Találtam még egy kis DM-es zöld ayurvédás teát. Már az emlékébe is beleborzongtam, annyira szar az én ízlésemnek kissé bizarr volt az íze. Pedig olyan meggyőző volt azzal a sok egész kardamommaggal. A dobozát sajna már kidobtam, és a neten se találom, mi volt benne. Feketebors, az biztos, és rengeteg. Ahogy szaglászgattam, az ötlött az eszembe, milyen pác lenne belőle. Egyelőre nem dobom ki, ha egyszer eljutok odáig, hogy ihlethiányosan álldogálok majd egyik lábamról a másikra a konyha közepén, ki fogom próbálni.

A mese, amitől már cseprő gyermekkoromban is a falra másztam. Pedig igaz.

"JÓL VAN, APJUK!"

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.

No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?

- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!

Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!

Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.

Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.

"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"

- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?

- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.

A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.

"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."

A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.

- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!

Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.

Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:

"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"

- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.

- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.

Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.

- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.

- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.

- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!

- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.

- A tyúkomat!

Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.

- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.

- Hát ez meg mi?

Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.

- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.

- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"

- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.

- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.

Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.

- Adjon isten, anyjuk!

- Fogadj isten, apjuk!

- Elcseréltem a lovunkat.

- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.

- Egy tehenet adtak érte.

- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!

- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!

- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!

- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!

- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!

- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.

- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!

- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!

- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?

Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.

- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!

S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!

Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.

Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!

 

"Amikor már nem volt több pénzem, el kellett adnom a farmot. Egy nairobi társaság vette meg. Azt tervezték, hogy felszedik a kávéfákat, felparcellázzák a terepet, utakat építenek, és ha majd Nairobi elkezd nyugat felé terjeszkedni, építési telekként fogják árulni.

...

Így kezdődött hát egy különös korszaka az életemnek a farmon. Az igazság persze az, hogy a farm nem volt többé az enyém, de hát az efféle igazságokat, aki úgysem tudja felfogni, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, a napi létében nem oszt, nem szoroz. Óráról órára a pillanatnak éltem, vagy talán mégis inkább az örökkévalóságnak, ahol a pillanat történései egyáltalán nem számítanak.

...

Így azután én voltam az utolsó, aki fölfogtam, hogy kifelé áll a szekerem rúdja. Ha visszatekintek az Afrikában töltött utolsó hónapokra, úgy tetszik, az élettelen dolgok sokkal előbb tisztában voltak vele, hogy elmegyek, mint én magam. A hegyek, az erdők, a puszták, a folyók, a szelek, mind tudták, hogy el kell válnunk. Amikor aztán magam is kezdtem megbékélni a sorsommal, s a farm eladásával kapcsolatos tárgyalások beindultak, a táj magatartása megváltozott irányomban. Addig része voltam, és az aszály olyan volt nekem, mint a láz, a puszta kivirágzása, mint egy új ruha. Most a vidék levált rólam, és hátrébb lépett kicsit, hogy tisztán, egészében láthassam.

A hegyek az esőzések előtti héten is képesem erre. Egy este, miközben nézi őket az ember, hirtelen egy nagy ívű mozdulattal leleplezik magukat, szinte megnyílnak, színük és formájuk olyan világos és eleven lesz, mintha csak ajándékul kínálkoznának, mintha onnan, ahol ülsz, egyenesen felsétálhatnál zöld oldalukra. 

A hegyekben, márciusban ez az adakozó gesztus azt jelenti, hogy jönnek az esők, de itt, most nekem azt jelentette, hogy el fogunk válni."

(Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában)

Tegnap néztük meg a Postás mindig kétszer csenget c. filmet. Jack Nicholson és Jessica Lange is zseniális volt és állati szexi.

Rügyek

Megkaptuk az első árajánlatot a házra. Pofátlanul alacsony persze, mélyen alá ajánlottak a kiírt vételárnak (pedig az se volt túl magas) de annyira benne van a mehetnék a családban, hogy úgy tűnik, jövő héten megalkuszunk. 

Ezzel eljött az irracionális cselekedetek ideje. Ahelyett, hogy elkezdtem volna szortírozni a motyónkat, kiszedtem  Ében bundájából a toklászokat és elvittem sétálni. Megmetszettem a levendulákat és a rózsabokrokat. Mint aki marad. Nagyon nem kéne, de csak ehhez van kedvem. Amennyire megunom a kertészkedést nyár közepére, annyira elbűvöl minden tavasszal a bimbózó, csírázó élet, a föld szaga. Ez az év a nagy változások időszaka lesz, de minden csak úgy kerekedik ki, ha Budapestre költözünk. 

Sajnos láttam olyat, aki a vidéki létbe betegedett bele, és akkor tudott (pár évre) talpra állni, mikor visszaköltözött Budapestre. Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak hosszasan a nagyvárosi lét pezsgése nélkül élni, belefulladnak ebbe a vidékies nyugiba. Én nem ezt a jövőt szánom magunknak.

Dögölj meg, Édes

- Drága, nem is mondtam még neked, hogy tökéletesnek tartom a koponyaformádat. Teljesen arányos. Ha ki akarnák lőni az űrbe a modern, földi ember koponyáját, ezt simán lehetne, olyan szép.
- Nagyon aranyos vagy. Ha meghaltam, nyugodtan preparáltasd ki és tedd az asztalra levélnehezéknek. Sőt. Azt csinálhatsz vele, amit csak akarsz. Akár focizhatsz is vele.
- Csak ha meghaltál?

Így nő a pálma

Alma folyamatosan adja az ívet Dórinak. Tegnap egy jó sok szakkifejezéssel megspékelt szociológiai témájú cikket olvastatott fel vele, hadd edződjön az idegen szövegekhez. Dóri ránéz:
- Hát ez aztán jó kis répa, retek, mogyoró!

Van egy hely - nyílt nap

Néha még az én szkepszisemen is átüt ez-az.

Tegnap a Van egy hely Életenergia Központ nyílt napján jártam. A kolléganőim járnak ide csütörtökönként meridiántornára és csoportos meditációra. Annyit áradoztak a Helyről, hogy gondoltam, megnézem. Átmazsolázgattam a honlapjukat, meg a nyílt napi kínálatot és bejelentkeztem délutánra. Úgy gondoltam, az 1.000Ft-os napidíjat már a délutáni program is megéri.

Nem elit, de jól megközelíthető helyen van, a nyolcadik kerület szívében. Egy szép, tágas lakást alakítottak úgy ki, hogy csoportos foglalkozásoknak is legyen hely, de elszeparált részek is legyenek pl. a masszázsokhoz. Jópofa. Kicsit tartottam a természetgyógyászoktól, mert nem szeretem a jajdespirituális, homályos szemű embereket. Bár ez talán inkább a spiritualitásba révült hívőkre jellemző. Van egy hanghordozás, amitől rögtön kiráz a hideg, megspékelve egy szóvégi, elnyújtott magánhangzóról, ami végképp beteszi nálam a kaput. Erről szerencsére szó sem volt: normális, kedves emberek fogadtak egy finom teával.

Igazából nem vártam semmi különösebb élményt a Helytől, meg tudtam is, hogy fél-félórákba csak egy kis ízelítő fér bele. A főzés kicsit elhúzódott délelőtt, úgyhogy a csikungot már sajnos pont lekéstem, pedig ez érdekelt a legjobban. Helyette viszont véletlenül rátaláltam a legjobb reggeli tornára, az 5 tibeti jógagyakorlatra. Nem volt a program része, csak egy beszélgetésből csíptem el, amíg teázgattam és rákérdeztem, mi az. Nagyon egyszerű az egész, azzal hozza harmóniába a testet, hogy a nyújtások által megmutatja a határokat, ami által a szervezet "betalál" középre.

Benéztem a Lemanguriára, ami egy lélektánc. Semmi természetfeletti nincs benne: egy zenére szabadon mozogsz. Ha valahol energiablokkok vannak a testben, akkor ez a mozgásban is megjelenik, mert ott és arra nem mozogsz spontán, illetve a mozgás darabos, stb. Ez neked esetleg fel sem tűnik, de az oktató figyeli és olyan mozgásra késztet, amivel ezeket a részeket is megdolgoztatod, ezáltal az energiablokkok feloldódnak. Jópofa.

