2019. március 19., kedd

Metaforák



A legtöbb ember, aki azt mondja magáról: humán érdeklődésű vagyok, csak szépítget. A szavak mögötti szikár valóság csak ennyi: nem értem a matekot. Bevallom, én se értem, a hármas matek érettségim a csodák birodalmának a tagadhatatlan bizonyítéka, akkor se lepődtem volna meg jobban, ha egy unikornis szarvára tűzve adták volna át. Szerencsére fizikából meg kémiából nem kellett érettségizni, gyanítom, ehhez már kevés lett volna az alafokú mágia.
Ákosnak köszönhetem, na meg a drága Öveges professzornak, na meg Stephen Hawkingnak, hogy bármiféle fogalmam, vagy inkább sejtésem van a fizika és a kémia világáról. De főleg Ákosnak, mert ha ő nem kérdez állandóan és én nem útálom annyira azt mondani, hogy "nem tudom", magamtól talán soha nem fektetek energiát abba, hogy felfedező sétákat tegyek ezekre az egyébként igencsak lebilincselő területre. Számomra egy-egy ilyen kirándulás felért egy Holdraszállással, annyira más észjárást kíván, mint amivel én élek. Nagyon megérte. Közben egyébként is kiderült, hogy ezek a kiváló elmék ugyanúgy tapogatódzva, dadogva próbálják leírni a világot, amiben élünk, elegáns képleteik mögött remények és spekulációk vannak, ideák, filozófia és mégis egy sor eredménye lett: okos találmányok, könnyebb élet.  
Szeretem a metaforákat. Ez így nem egészen pontos: valójában élek-halok a metaforákért. De nem csak én. A természettudósok, na meg a közgazdászok az igazi megszállottjai a metaforáknak, az biztos. Mert ha valamit igazán ütősen akarunk bizonyítani, végül mindig a képekhez fordulunk. Ez az adu ász, az 'i"-re a pont, a hab a tornán. Mindig. Úgyhogy a legelegánsabb bizonyítás, gondolatkísérlet is csak töröttszárnyú madárka egy nagyerejű metafora nélkül. 
Pl. Occam borotvája, Schrödinger macskája, vagy a sokat vitatott Fekete hattyú végül mindig a képek erejével hat akkor is, ha az elmélet hibás. Meg hát mi a hiba? A matematikusok mára duzzogva, de elfogadták, hogy nincsenek ellentmondásmentes működő rendszerek. Ilyen az Élet.

Nincsenek megjegyzések: