Triggerpontok

Megint masszázstanfolyamra járok, szerencsére. Tegnap a triggerpont-masszázst gyakoroltuk éppen. A tiggerpontok olyan almamag-szilvamag nagyságú kis csomók, amik az izmokban és a fasciákban jönnek létre túlerőltetés, érzelmi stressz, rossz tartás, stb. következtében. Nem különálló csomó, hanem az izomrost egy kis része befeszül és úgy marad. Elég kellemetlen és nemcsak helyi, hanem kisugárzó fájdalmat is tud produkálni. Vannak aktív trigger pontok, amikről tudjuk, hogy hol vannak, mert fájnak. De ott vannak a látens, vagy alvó trigger pontok, amik csak akkor fájnak, mikor valaki rányom, viszont addig is okoznak panaszokat kisugárzó fájdalom formájában. Ezeket a trigger pontokat úgy szokták kioldani, hogy a masszőr szépen körözni kezd felette az ujjbegyével, majd 10-15 másodpercig rányom, te sziszegve vergődsz a fájdalomtól, utána ő szépen elmasszírozza, megnyugtatja az adott területet. Egy alkalommal kettő trigger pontot szabad kezelni, hogy a vendég haza tudja húzni magát a kezelés után. De ami a legjobb, hogy nemcsak ilyen fájdalmas módszerrel lehet kioldani őket (bár ez a leggyorsabb), hanem egyénreszabott jógaterápiával, amivel rászoktatjuk a testet a helyes tartásra, a megrövidült izmokat szépen kinyújtogatja magának a páciens. Ez persze kőkemény munka, de megéri. Aki hosszútávú megoldást szeretne, az kombinálja a kettőt. Végeredményben a jó szokások fogják megmenteni. (Persze így nem lesz visszajáró vendég.)

Nem szeretném ezt valami szájbarágós hasonlattá rongálni, úgyis világos, hogy ez a létezésünk minden szintjére igaz. A kisebb-nagyobb lelki, kapcsolati, hivatásbeli triggerpontok ugyanígy működnek. Csak azért írtam le ezt, hogy dokumentáljam, mi mindenre tanít ismét a test, amibe beleszülettünk. Nem csak egy csomagolás, egy zacskó.

Takarékláng

A jó kis uszodai klór egyszerre zabálta fel a fürdőruhámat és az úszósapkámat.  Meggyászoltam a jó kis "lidlis" fürdőruhámat, mert tudtam, hogy ilyen tökéleteset sehol nem fogok már kapni. Nagy dérrel-dúrral elmentem a Decathlonba és lekapkodtam legalább tíz-tizenöt különféle szabású és színű úszódresszt és bevettem magam a próbafülkébe. Próbálgattam, próbálgattam és végül kiválasztottam a legelőnytelenebbet, egy bikinit, motivációs darabnak. Nagyjából december közepe óta alig edzek, jógázni is kevesebbet járok, néha az úszás is kimarad, igaz, beteg is voltam, viszont annyit, ha nem többet eszek, mint előtte, felszaladt pár kiló. 

De azért ez mégis túlzás, hol vagyunk, a gimiben? Motivációs fürdőruha? Mézesmadzag? Egy 45 éves nőnek? Mit baszogatom magam? Kinek és mit akarok bizonyítani? És most őszintén, kinek mi köze a csíkos, össze-vissza szabdalt hasamhoz, mit mutogatom? Tényleg ez kell ahhoz, hogy megint normálisan elkezdjek mozogni? Az, hogy látják? Mert ha senki nem látja, akkor el lehet hanyagolni magát az embernek? Nem ezeknél a megszégyenítő köröknél kéne már tartani, ez egyértelmű visszaesés, ilyen évekkel ezelőtt volt utoljára. Akkor leszek megint jól, ha ilyen hülyeségek nélkül is lesz elég motivációm a mozgáshoz. 

Kicsit visszalapozgattam a fejemben ahhoz a nyárhoz mikor elhatároztam, hogy megtanulok úszni. Na, ez az egyetlen mozgásforma, amire sose kellett rávennem magam. Mikor nagyon reménytelennek éreztem az életemet, akkor is elmentem reggelente, legfeljebb azt kívántam, bárcsak belefulladnék végre. (Persze, tíz perc múlva már semmi bajom nem volt.) 

