanolyan íze elnne. 

Mikor a hagyma a fűszerekkel ekészült, akkor egy maréknyi finomra őrölt kesudiót dobtam mellé, hogy még piruljanak egy kicsit, ja és asafoetidát! Ez fontos! Utána két konzerv hámozott paradicsomot öntöttem hozzá és együtt rotyogtak még egy kicsit. Addig egy másik edényben megpároltam a zöldborsót a zöldbabbal és a brokkolival és kockákra vágtam a paneert. Mikor a zöldségek megpuhultak, akkor összefőztem a fűszeres mártással és a végén hozzáadtam a paneerkockákat. 

Az egyik vendégünk gluténmentes étrenden van, úgyhogy rizst főztem mellé, de azért egy naan-szerű kenyeret is sütöttem. A naan-nal az a helyzet, hogy száraz serpenyőben kéne sütni, amiket én rendszerint szenersre égetek, mire a vendégseregnek elegendő kisül. Nem tudtam még ráérezni a technikájára. Úgyhogy most elővettem a franciapalacsinta sütönket és a legmagasabb fokozaton szépen kisütöttem az asztalnál. Ez a cucc az egyik legjobban bevált partikellékünk lett: imádják az emberek, mikor ott az asztalnál készül valami, beszélgetés, evés közben. 


Ami  a naant a szokványos recept szerint készítem: kicsit lágyabb kenyértészta, csak víz mellett joghurttal készül. Én kb. 60 dkg. liszthez két kis pohár joghurtot tettem. Mikor kisült, fokhagymás, olvasztott vajjal kentük meg. Ez egyébként a tésztába is mehetett volna, de az emberek annyira imádnak malackodni az étellel, szerencsére. Nem véletlenül nincs az asztalon terítő, szeretem a felszabadult társaságot. Szalvéta legyen elég. Kulturáltabb népeknek a tésztába belekeverve süssük a fokhagymás vajat, úgy is nagyon finom. 

Citromlekvár

Szeretem a lekvárokat, de csak a citrusfélékből készülteknek vagyok a rabja. A recept eléggé közismert, és szinte égbekiáltóan sok cukrot tartalmaz, de mit csináljak, ha így finom? És a cukortól lesz ilyen gyönyörű színe és karamelles íze:



Hozzávalók (3 üveg lesz belőle):
4 db kezeletlen, érett citrom
750gr cukor
1 ek pektin vagy Zseléfix

  A citromokat megmosom, a végeit levágom és annyi vízben teszem fel főni, ami ellepi. Kb. egy óráig tart, míg puhára főnek, közben ha kell, pótolgatom a vizet.
Ha puhára főttek, kiveszem a citromokat a vízből, kicsit hagyom kihűlni, aztán vékony csíkokra vágom, közben az összes magtól megszabadítom őket. A vágódeszkát egy kicsit magasabb peremű tálcába tettem, hogy a lecsorgó nedveket felfogja - ezekre mindre szükség lesz.

  Lemérem, mennyi maradt a főzővízből, és 750ml-re kiegészítem. 750 gr. cukrot keverek bele és a vékonyra vágott citromokat minden lével együtt, ami a vagdosás közben keletkezett. Most jön az a rész, hogy addig főzzük, míg egy hideg porcelán tálkára cseppentve már kissé zselészerűen megmarad a lé.  Hosszú folyamat! Cserébe órákig tartó aromaterápia zajlik, ahogy mindent belemg ez a finom, friss illat. Ekkorra már szép, borostyánsárga színe és enyhén karamelles íze lett a lekvárnak. Én még belekevertem egy ek. Zseléfixet, biztos, ami biztos. Itt kétfelé szedtem a lekvárt, kísérleti célból a nagyobbik részbe belekevertem egy kis vaníliás cukrot, a másikba egy kanálnyi friss mentát, üvegekbe töltöttem és a Jóistenre bíztam reggelig.  
  Természetesen reggel kibontottam az egyik üveggel. Tanulság, hogy a cukros lében már nem puhul tovább a citrom héja, szóval, ha a sima vízben nem főtt teljesen puhára, utána már nem fog, inkább olyan kandírozott, kicsit kemény állaga lett. Én persze így is imádom. 
  A vanília kicsit behízelgően kedves íze majdnem kiegyensúlyozta viszont a citrom fanyarkásságát, de a karaktere azért megmaradt. Legközelebb igazi vaníliával főzöm majd, jól is fog kinézni az üvegben. A mentásról majd később nyilatkozom, ha sikerült kibontatni...

2023. december 2., szombat

Vega wellington

 Ezt is régóta ki akartam már próbálni. Ma lesz a hagyományos karácsony előtti halászléparti, a dínomdánomba és lakomába mi idén vega fogásokkal szállunk be. Eljött az idő!






 Egy Nosalty-s recept volt az ihlető, ezt variáltam át egy kicsit. 

Egy fej apróra vágott vöröshagymát olivaolajon megdinszteltem
500gr csiperkegombát vékony szeletekre összevágtam, a hagymával együtt pároltam tovább.
Fűszerek: rozmaring, kakukkfű, tárkony, feketebors

Egy fej vöröshagymát vajon megdinszteletem, 
2 ek zsmlemorzsát dobtam rá és együtt pirítottam egy kicsit.
300 gr főtt gesztenyét vékony szeletekre vágtam, a hagymás, morzsás keverékkel együtt pároltam egy kicsit
Kellett volna még egy kis fehérbor, de nem volt itthon. Úgyhogy szórtam hozzá 2 ek reszelt parmezánt.
Fűszerek: mint fentebb.

2 cs Lidl levelestésztát kihajtogattam, félbevágtam. A tepsibe helyeztem 1-1 lapot.
Először a nedvszívóbb gesztenyés keveréket oszlattam el a tésztacsíkokon, arra jött a gombás töltelék.
Lefedtem mindkettőt 1-1 tésztacsíkkal, megkentem tojássárgájával, villával összelapítgattam a széleket, megszurkáltam a tetejét és ment a 200 fok-os sütőbe. Kb. 20 perc alatt meg is sült.



Egy kis díszítést elbírt volna a teteje, hogy igényesebben nézzen ki, de remélhetőleg a tányérokból ez is elfogy majd valahogy. 

Cékla halwa

 Ez szintén a delhi-i Dwarka Hotelben megismert hagyományos indiai édesség receptje. Az íze, állaga egyszerűen feledhetetlen. 



Hozzávalók:

kb. fél kg kisebbfajta cékla

6-7 dl tej

10 dkg ghí vagy teavaj

20 dkg cukor

1 tk őrölt kardamom

200gr kesudió (2/3-át ledaráljuk, a többi egészben marad a díszítéshez


A céklákat meghámozzuk, a kisebb lyukú reszelőn lereszeljük. Egy magasabb falú serpenyőbe öntjük, hozzáöntük a tejet és ebben a tejben addig főzzük, amíg az egész szinte krémszerűvé összefő. Ez egy örökkévalóságnak tűnik, de megéri rászánni az időt.  A céklaszálakat átitatja  tej és együtt szépen kiszikkadnak. 

Sokáig ilyen reménytelenül néz ki. Egy zen mester nyugalmával időről-időre megkeverjük és várunk.


Bármilyen reménytelennek tűnik, nem szabad feladni, előbb-utóbb minden rostocska megadja magát. Sajnos erről a momentumról nem készült fotó, majd legközelebb beillesztem ide. Mikor ez a pillanat eljön, akkor belemehet a vaj (ghí), a cukor és a darált kesudió a kardamommal. Itt kicsit megint híggá válik, de mi már tudjuk, hogy hamarosan a vaj és a cukr megteszi a hatását: gyönyörű bordóvá mélyül a színe és olyan sűrűvé válik, mint egy jóféle házi szilvalekvár. Ekkor lehet átsímítani egy kerámiaformába, ahol szépen megdermed.