Tegnap az egyik filmben mutattak egy kicsit szeles tengerpartot. Szokás szerint megbabonázott a látvány, annyira ambivalens érzéseket okoz bennem. A nagy magyar átlagnál picit többször van részünk tengerparton nyaralni, számomra mindig fantasztikus érzés, imádom. Utána mindig nagyon nehéz hozzászoktatnom magam a mindig fixen 23 fokos uszodai medencéhez, rendesen szenvedek az egyhangúságától. Képzeletben azt játszom egy hónapig, hogy egy szigetről úszva közelítem meg reggelente a munkahelyemet, ami persze a tengerparton van. Ez segít átvészelni az adaptációs időszakot. Kb. egy hónap kell hozzá, hogy el tudjam viselni a mindig langyos, klórozott, kicsit édes vizet, hogy meg tudom számolni a csempéket a medence alján, utána jól vagyok.
Ha belegondolok, nem is nagyon értem, miért van ez. Miért vágyik az ember a halszagú, hideg, sós, vadul hullámzó tengerbe, a medúzák és mindenféle mélyben tekergő, onnan felkúszó lények és hínár közé, ahol bármikor a sziklának csaphat egy szeszélyesebb hullám, ha nem vigyázol és viszlát. Talán mert annyira szívdobogtató érzés. Mégse vagyok biztos, hogy ott szeretném leélni az életemet, a tenger mellett.
Ha döntenem kellene a medence és a tenger között, akkor inkább egy harmadikat választanék: egy szép, hegyi tavat. Milyen jó lenne reggelente ott kezdeni a napot! Vagy szombat délután kisétálni és úszni egy nagyot. Istennőnek érezném magam. Nem érdekelne, milyen hideg a víz és hogy mik úszkálnak benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése