Van A gésák gésája c. könyvben egy beszélgetés, ami akkoriban, mikor olvastam, szöget ütött a fejembe. A fiatal Mineko (aki gésaként aztán korának egyik legkimelkedőbb táncművésze is lett) faggatja kedvenc vendégét, egy idős filozófiaprofesszort a szépségről és a műalkotásokról.
"Művészként azon igyekeztem, hogy a szépséget minden formájában fel tudjam ismerni.
- Hogyan kell egy műalkotást szemlélnem?- kérdeztem.
- Csak azt kell látnod, amit látsz és azt kell érezned, amit érzel.- volt a rövid és tömör válasz."
…
Az egyik estén dr.Tanigava egy másik kiadó vezetője által adott vacsorán vett részt. Ez az úr elkezdett beszélni az esztétikáról és közben egy sor nehezen érthető szót használt. Ezt kérdezte dr.Tanigavától: - Miként minősíthetek úgy egy műtárgyat, hogy mások műértőnek tartsanak?
Legnagyobb meglepetésemre dr.Tanigava ugyanazokkal a szavakkal válaszolt neki, mint nekem: - Csak azt kell látnia, amit lát és azt kell éreznie, amit érez. "
Nemrég indult az Uránia moziban egy sorozat A művészet templomai címmel. Két-három hétig több időpontban vetítenek egy-egy színvonalas művészettörténeti témájú ismeretterjesztő filmet. Most Salvador Dalí van terítéken. Legkellemesebb uszodai meglepetésem, Kati invitált meg, mikor a múlt héten beszélgettünk.
Dalíval kapcsolatban eléggé ambivalens a viszonyom. Sokáig kifejezetten irritált: a ripacsságig hatásvadásznak tartottam. Nagy showman volt, az biztos, mégis nehéz (és már nem is akarom) kivonni magam a hatása alól. És egy ideje már nem ítélkezem : ha valami jól van megfestve, akkor dehogy veszem magamnak a bátorságot, hogy méricskélni kezdjem valakinek az alkotását, pláne életművét. Hajlok rá, hogy igazat adjak dr.Tanigavának ebben a kérdésben.
Mivel (sajnos) nem lettem művészettörténész, ezért megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy olyan irányból kezdjek el egy képet kibontani, ahonnan csak akarom. Ez a dilettantizmus diszkrét bája és luxusa. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy egy igazi műalkotásban benne van a művész korának és személyiségének, na és persze a közérzetének az esszenciája. Számomra ez emeli ki a hétköznapi próbálkozások tömegéből: nincs benne semmi felesleges. Ha valaki egy igazán nagyhatású művet akar létrehozni, nem engedheti meg magának a felesleges részleteket, ami elvonja a figyelmet a lényegről. Ha a képzőművészet zenitjét a minimalista műalkotások eleganciája és mondjuk a Bosch képek részletekben tobzódó, pokoli orgiája közé feszítjük ki, akkor látható, hogy bármilyen nagy a szórás ebben a tekintetben, az alapelv nem változik: nincs sallang. Ez a megnyugtató egyszerűség persze nem ok ara, hogy ne is érdekeljen a művész személye és kora, de úgy gondolom, hogy az első figyelmes tekintetet jobb, ha nem előzi meg, hogy megmondják, mit is kellene látnom, éreznem. Hogy mit is akart mondani a költő… Mert a "költő" bizony mondja a magáét és nemcsak a szavai, hanem a csendjei is igencsak sokatmondóak. Jó ezt hagyni hatni és csak utána kibontani a "csomagot."
Ezzel együtt nagyon örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, egy sor szerethető részletet fedett fel a Dalí életrajzból, aminek a közeljövőben nem biztos, hogy utánaolvastam volna. Például hogy az extravagancia álarca mögött milyen mélyen ragaszkodott az egyetlen nőhöz, Galához, mennyire szerette. Vagy hogy az örökös megkülönböztetési kényszer abból táplálkozott, hogy a szülei örökösen vele együtt emlegették gyerekkorában elhunyt bátyját és neki tudatnia kellett: ő csak ő és kész. Nem mosódhatott össze az identitása senkiével. Hogy a fantáziája hogyan töltötte ki a sivár figueresi tájat tartalommal és mikor a siker csúcsán tényleg bárhová költözhetett volna, ezt választotta, ide tért vissza. Sorolhatnám. A színhasználata, a perspektívához való viszonya, az arányai, amiket használ: jellegzetesek és egyediek. Az életművét végignézve tökéletesen kirajzolódik a XX.század hangulata, életérzése és ennél többet senki nem adhat. Nem kell kioktatni, nem kellenek a szájbarágós közhelyek, egy önvallomásra van szükség és kész. Ez voltam én, Salvador Dalí. Születtem Figuerasban, éltem a XX.században, szerettem Galát, míg meg nem halt. A század embertelen gépezetei mindent bedaráltak, de én megfestettem a mellét, mielőtt minden elpusztult volna.
Mivel (sajnos) nem lettem művészettörténész, ezért megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy olyan irányból kezdjek el egy képet kibontani, ahonnan csak akarom. Ez a dilettantizmus diszkrét bája és luxusa. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy egy igazi műalkotásban benne van a művész korának és személyiségének, na és persze a közérzetének az esszenciája. Számomra ez emeli ki a hétköznapi próbálkozások tömegéből: nincs benne semmi felesleges. Ha valaki egy igazán nagyhatású művet akar létrehozni, nem engedheti meg magának a felesleges részleteket, ami elvonja a figyelmet a lényegről. Ha a képzőművészet zenitjét a minimalista műalkotások eleganciája és mondjuk a Bosch képek részletekben tobzódó, pokoli orgiája közé feszítjük ki, akkor látható, hogy bármilyen nagy a szórás ebben a tekintetben, az alapelv nem változik: nincs sallang. Ez a megnyugtató egyszerűség persze nem ok ara, hogy ne is érdekeljen a művész személye és kora, de úgy gondolom, hogy az első figyelmes tekintetet jobb, ha nem előzi meg, hogy megmondják, mit is kellene látnom, éreznem. Hogy mit is akart mondani a költő… Mert a "költő" bizony mondja a magáét és nemcsak a szavai, hanem a csendjei is igencsak sokatmondóak. Jó ezt hagyni hatni és csak utána kibontani a "csomagot."
Ezzel együtt nagyon örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, egy sor szerethető részletet fedett fel a Dalí életrajzból, aminek a közeljövőben nem biztos, hogy utánaolvastam volna. Például hogy az extravagancia álarca mögött milyen mélyen ragaszkodott az egyetlen nőhöz, Galához, mennyire szerette. Vagy hogy az örökös megkülönböztetési kényszer abból táplálkozott, hogy a szülei örökösen vele együtt emlegették gyerekkorában elhunyt bátyját és neki tudatnia kellett: ő csak ő és kész. Nem mosódhatott össze az identitása senkiével. Hogy a fantáziája hogyan töltötte ki a sivár figueresi tájat tartalommal és mikor a siker csúcsán tényleg bárhová költözhetett volna, ezt választotta, ide tért vissza. Sorolhatnám. A színhasználata, a perspektívához való viszonya, az arányai, amiket használ: jellegzetesek és egyediek. Az életművét végignézve tökéletesen kirajzolódik a XX.század hangulata, életérzése és ennél többet senki nem adhat. Nem kell kioktatni, nem kellenek a szájbarágós közhelyek, egy önvallomásra van szükség és kész. Ez voltam én, Salvador Dalí. Születtem Figuerasban, éltem a XX.században, szerettem Galát, míg meg nem halt. A század embertelen gépezetei mindent bedaráltak, de én megfestettem a mellét, mielőtt minden elpusztult volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése