Csak a progresszív rock iránti vonzalmam miatt fordulhatott meg Laci fejében, hogy pont velem lesz jó erre a koncertre menni. Ha belegondolok, én még nem is voltam metálkoncerten. Nem hiszem, hogy valaha is eljutnék a kataton bólogatásig egy ilyen koncerten. Kíváncsi is voltam, mikor kezd valaki(mondjuk én), epileptikus görcsökben vonaglani a ránk villódzó reflektoroktól, ilyen még úgyse volt. Először egyébként is mindig a közönséget szemrevételezem. Annyira vicces, hogy a Trónok harca, ill. Khal Drogo alakja, imidzse mennyire meghatározóvá vált a metálrajongó fiatalok és kevésbé fiatalok körében: úgy éreztem magam, mintha egy sereg csillogó szemű (jóllakott) dothrakival várnék valami szertartásra. Egyébként ideje is volt, jót tett, szinte archetipikusan férfias megjelenést ad ez a Khal Drogo-stílus.
Sajnos nem néztem utána az előzenekarnak, valami nem túl izgalmas, de kellemes zenét nyomtak fiatalok a nyolcvanas-kilencvenes évek stílusában nagyon lelkesen. Utána egy nem gyenge 40-50 perces szerelgetés következett, mert erre csak két technikus volt. Mi már eleve kicsit fáradtan érkeztünk, kicsit türelmetlenek voltunk.
Mindig megállapítjuk, hogy vacak az A38 akusztikája, hát igen, vacak a sör, itt nem lehet csodákat művelni, stb., stb., aztán mégis csomószor kötünk ki itt. Talán mert nem túl nagy a hely, jópofa, ahogy picit ring a hajó, széles a kínálat mindenféle zenei stílusból. És hát a Duna, a kivilágított Bp., imádom.
Szóval összeállt végre a színpadi technika és a zenekar elfoglalta a helyét. Ránézésre is meghökkentő volt a zenekar tagjai és az énekes közötti különbség: öt kifejezetten férfias, energikus pasi között egy nyikhaj, már elnézést. Ránézésre vagy beteg, vagy alkoholista és sajnos a színpadi jelenléte, de az énekesi teljesítménye messze elmaradt a hangszeres tagokétól. Erőtlen, színtelen volt a hangja, a kisugárzása. Ezt nem írtam volna le, ha a tökéletesen kikevert, TIDAL-on hallgatható felvételeket hallgatva nem ez lenne a benyomásunk. A zene egyébként rendkívül igényes, ötletes: egyszerre folytatja a progresszív rock hagyományokat és mégis korszerű, eleven. A hangszeres zenészek nagyon-nagyon-nagyon jók.
Nem sok mindent találtam róluk magyarul, sajnos. Lehet, hogy az énekes a zeneszerzésben olyan meghatározó szerepet tölt be, hogy nélküle a zenekar nem lenne az, ami, ezért tartják meg. Vagy beteg és összetart a banda. Vagy tényleg szétcsúszott kicsit, de megpróbálják együtt átvészelni ezt az időszakot. Nekem emberileg mindegyik variáció szimpatikus. Ki lát a színfalak mögé?
Nekem összességében a végtelenbenyúló szerelgetéssel együtt is egy jó élmény volt a koncert, itthon felvettük a szívesen hallgatható zenekarok közé a Hakent. A TIDAL-on egy csomó régebbi lemezük fent van, jobbnál-jobbak. Bírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése