A Saul fiát övező hype után kicsit kétkedve fogadtam a Porrá c. filmet. Ambivalens érzéseim voltak Röhrig Gézával kapcsolatban. Az interjúkban izgalmasnak tűnt. A Saul fia számomra dögunalom volt. Hogy lehet ez? Persze nem értek a filmekhez, csak nézem őket és sokszor egyszerűen nem kötnek le.
A Porrá viszont egész egyszerűen remek volt.
Egy kicsi zsidóról szól, egy haszidról, akinek a feleség meghal rákban. A fő téma tehát a gyász és a szeretet. Shmuel kántor a helyi zsinagógában. Mikor a haláleset megtörténik, elmegy az énekhangja és rémálmok kezdik gyötörni. Nem rajta múlik: elgyászolnál ő a feleségét, de nem képes tőle elszakadni. A Talmud szerint amíg az elhunyt teste nem válik porrá, a lelkének egy darabja nem tud eltávozni a földi létből és szenved. Hogy meg ne bolonduljon, elkezd utánajárni, hogy mikor várható nagyjából, hogy ez megtörténik a felesége testével. Hiába szalad fűhöz-fához, na meg a rabbihoz, senki nem tud neki okosat mondani. Két serdülő fia rémülten nézi, ahogy lassan mindent odahagy ennek a rögeszmébe hajló kérdésnek a megválaszolásáért. Egyik vallási tabut döntögeti a másik után ez a szeretetreméltó, pajeszos Orfeusz, hogy kiderítse, meddig kell még szenvednie a kedvesnek. Nem akarok spoilerezni, ezért nem mesélem el, milyen úton-módon, bár szívesen tenném...
Olyan okos, groteszk és mégis finom humorral, szívvel lett megalkotva ez a film, amiért megéri megszületni. A színészek klasszak, a balladaszerű filmzene is tökéletesen illik a történethez. Ebből biztosan klasszikus lesz.
