2012. szeptember 30., vasárnap

Pilisi tekergés









Végre, végre, végre...számunkra is megkezdődött az őszi kirándulószezon. Már a névnapomon mentünk volna, csak kiderült, hogy a költözködés során elkallódott az a cipő, amiben túrázni szoktam.  A Hervisben éppen most akcióztak le a Head márkájú túracipőket 18.000Ft-ról 8-ra, úgyhogy arra gyorsan lecsaptunk, elő-szülinapi ajándékként, mert addig még sokat mászkálunk majd. Egy-egy megelőző célú ragtapasszal kiválóan bevált. Össze se merem számlálni, mennyit tekeregtünk ma a Pilisben, de megérte: szokásos módon gyönyörűséges volt, folyamatosan csak hálálkodtam magamban, hogy ott lehetek. 

2012. szeptember 9., vasárnap


Na, ez az.


 Dóri:

- Kösz, hogy segítettél, Anya. Egyedül  nem ment volna.
- Persze. Örülök, hogy azért megpróbáltad és mikor nem sikerült, nem adtad fel, hanem segítséget kértél.   Mindig így kell csinálni, egész életedben, nem csak velem. Mindig lesz, aki segít. Ezért vagyunk, emberek.
- Brühühühü, miért nem kaardszárnyú delfineeek?!

2012. szeptember 3., hétfő

Petronius


Miért rajongok érte ötven éve?
Mert átbeszél hozzám egy elmerült
világból, mintha rég halott barátok
szólítanának. Mert olyan sokat
tanultam tőle. Mert még azt is tudta,
hogy a birtoklásnál százszor nagyobb
gyönyör a puszta élet. Mert szerette
az életet, de nem ragaszkodott
hozzá. Mert a legrosszabb körülmények
között is rögtön paradicsomot
varázsolt maga köré. (Recsken többször
is megpróbáltam utánozni őt.)
Rajongok érte, mert oly elegánsan
jegyezte fel egy haldokló világ
pénzhajhászását s ordenáriságát,
az emberek szeretkező dühét
(ha a szellem elhal, a nemiszervek
triplán működnek még egy ideig),
a költőket s szobrászokat, kik új
kifejezést kerestek, bárha nem volt
mit kifejezniök; a gazdagok
és a hatalmasok meghülyülését,
melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt
s derűt adott, meg szépséget, pedig
jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat
elállja a sötétség oszlopa.
Irigylem őt, mert nem borzongott ettől,
nem öltött hősi pózt s óbégatott,
hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen;
nem akadt úgysem, aki ellenáll.
Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni
a pusztulást; élvezte is talán,
mert izgató volt; igényt önmagával
szemben táplált, nem a történelem
menetével. Erősebb volt minálunk,
hisztériás moderneknél, akiknek
nehéz az élet s nehéz a halál:
őnéki mind a kettő könnyű volt.

Faludy György

(F)eloldozás

Sose voltam odáig a  kis kölyökképű Leonardo di Caprioért, de az Aviator c. filmben megszerettem. Ebben  van egy jelenet, a végén, mikor egy pánikrohamában kirohan a mosdóba. Rettegve, elgyötörve belenéz a tükörbe, majd úgy pillant fel, mint aki a mélybe veti magát. Látod, ahogy megadja magát az őrületnek. Ez az elengedés, ez iszonyú.
Persze, itt van a történet másik fele: ahhoz, hogy minden józan megfontolás ellenére keresztül tudjunk vinni valamit, kicsit őrültnek kell lenni, szóval némiképp hajlam kérdése is, hogy keresztül tudjuk-e vinni, amit megálmodtunk. Némiképp, mert ehhez nyilván magas szintű szakmai tudás, szorgalom, jó PR, stb. is szükségeltetik. (Sőt, szerencse is.)
Hol a határ? Mi köt a valósághoz? És mit lehet tenni a genetikai örökséggel szemben, meddig ment meg az önkontroll és az emberi kapcsolatok? 

2012. szeptember 1., szombat


Örmény sírkövek



vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani


vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot


vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek


vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

Kányádi Sándor