Aztán kineziológushoz mentem, mert megint Zoscsenko Napfelkelte előtt c. könyvét olvasom és napok óta azon gondolkozom, vajon miért nincs semmi emlékképem négyéves korom előtti időkből. Jó ideje nem titok, hogy a testben minden stresszt kiváltó esemény rögzül, és izomreakciók által felidézhető, és ezek hatása oldható. Hogy hogy lehet minderre rákérdezni, azt a kineziológusok tudják. 

Voltam SCIO-n, ami egy biorezonancia-vizsgálat. Semmi extra: a sejtek által kibocsátott energia rezgéseit méri, ezáltal mutatja meg sok esetben a tünetek megjelenése előtt, melyik szervünk beteg, mire kell figyelni. Felcsatolnak rád egy fejpántot meg pár elektródát, egy számítógépes program kiértékeli és kész. Nálam pontosan kimutatta, amire a tüneteim alapján már egyébként is gyanakodtam.

Úgy gondoltam, hogy akármi legyek, ha egyszer nem vettetek kártyát egy szakemberrel, úgyhogy ezt is kipróbáltam...Hát, ritka jó fej volt ez a tarot kártyás nő és amit láttam, jó sok gondolkozni valót adott.

Ezután mentem pránanadi masszázsra. Fél óra egy masszázsban (a fogadó fél számára) szinte semmi. Választhattam egy hátmasszázs, és egy olyan masszázs között, amikor a hát felső részét és a fejet masszírozzák meg. Én az utóbbira szavaztam. A masszázs ruhában történik, sőt egy takarót is kaptam, mert kissé hűvös volt. (Nyilván a masszírozandó részek alatt voltam betakarva.) Hát nem egy cirógatós, kényeztető masszázsról van szó, azt előre kell bocsátanom. Ki nem néztem volna ebből a törékeny kis nőből, hogy ennyi erő van a kezében, biztos egyedül nyitja ki az uborkás üveget otthon. Én csillagokat láttam, mikor a jobb lapockám környékét dolgozta át, azt mondta, nagyon csomós ott az izomzat. Tény, hogy mindig a jobb vállamon viszem a táskát, meg van is egy jó kis dupla gerincferdülésem, úgyhogy  gondolom ez érezhető. Aztán áttért a nyaki részre és a fejre. A hátamra feküdtem, és az arcomat kezdte masszírozni centiről-centire körkörös mozdulatokkal az államtól a fejem búbjáig. Na ez valami egészen hihetetlen volt. Nem tudom, hogy mi történt, de egy olyan katartikus élményt nyújtott ez a fejmasszázs, ami egy odafigyelős kölcsönös szex, a gyerekszülés és egy sikeres reanimáció hatásához fogható. Ne orgazmusra gondolj, hanem egy igazi megtisztulásra. Nem vagyok hisztérikus alkat, de sírtam, annyira megkönnyebbültem. Teljesen átformálta az érintéssel kapcsolatos elképzeléseimet. 

Örülök, hogy ott voltam.

Vaslady

Margaret Thatcher mindig érdekelt. Meryl Streepet meg egyszerűen imádom. Tünde is. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy mire váltsunk jegyet nőnapi hajde-görbe esténken, mikor kiderült, hogy az Ajtót már lekéstük. A film nem volt rossz. De annyira jó se: a szenilitás köde lengi be az egész alkotást , ezen  át sejlik  fel időnként a küzdelmes, illetve dicső múlt. Egy ennyire rendkívüli ember történetét lényegesen érdekesebben is el lehetett volna mesélni, ha már ennyi pénzt költöttek rá. Kíváncsi vagyok, hogy tíz év múlva megnézem-e és ha igen, hogy fog tetszeni. Egyelőre négyes alá nálam és ebben már a Művész mozi ülései is benne voltak.

Óda

A vers, amit a legjobbak se tudnak elmondani.



"Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)"

József Attila