2019. február 27., szerda

A cukrász



Olyan jó kis filmet láttunk a Cinemaxon. Izraeli-német koprodukció és olyan is: nagyon finom kis történet: kész csoda, hogy ilyesmik készülnek manapság. Egy fura szerelmi háromszögről szól, amiben egy német fiú, Tomas, egy izraeli nő között az összekötő kapocs a biszexuális férj, Oran, aki a két ország között utazgat. A sorsok akkor fonódnak össze egy időre, mikor a  férj meghal egy autóbalesetben és a német szeretője kiutazik Izraelbe, hogy kicsit ott éljen, ahol ő élt, hogy feldolgozza a veszteséget.  A feleség kávézójában kezd dolgozni, és süti azokat a sütiket, amikkel azelőtt a berlini cukrászdába néha-néha betérő Orant bűvölte el. Bár az új cukrász miatt a kóserségi papír veszélybe kerül, a sütik nemvárt népszerűséget hoznak a kávézónak, ezért Anat a rokonság rosszallása ellenére kiáll mellette. Tomas persze elhallgatja, hogy ismerte a férfit és lassan a nő kezdeményezésére kialakul köztük egy szerelmi viszony. Ez eléggé valószerűtlen lenne, ha nem lebegne örökösen köztük annak az emléke, akit mindketten szerettek. Bizarr? Meg lehet így gyógyulni? Nem tudom. Mi van, ha igen? Lehet, hogy ideiglenesen mindegy lehet az alapvető nemi orientáltság, illetve lehetnek olyan helyzetek, és talán főleg a gyász időszaka lehet ilyen, mikor annak, akit szerettünk, bármilyen kis emlékfoszlányát hordozó személy megvigasztalhat egy kicsit. Akkora lehet a fájdalom, hogy ő már nincs és ilyenkor talán nem is a testiség, hanem a melegség, az intimitás hiányzik. Remélem, ezt soha nem kell átélnem. 
A film szerencsére nem volt szájbarágós, nélkülözte azt a - számomra - harsány, buta és hazug hype-ot, amivel a hollywoodi filmek a homoszexualitás elfogadását próbálják elérni. Finom volt és intelligens, szépen fényképezve, a színészek hitelesek, nagyon érzékenyen épültek fel benne a viszonyok. Ritka jó élmény volt.
  

Vigasz

Nem tudom, mások hogy csinálják, számomra iszonyú nagy stresszforrás ez a hirtelen jött vegánság. Érzelmileg teljesen kikészít, hogy állandóan erről van szó! Libabőrös leszek, ha csak szóbakerül a téma. Disznótorossal és nyúlsülttel relaxálok, meg szigorúan húsos thai levessel. A kedvenc antidepresszánsom: csülök pékné módra. Ami időnként némi reményt ad: egy-egy igazán ízletes vegán étel elkészítése. Ma sikerült nemcsak életem legfinomabb humuszát, hanem az általam eddig kóstolt humuszok legjobbját elkészíteni. Ráadásul tényleg egyszerű.
Nálunk nagyon bevált a konzerv csicseriborsó, sok laca-facától megkíméli az embert, mert nem kell áztatgatni, főzögetni, garantáltan puha és finom.
A konyhai aprítóba beleöntöttem a lecsepegtetett csicseriborsót, jól meglocsoltam repceolajjal, citromlével. Egy nagyobb csipet sót, curryt, chilit szórtam bele, egy jó evőkanál tahinit,  sörélesztőpelyhet (ez utóbbi ugyan nem szokványos tartozéka a humusznak) és két gerezd fokhagymát. Finom krémesre zúztam az egészet. Nagyon ízletes lett! 
Nekem nagy meglepetés a sörélesztőpehely: a vegánok sajt helyettesítésére használják. Olyasmi íze van, mint a parmezánnak és számos kedvező élettani hatása van, itt szépen le van írva, mi mindenre jó. Biztos, hogy rendszeresen használni fogom.

2019. február 23., szombat

Vad Fruttik: Tartalak

Ezek neked kemény napok, 
bocs, ha túl vidám vagyok.
Anyád is mondja: lépj tovább
hallgasd a másik oldalát a kazettának
ne csak a bánatos felére ringatózz!
Hogy legyen, hogy jó legyen?
Ki kell találni, mi kell ahhoz.

A gondok ha túl nagyok, 
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak, 
ne aggódj, tartalak!

Jöhet bármi, minek várni?
Esőfüggönyön nézve át, 
a könnyeidtől bőrig ázni?
Anyád is mondja: lépj tovább
hallgasd a másik oldalát a kezettának
ne csak a bánatos felére ringatózz!
Majd megtanulsz nemfigyelni rá
vagy elfelejted, mi volt a rossz.

A gondok ha túl nagyok, 
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak, 
ne aggódj, tartalak!

2019. február 22., péntek

Így írtok ti...

Él egy romantikus elképzelés az írókról, bevallom, én is sokáig osztottam. Nagyjából annyi, hogy van egy tehetséges ember, aki helyettünk utat vág az ismeretlen birodalmába, pokolra száll, nem is egybe, többe, fenét: mindegyikbe és onnan tudósít nekünk, értünk. Mi itt ülünk a kanapén és ő azért van ott, azért őrül meg kishíján, szed be mindenféle tudatmódosító szereket, vereti meg magát, robbantja a családot, keveredik kalandokba, bújja a könyvtárakat, míg szódásszifonaljú szemüveggel tudja csak elolvasni, hány forint a félbarna kenyér, hogy minket szórakoztasson. Meghozza értünk ezt az áldozatot, hogy nekünk csak annyi legyen a dolgunk, hogy besétáljunk a Libribe és megvegyük a könyvét négyezerért, vagy az antikvárba ezerötért, vagy az aluljáróban kettőszázért, vagy a KÖKI-ben magunkhoz vehessük a nyitott könyvespolcról ingyen és miénk az élmény.  
Ezzel szemben a valóság az, hogy van egy ember, aki szereti a nyelvet és írásban kifejezni magát. Ezért mindegy, hogy mit tesz: hogy a pokolra száll, vagy a nyolc gyerekét nevelgeti, vagy pénztáros a TESCO-ban, mert meg tudja fogalmazni, amit érez, ahogy él. Ha tényleg tehetséges, akkor a leghétköznapibb eseményeket is meg tudja úgy fogalmazni, hogy abban legyen szépség, humor, bármi, amiért megéri elolvasni. Nagyon szerettem az Üvegbúrát Sílvia Plath-től. Nem csak az volt érdekes, ahogy leírta, hogyan csúszik bele a pszichózisba és a pszichiátriai kezeléseit, elektrosokkot, hanem még az is, ahogy arról írt, hogyan telnek meg a szövetei vízzel menzesz előtt. Elképedtem: erről ír valaki? Vagy az Órák. Nem az események a lebilincselőek, hanem ahogy meg lettek írva. Ebből a szempontból könnyebb a bizonyítási kísérlet a líra terén: a költők valósággal versenyt űznek belőle, hogyan lehet a hétköznapi témából műalkotást varázsolni. Vizespoharak, hajnali körút és porszemek vetélkednek. Úgyhogy akit elszórakoztat, írjon! Nem a témának kell rendkívülinek lenni, hanem az igényességnek.

2019. február 21., csütörtök

Millió dolláros bébi


Már hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig rágódom rajta. Annyira tetszett ez a film! Clint Eastwoodot egyébként is szeretjük. Még rossz filmet nem láttam tőle. A Millió dolláros bébi elvileg a bokszról szól. Valójában arról, mit jelent mesternek, tanárnak, bármiféle mentornak és tanítványnak lenni. Mikor van itt a megmérettetések és a harc ideje, mikor kell meghátrálni, kivel hogyan kell küzdeni. Hol ronthatjuk el. 
A bokszolólány és az edző története az edzőteremben lakó egykori bokszoló, ma már gondnok, Hepaj narratíváján keresztül tárul elénk. Harmincéves pincérnőként a profi boksz világába ácsingózni eléggé őrült ötletnek tűnik. Már az elképzeléshez is kell egy lelki alkat, hát még a kivitelezéshez. Hepaj így kommentálja: 
"Ha a boksznak van varázsa, az a harc varázsa, amelyet akkor is vívsz, amikor nincs erőd, ha törik a borda, reped a vese, szakad a retina. Annak a varázsa, hogy mindent felteszel egy álomra, amit csak te látsz." 
Aztán, mikor lassan mindhárman beleforognak ebbe a történetbe, a közös munka mellékhatásaként kialakul egy olyan szép és nemes kapcsolat, kikezdhetetlen összetartozás, amiről álmodni se mertek volna. Ezen gondolkoztam: mennyi lehetőség van egy szépen megélt mester-tanítvány viszonyban, mekkora ajándék, ha ezt mindenki méltósággal éli meg. Inspirálni, mindig a legjobbat adni, felnevelni, ez már igen, ez már valami.
Számomra kritika is volt benne. Most nem azért, hogy pellengérre - vagyis kicsit kitekert módon a középpontba - állítsam magam, de van egy mondat, ami azóta is a fülembe cseng (csak sajnos mindig utólag): az a bokszoló, aki csak a szívével küzd, megérett rá, hogy kiüssék. Ez eléggé az elevenembe hatolt, mert sokszor az érzelmeim irányítanak a józan ész helyett. És ha ez nem lenne elég, még van is egy ilyen szereplő: rossz pillanataimban csúfondárosan elémkúszik a teljesen agyatlan Veszély gúnynévre hallgató srác, aki se a saját képességeit, se a körülményeket nem képes felmérni, ezért állandóan bajba keveredik. Nem tudom, ennyi idősen ki lehet-e ebből keveredni, dolgozok rajta. Elvileg tudok tízig számolni.

2019. február 17., vasárnap

Hidegháború - Akit az Isten neked szán, azt még az ördög is utánad tolja talicskán

Mivel Dóriék ma ünneplik a 3 hónapfordulójukat, Zsófi sincs otthon, az apjuk meg dolgozik, finoman rákérdezett, hogy hol szeretném tölteni a vasárnapot. Rögtön tudtam, hogy moziba szeretnék menni. Nincs mit tenni: így álltak együtt a csillagok. 



A film. Mikor legutóbb moziban voltunk, egy szórólapon ezzel a jelzővel illették: klisémentes szerelmesfilm. Hm. Ez jól eltalált szlogen volt, nekem is rögtön szöget ütött a fejembe: ezt érdemes lenne gyorsan megnézni.
A szerelmes filmekkel az a gond, hogy mindegyik A SZERELMESFILM akar lenni. Ezért pakolják  dugig tele panelekkel, hogy mindenki felfedezzen benne valamit, amilyen szerinte a szerelem. Ennek aztán az a hatása, hogy ezek a panelek vannak számonkérve az Életen. Minden történjen úgy, ahogy a forgatókönyvben meg volt írva. Én is láttam, te is láttad: ott az etalon.
A történet tipikus kelet-európai: az ötvenes évek elején egy népzenei projekt vezetője (Wiktor) és egy énekeslány (Zula) egymásba szeret. A férfi egy berlini fellépéskor disszidál, a nő Lengyelországban marad. A nő hozzámegy egy olaszhoz, hogy legálisan utazhasson Európában, kisvártatva  Wiktor karjaiban köt ki és innentől kezdve az egész kapcsolatuk vonzások és taszítások sorozatává válik. Soha nem tudnak elszakadni egymástól, minden veszélyen át követik a másikat, de együttélni sem sikerül. Lengyelországban nem lehet (Wiktort kényszermunkára ítélik, mint disszidenst), Nyugaton pedig Zula nem képes levetkőzni a tipikus kelet-európai kisebbrendűségi érzést, és nem tudja felvenni az ottani életformát, ritmust. Menekülések, egymáshoz csapódások sorozata, amiből csak egy módon lehet kilépni.
Számomra akkor jó egy romantikus film, ha az egy történet. Két ember története, nem mindenkié. Ebből a szempontból a Hidegháború nagyon jó volt. 
Azért volt, amit kicsit furcsállottam: tényleg lényegtelen epizód, mikor Wiktort egy előadás után két ügynök egy autóba tuszkolja és vonattal kitoloncolja Jugoszláviából? Vagy a kényszermunkatábor? Vagy mindezek a szerelmi történet szempontjából nem igazán súlyos események? Ha a halálos ágyunkon visszaemlékezünk, mely epizódok fognak élénkebb színekkel kirajzolódni? ( Én is tudok ám szentimentális lenni ...) Közben az jutott eszembe, hogy vajon két sors újra összefonódhat-e, ha egyszer szétváltak? Mármint ha saját akaratukból, vagy egyikük akaratából váltak szét, nem hatalmi szóra? Nem tudom. 
 Nem tudom, hogy a szerelem halhatatlan, vagy csak a ragaszkodásunk ahhoz az illúzióhoz, hogy a szerelem halhatatlan. De irtó nagy öngól nem fejlődni, nem változni, nem ápolni a kapcsolatainkat. Ha valakit emiatt elveszítünk, azért. Ha valaki mégiscsak marad, de megsebezve, akkor meg azért. 

2019. február 16., szombat

Lépj tovább...

Anyu megint elutazik 6 hétre Izraelbe önkénteskedni, előtte még felugrott hozzánk egy gyors találkozóra. Bárcsak lenne valami módja, hogy leszoktassam az örökös bűnbánatról. Szívszaggató, ahogy szégyenkezik időnként, mintha olyan rossz anya lett volna. Mi értelme ennek ennyi év után?. A válás, költözés utáni évek teljesen paradicsomi időszakként élnek az emlékezetemben: Anyu nagyon klassz volt, nagy szeretetben éltünk együtt hármasban, hatalmas meseolvasó estek voltak, diavetítések, tejbegríz. Mi kell egy négyévesnek? Végre megszűnt az örökös balhé. Bennem semmi traumát nem okozott a válás, sokáig hálás voltam érte. A nagy csóróság ellenére életem legszebb időszakaként él bennem ez a pár év. Csak utána romlott el lassan. Szörnyű volt ez a folyamatos befeszülés mindenen.  El se tudom képzelni, milyen lehet egy kisvárosban nagyon fiatalon, egyedülálló anyaként nevelni három gyereket egy nagy pofáraesés után. Sokszor elképzelem, mi lett volna, ha nem tér meg 12 éves koromban, persze nincs megfejtés. Nem biztos, hogy jobb lett volna. Nem biztos, hogy rosszabb lett volna.
Azt világosan tudom, mire lett volna szükségem: hogy kicsit lazuljunk, engedjük el magunkat és szeressük egymást. Ötödikes koromban jött hozzánk egy lány, gyorsan barátságba keveredtünk. Szintén hárman voltak testvérek, három lány, az anyjuk éppen a negyedik testvérükkel volt terhes. A négy gyereknek négy apja volt, most éppen egy tizenévvel fiatalabb élettárssal élt együtt a család. De számomra maga volt a döbbenet minden téren. Addig azt hittem, lehetetlen, hogy egy csonka család működhessen, ez meg aztán minden volt, csak nem szabályszerű. Abban a családban volt szeretet. Nem mézes-mázoskodás, apró gesztusokból, pici összebújásokból, érintésekből lehetett látni, hogy összetartoznak. Nálunk erre alig volt mód addigra már, Anyu minden energiáját felemésztette, ahogy egyedül gürcölt, mindent egyedül oldott meg. 
De ennek az évtizedekig elhúzódó szégyennek semmi oka. Lejárt a szavatossága. Útban van. Visszahúz. Közénk áll. Remélem egyszer elhiszi, ha ezredszerre mondom: spongyát rá, lépjünk tovább. 

2019. február 10., vasárnap

Eric Truffaz


Inkább elalvás előtti lazulós zenének szoktam betenni ezt a finom kis jazzt, de ehhez a kellemes, lusta reggelhez annyira illik, hogy nem tudtam vele várni. Úgy érzem, ma minden csak jó lehet. Mintha egy nagy, hömpölygő hullámmal sodortatnám magam. Nem lehetne ilyet munkanapokon is?

2019. február 9., szombat

Ne érints meg!


Reméltem, hogy jó lesz, de azt nem is sejtettem, hogy valaki képes lesz ennyire zseniálisan, ennyire árnyaltan beszélni az intimitás sokféleségéről, mint ez az egyébként román dokumentumfilmes rendezőnő, Adina Pintilie az első nagyjátékfilmjében. A cím is jó: "Touch me not" angolul a nebáncsvirág neve.
A történet főszereplője egy ötvenes nő, aki nem tudja elviselni mások érintését. Hogy megváltozzon az élete, kísérletezni kezd: férfiprostituáltakat hív fel magához, de nem szexre. 
Van egy rész az elején. Felmegy hozzá egy szép, fiatal férfi jól kivarrva. Levetkőzik, zuhanyozni kezd, a nő nézi. A férfi odalára egy viszonylag hosszú szöveg van feltetoválva bolgárul. Mikor a nő finoman erről a feliratról kérdezi, a pasi csak ennyit mond: ez egy nagyon személyes tetoválás. És nem árulja el. Zárkózottságával egyértelművé teszi, hogy a nő csak testet vett, titkot nem.
Aztán egy szexterapeutát és az alkalmakat nézve döbbenek rá, mennyire tojáshéjon lépked, aki a szexuális zavarok területén próbál segíteni, ebbe csak nagyon-nagy érzékenységgel, tudással, tapasztalattal szabad belevágni. Ahogy elkezd kommunikálni, figyelni, szép lassan mindenki lebont egy picit ebből a falból és közben más történetek is kibomlanak: egy szép, de 13 évesen megkopaszodott fiatal srácé, aki egy terápiás csoportban megismerkedik egy nem akármennyire testi fogyatékos fiúval és a kezdeti viszolygás után rájön, milyen irígylésreméltóan boldog lehet valaki egy nyomorék testben is. A nyomorék srác és feleségének a története. A transzvesztita prostituált története. A lányé, aki egy BDSM klubba jár és akibe a kopasz srác szerelmes. 
Ki hogyan elégíti ki az intimitás iránti igényét? Ki kit figyel? Kit mi bűvöl el? És hogy mindenkinek van intimszférája, ahol nem szeretünk mindig egyedül lenni, azt szeretnénk valakivel, de nem bárkivel megosztani úgy, ahogy lehet.  

2019. február 8., péntek

Dalí



Van A gésák gésája c. könyvben egy beszélgetés, ami akkoriban, mikor olvastam, szöget ütött a fejembe. A fiatal Mineko (aki gésaként aztán korának  egyik legkimelkedőbb táncművésze is lett) faggatja kedvenc vendégét, egy idős filozófiaprofesszort a szépségről és a műalkotásokról.
"Művészként azon igyekeztem, hogy a szépséget minden formájában fel tudjam ismerni.
- Hogyan kell egy műalkotást szemlélnem?- kérdeztem.
- Csak azt kell látnod, amit látsz és azt kell érezned, amit érzel.- volt a rövid és tömör válasz."

Az egyik estén dr.Tanigava egy másik kiadó vezetője által adott vacsorán vett részt. Ez az úr elkezdett beszélni az esztétikáról és közben egy sor nehezen érthető szót használt. Ezt kérdezte dr.Tanigavától: - Miként minősíthetek úgy egy műtárgyat, hogy mások műértőnek tartsanak?
Legnagyobb meglepetésemre dr.Tanigava ugyanazokkal a szavakkal válaszolt neki, mint nekem: - Csak azt kell látnia, amit lát és azt kell éreznie, amit érez. "

Nemrég indult az Uránia moziban egy sorozat A művészet templomai címmel. Két-három hétig több időpontban vetítenek egy-egy színvonalas művészettörténeti témájú ismeretterjesztő filmet. Most Salvador Dalí van terítéken. Legkellemesebb uszodai meglepetésem, Kati invitált meg, mikor a múlt héten beszélgettünk. 
Dalíval kapcsolatban eléggé ambivalens a viszonyom. Sokáig kifejezetten irritált: a ripacsságig hatásvadásznak tartottam. Nagy showman volt, az biztos, mégis nehéz (és már nem is akarom) kivonni magam a hatása alól. És egy ideje már nem ítélkezem : ha valami jól van megfestve, akkor dehogy veszem magamnak a bátorságot, hogy méricskélni kezdjem valakinek az alkotását, pláne életművét. Hajlok rá, hogy igazat adjak dr.Tanigavának ebben a kérdésben.
Mivel (sajnos) nem lettem művészettörténész, ezért megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy olyan irányból kezdjek el egy képet kibontani, ahonnan csak akarom. Ez a dilettantizmus diszkrét bája és luxusa. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy egy igazi műalkotásban benne van a művész korának és személyiségének, na és persze a közérzetének az esszenciája. Számomra ez emeli ki a hétköznapi próbálkozások tömegéből: nincs benne semmi felesleges. Ha valaki egy igazán nagyhatású művet akar létrehozni, nem engedheti meg magának a felesleges részleteket, ami elvonja a figyelmet a lényegről. Ha a képzőművészet zenitjét a minimalista műalkotások eleganciája és mondjuk a Bosch képek részletekben tobzódó, pokoli orgiája közé feszítjük ki, akkor látható, hogy bármilyen nagy a szórás ebben a tekintetben, az alapelv nem változik: nincs sallang. Ez a megnyugtató egyszerűség persze nem ok ara, hogy ne is érdekeljen a művész személye és kora, de úgy gondolom, hogy az első figyelmes tekintetet jobb, ha nem előzi meg, hogy megmondják, mit is kellene látnom, éreznem. Hogy mit is akart mondani a költő… Mert a "költő" bizony mondja a magáét és nemcsak a szavai, hanem a csendjei is igencsak sokatmondóak. Jó ezt hagyni hatni és csak utána kibontani a "csomagot."
Ezzel együtt nagyon örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, egy sor szerethető részletet fedett fel a Dalí életrajzból, aminek a közeljövőben nem biztos, hogy utánaolvastam volna. Például hogy az extravagancia álarca mögött milyen mélyen ragaszkodott az egyetlen nőhöz, Galához, mennyire szerette. Vagy hogy az örökös megkülönböztetési kényszer abból táplálkozott, hogy a szülei örökösen vele együtt emlegették gyerekkorában elhunyt bátyját és neki tudatnia kellett: ő csak ő és kész. Nem mosódhatott össze az identitása senkiével. Hogy a fantáziája hogyan töltötte ki a sivár figueresi tájat tartalommal és mikor a siker csúcsán tényleg bárhová költözhetett volna, ezt választotta, ide tért vissza. Sorolhatnám. A színhasználata, a perspektívához való viszonya, az arányai, amiket használ: jellegzetesek és egyediek. Az életművét végignézve tökéletesen kirajzolódik a XX.század hangulata, életérzése és ennél többet senki nem adhat. Nem kell kioktatni, nem kellenek a szájbarágós közhelyek, egy önvallomásra van szükség és kész. Ez voltam én, Salvador Dalí. Születtem Figuerasban, éltem a XX.században, szerettem Galát, míg meg nem halt. A század embertelen gépezetei mindent bedaráltak, de én megfestettem a mellét, mielőtt  minden elpusztult volna.


2019. február 3., vasárnap

Január


Megátalkodottan szeretem szegény januárt, hiába szidja mindenki. Ami miatt nyígnak az emberek, pont azért az egyik kedvenc hónapom. Nekem az, hogy rövidek a nappalok, sötét van, teljesen rendben van. Ez a hónap a tél legjava: sötét, hideg, bekuckózós, mindent kíván, ami csípős, fényes, fűszeres, édes, meleg. A párás levegő minden illatot felpumpál, a száraz hideg meg maga a frissesség. Minden nagyon kontrasztos, feszes. A február már nem ilyen szép: nem tűnnek el a csúnya részletek a sötétben, csak szürkeség van, sokszor köd, latyak. A februárban semmi szép nincs, az egyetlen klassz dolog a farsang, ha van. Mire megérkezik a március, már annyira ki vagyunk éhezve a szépségre, hogy majd belebolondulunk. Meg fogom keresni ebben a hónapban is a szépet, ne csak túléljem. Annyira nem vagyunk időmilliomosok, hogy csak úgy lepergessük azt a 28 napot.

2019. február 2., szombat

Holtpont

 Laci a Kovács Műhelybe jár edzeni, neki nagyon bejött, látványosan lesz egyre izmosabb, szikárabb. A mai crossfit-edzésre engem is elvitt. A többhónapos lazsálás után nem valami nagy önbizalommal indultam neki, voltak is gondok a beléptetéssel, akkor szívfájdalom nélkül hazasétáltam volna, hátha égi jel, ha-ha-ha. De hát megoldódott, úgyhogy gyorsan átöltöztem és beléptem az edzőtérbe. Ez valami szerelőműhely lehetett régen, az egész tér kialakítása nagyon puritán, funkcionális. Tömörített gumi a padlóburkolat, tökéletesen csúszásmentes és vagány. Egy állványrendszer a TRX-hez, húzódzkodáshoz, súlyok, medicinlabdák, egy nagy, visszaszámoló óra a falon, egy ülőgarnitúra dohányzóasztallal. Ennél nem is kell több.
Nagyon kedves fiatal srác volt a edző, mindenkit szemmel tartott, segített. Engem is kikérdezett, miket sportolok, sportoltam, van-e sérülésem, stb. és a zúzósabb részeknél adott könnyített feladatokat. 6 állomás volt, mindenhol 2-2 feladattal, minden állomásra 5 percünk volt, az állomások között 1-1 perc pihenővel. Előtte bemelegítés, utána nyújtás. Sok lány volt, nagyon ügyesek, erősek. Szerintem én se voltam rossz, de az edzés is okosan volt felépítve, mindent nagyon szépen megmozgatott, terhelt. Végre leizzadtam. Már egészen el is felejtettem, milyen az. Tanulságos.
Milyen más ez, mint az iskolai tornaórák, ahol azt se tudtuk, hogyan mismásoljuk el a megerőltetőbb feladatokat. És mennyivel koncentráltabb, mint egy otthoni edzés. Egészen más az, mikor az ember tudja, hogy ez a nem egészen egy órája van arra, hogy tegyen valamit magáért. Amit ebbe belesűrít, annyi van. Ha ellógta, akkor az eredmény is egy semmi lesz, akkor otthon is maradhatott volna.
Az biztos, hogy az edzések végére biggyesztett nyújtások magukban nem sokat érnek, nem is érhetnek. Szerintem hosszútávon mindenképpen javasolt mellé a mobility edzés, vagy a jóga, különben borítékolhatóak a sérülések, annyira merevvé teszi az izomzatot. Lacin látom, hogy mióta heti egy mobilityre is jár, mennyivel szebb a mozgása és teherbíróbb is. Mikor régebben jártam crossfitre, nekem is sokat dobott a teljesítményemen, hogy elkezdtem jógázni. 
Engem ez az edzés most átlendített végre a holtponton. Végre megint érzem a testem, az izomtónust. (Valahol mélyen, a zsírpárnák alatt.) Klassz. Ha elkezdek normálisan járni, meg fog szűnni az össze-vissza kajálás is. Ma még megettem, de már elgondolkoztam a tegnapi szilvás derelyén :D Érdekes, a jóga meg az úszás erre nem volt orvosság, ehhez tényleg egy kimerítő edzés kellett.