2009. június 24., szerda

Sopron









Ki gondolta volna áprilisban, mikor a soproni szállásfoglalást intéztük, hogy sikerül június három legcsapadékosabb, leghidegebb, napját kifogni...
Mivel itt, Gyömrőn csak elvétve esik számottevő csapadék, némi szkepszissel fogadtuk az időjárás-előrejelzéseket (hányszor kellett már locsolnunk állítólagos tartós esőzések, záporok, zivatarok idején!). Úgyhogy nem is cifráztuk a ruhák összeválogatását sem: mutatóba mindenki vitt magával, vagy magán egy hosszúnadrágot, pulcsit, a két kicsire még az utolsó pillanatban rádobtam egy-egy széldzsekit, ki tudja - hátha jól jön ebben a három napban.
Ehhez képest: mikor megérkeztünk Sopronba, erős szél és eső fogadott. Mivel a panzió térképen közel volt, taxira nem is gondoltunk, gyalog vágtunk neki, hogy megkeressük áhított menedékünket. Én Ákossal egy ernyő alatt szorongtam, vállt vállnak vetve, ahogy Ákos mondta : falanxban. Sikerült jól eltévedni, helyesebben kiderült, hogy tettünk egy bazinagy kört, és visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Egy kedves soproni nő útba igazított, úgyhogy végül megérkeztünk. Addigra már eléggé hiszti közeli állapotban voltam, úgyhogy belépve csak ezt a két szót tudtam kinyögni: vasalót, hajszárítót. Mint kiderült, kijöttek volna elénk az állomásra, ha telefonálunk nekik, hogy mikor jövünk.
Vasalót nem kaptunk, illetve volt egy vasalószoba, de nem volt képem bevinni a homokos, vizes cuccainkat a tiszta ágynemű közé, úgyhogy egy igazi keletnémet AKA hajszárító-csodával és Alma hajvasalójával szárítgattam, amit lehetett, amíg Laci elszaladt bevásárolni. Megebédeltünk, utána Laci, Alma és én egy kis délutáni városnézésbe kezdtünk. Kilincs(fotó)gyűjteményem újabb három darabbal bővítettem, végigjárogattuk a kedvenc utcáinkat, ittunk egy közepesen vacak kávét a Gyógygödörben (viszont igazi mosollyal tálalva), én egy ivójoghurtot és mentünk vissza a többiekhez. Számomra ezzel véget is ért a soproni kiruccanás, mert éjszakára sikerült úgy elcsapni a gyomromat (mivel?!), ahogy illik.
Laci másnap elvitte a gyerekeket az Erdészeti múzeumba, a Bányászati múzeumba, ahol még Alma, a megrögzött múzeum-fóbiás is jól szórakozott. A Tűztoronyba, a régi zsinagógához, igaz, oda csak Ákosnak volt kedve bemenni, Laci kint megvárta a lányokkal (egyszer már voltunk ott együtt). Délután eljött hozzánk Laci egyik gyerekkori barátnője a férjével és a kislányukkal. Jó volt velük.
Én a szállásunkról tudnék mesélni. Ugyanolyan, mint a többi kétcsillagos panzió, ha egyet láttál... viszont a vendéglátóink érdekesek voltak. Úgy tűnik, egy anyuka viszi a boltot a két fiával, mást nem is láttunk. Ha kell, recepciósok, felszolgálók, sofőrök, kertészek, talán még az ágyakat is ők húzzák át. Borzasztó kemény életforma lehet ez így, még ha anyagilag esetleg jövedelmező is. Az meg külön próbatétel lehet, hogy ha az embernek a saját családtagjaival kell együtt dolgoznia. Nincs meg a privát szféra védelmező köre. Nem beszélve arról, milyen lehet kordában tartani két felnőtt fiút.
A reggelik fejedelmiek voltak, minden nagyon gusztusosan, kifogástalan állagban és hőfokon került az asztalokra. A vendéglátóink nagyon figyeltek ránk, pedig nem egyedüli családként ültünk az ebédlőben, most tartotta egy kb. húszfős egykori osztály a negyvenéves érettségi találkozóját, mindenki ugyanúgy ki lett szolgálva. (Alma megjegyzése: Meldrum-reggeli. Nagyon tetszett nekik, hogy így körbe lettek ugrálva.) Én sajna maradtam a mézes teánál, de közben megvígasztalódtam: ha nem a joghurttól leszek rosszul, legkésőbb a reggeli alatt úgyis betegre zabáltam volna magam, úgyhogy a tulajdonképpen nincs miért bosszankodni.
Imádom Sopront. Az összes hajlatát, kiszögellését, a belső udvarokat, az egész mesebeli (ó)várost, a sikátorait, a meglepetéseit, úgy, ahogy van. Hogy előzékenyek az emberek, úgy mennek el mellettem a pocsolyában, hogy ne csapjanak le, akkor is átengednek a zebrán, ha piros van, és még a számos egyéb apróságot, amitől jól érzem magam.

2009. június 16., kedd

Luxus

M. új helyet talált magának, elvileg július 1.-től már ott fog dolgozni. Ezzel előállt az a ritka kivételes helyzet, amiben talán megválogathatjuk a kolléganőnket. Holnap beadom egy fogtechnikus és egy óvónő kolléganőm önéletrajzát. Már szóltam egy régebbi kolléganőmnek, akivel nagyon jóban voltunk, amíg tovább nem ment a GBEO-val, de még vacillál (diplomás, három nyelvvizsgával, mit keres itt??? ezt csak én kérdezem, ő jól elvan).
Emlékszem, mikor beprotezsáltak a szegedi munkaügyi központba. Nagyon szégyelltem, hogy minimális hozzáértés nélkül előadóvá tettek. Gyorsan kiderült, hogy mellettem egy fodrász, egy kertépítő mérnök és egy óvónő pötyög a billentyűzeten. Ebbe is bele lehetett tanulni. Legszívesebben minden munkanélkülitől bocsánatot kértem volna, amiért éppen én ülök ott és intézem az életüket.
Amit akkor csináltam, és amivel most foglalkozom, az is egy szakma, amit mások megtanultak. Én egy hétig röhögtem az ügyviteli nyelv terminus technicusain. Nem tudom, mi lesz így a "szakadatlan tökéletesedésből".

2009. június 9., kedd

Hullámok hercege



Szombaton, ahogy a vonat felé ügettem, Kati a kezembe nyomta a Hullámok hercegét, útravalóul. Kac-kac, nem ismeri az én tempómat. Hernyóként araszolgatok fejezetről-fejezetre. Megígértem neki, hogy hétfőig kiolvasom (abban a pillanatban tényleg elhittem), ma délután a felénél tartottam, úgy adtam vissza, átmenetileg, hátha ezzel sikerül orvosolnia Sajó lelki sebeit.
Eddig csak sejtettem, most már biztos vagyok benne, hogy őskövület vagyok az ízlésemet tekintve.
Nem az a legnagyobb gondom a könyvvel, hogy szegényes a szókincse. Nem az, hogy tele van képtelen párbeszédekkel (vagy csak én forgolódom szerényebb képességű emberek között) ez mondjuk igaz is.) Nem az, hogy láthatóan egy hollywood-i film történetéül írták (vagy drámának szánták?). Az a legnagyobb bajom vele, hogy tetszik.
Nyilván az író is érezte, milyen ízléstelen ez a kitárulkozás, azért egy pszicháternőnek meséli el a főhős borzalmas gyermekkorát, vagyis a hugáéval közös élményeit. Ez mégis bocsánatos bűn. Annyira szájbarágós és olyan igazi amerikai bumfordisággal lett megírva, mégis van valami valóságmagja az egésznek, ami vonz.
Most, hogy visszaadtam, félbehagytam, nincs kedvem tovább olvsani a Funtinelit. Márait fogok olvasni, az ő ízlése a mértékadó életrajz tekintetében. Mihez kell nagyobb bátorság: kitálalni a horrort, vagy elmesélni a jót? Ez utóbbi kevésbé érdekes persze.
Az egészben az volt a leginkább torokszorító, hogy végig azt éreztem, milyen klassz lehetett volna ebben a flúgos családban is az élet(rákászkodás, egy szigeten élni, a fehér delfines történet, stb.), ha a szülők nem magukkal lettek volna elfoglalva, hanem a gyerekekkel.

2009. június 8., hétfő

Stílusosan

Emlékszel, hogyan utaztunk gyerekkorunkban? Anyu egy héttel az indulás előtt feladta postán a csomagjainkat a leendő szállásunkra. Nem volt cipekedés, idegeskedés, nagyon elegánsan utaztunk. 100%-ig átéltük, kiélveztük minden percét ennek az élménynek is, öröm volt útra kelni. Milyen kár, hogy elveszett ez az irigylésre méltó lendület a sok küszködés között.

2009. június 5., péntek

Rohadt anyagiak...

Hogy lehet az, hogy egy kapcsolat leggyengébb pontja a pénz? Közvetlenül a szex előtt, de akkor is szigorúan előtte, örökké.
Az én pénzügyi értékrendem a következő:
- számlák, rezsi, megtanulható dolgok (sport, hangszer, bármi.), iskolai programok
- kaja, ruhák minimál-költségvetésben
- élmények
- ház, kert, elektronika, élettelen holmik.
Én így nevelkedtem, számomra ez a világ rendje. Bármiféle eltérés ettől a listától kibillent a lelki egyensúlyomból, rögtön az jár az eszemben, hogy mellékvágányon vagyok. De azért jólesik beülni a nagy TV elé, zenét hallgatni a csúcs hifin. Csak annyival több lehetne, jobban élhetnénk.
Én se fektettem elég energiát a kapcsolatunkba mostanában. Miért olyan nehéz pont annak gyengédséget adni, aki a legfontosabb? Vannak kimondhatatlan dolgok.

2009. június 1., hétfő

Nuca


Tegnap este megérkezett a várva-várt kiscica. Olyan picike! Már el is felejtettem, hogy mekkora egy hathetes cicus. Bagira is jóval nagyobb volt, mikor megtaláltuk, meg az előző macsek is. Szerettem volna feltenni róla videót, de annyira nagy felbontású, hogy tizenöt percig nyűglődött vele a gép, úgyhogy maradtak a fényképek.
Nagyon aranyos. Először a nyuszival barátkozott össze, tőlünk nagyon félt. Jó ideig kerülgetett minket, mire a legcsendesebbhez, Zsófihoz merészkedett (aki meg volt róla győződve, hogy utálni fogja a cica.) Megszagolta a zokniját, aztán elkezdett bújni, dorombolni, majd szép lassan mindenkinek bizalmat szavazott. Nagyon kis tiszta (mint a legtöbb macska, tudom), az első pillanattól használja az alomtálat és sokat mosakszik. Még nem nagyon díjazza, ha felvesszük, rögtön menekülőre veszi a figurát. Már óvatos vagyok, mikor azt mondom: látszik rajta, hogy csajszi, mert Bageszkánál is hetekig ez volt a véleményem, míg a hasa alá nem néztem. ("Annyira okos, csak lány lehet!")
Dóri tojássárgás forralt tejjel etette reggel, kiskanállal.
Ében először jól megugatta szegénykét, azóta őrzi, nehogy kimenjen a kertből. Nem tudom, szeretni fogja-e annyira, mint Diegot, vagy csak egyszeri találkozás volt, majd kiderül. Nem fogok sírni, ha őt nem fogja szoptatni, csak megtűri, játszik vele időnként, vigyáz rá.