Vagy mikor elkezdtem jógázni. Néha annyira fájt mindenem utána, hogy alig bírtam hazavonszolni magam (Ilyen a mai napig van.) De tudom, hogy megéri, mert másnap már laza és ruganyos leszek tőle. Egyébként a thaimasszázst is azért szeretem, mert gyakorlatilag egy passzív jóga, irtó jól kinyújt, valósággal megfiatalít, ha jól csinálják. Nyilván ez a két mozgás magában véve nem elég, de jó mentőöv a teljes tunyaság ellen. Azt a lelkiállapotot kéne megtalálni, mikor alig vártam, hogy sportolhassak valamit, de valószínűleg ez akkor lesz, ha megint viszek egy rendszert az életembe.

Ibrahim Maalouf: Beirut

Mozi a fejben

Tegnapelőtt megnéztem Dórival a Micsoda nőt. Hollywood minden évtizedben bedob egy ábrándot, amibe évekre  bele lehet bódulni. Julia Roberts ragyogó mosolyával sokmindent el lehet  adni... Idővel a bájosan szabadszájú lányból az idők szavára önmegvalósításban csapongó negyvenes nő lett és ez is mennyire kultuszfilmmé vált. A Bridget Jones naplója két legyet ütött egycsapásra: megteremtette Mark Darcyt, aki nincs. Megvigasztalta  az összes csokizabáló aggszüzet, hogy nem ők a hibásak, amiért nem képesek elválasztani az ocsút a pelyvától: igenis van  olyan férfi, aki nincs. Nem kell empatikusnak lenni, alkalmazkodni, a valósággal szembenézni, harcolni. Éld az életed és ébredj meg negyvenévesen, hogy nincs még gyereked.
Tinikorunkban szörnyen egyedinek képzeljük magunkat, csak azért, mert mi választunk egy sort, amibe beállunk. Én a hippikorszakomban a rojtos gatyáimban, poncsómban, a gitárral, a hónom alatt (amin csak akkordozni tudtam persze) , na meg a melltartógyűlöletemmel meg voltam róla győződve, hogy mekkora egyéniség vagyok. Pedig csak furcsa voltam, egy kicsit szokatlan a szegedi utcákon. Utólag bizony vicces belegondolni ebbe...
Aztán 18 évesen lesokkolt az a tény, mennyire értelmetlen a felnőtt lét, mennyire nincsenek benne perspektívák. Beleborzongtam, hogy így kell majd leélnem évtizedeket, míg végre meghalhatok.
Sokszor az az érzésem az emberekkel beszélgetve, hogy nem a valóságot látják. Egy alternatív valóságot élnek meg: egy film pereg a fejükben, arra reagálva mondanak és tesznek dolgokat. Hogy ez milyen film, az egészen változatos: a tv sorozatoktól a legklasszabb történetekig lehet válogatni. Az emberek időről-időre ugyanazokkal a fordulatokkal élnek, nem sokat variálnak. Nem nehéz kitalálni, mi zajlik ott bent. És ezek szörnyen erős programok, időnként tökéletesen irracionális lépésekre ragadtatnak bárkit.
Egy kollégám, Zsolti szokta mondani egyesekre: sajnos hülye van a fejében. Ennek egy változata: titkosügynök van a fejében. (Ez nem annyira ritka a rendőrségen.) Ennél nemigen lehet tömörebben konstatálni a jelenséget. De ez persze szabadon helyettesíthető forradalmárral, luxuskurvával, varázslóval, dekadens értelmiségivel. A régi, tv előtti időkben is voltak már kész történetek, mert ilyenek vagyunk mi, emberek: szeretjük a jó sztorikat. Kitaláltuk a mítoszainkat, hőseinket, benépesítettük az ásítóan üresnek tűnő univerzumot. Az archetípusok színes és lenyűgöző világa tette értelmessé a felfoghatatlant. Ez nem kis teljesítmény.
Persze az a vicces, hogy mindenki úgy gondolja, hogy amit ő lát, az a valóság és mások tévednek. Nagyon kevés igazán eredeti elmével találkoztam életemben, és sokszor azokról is kiderült, hogy csak olvasottabbak. Nagyobb információkészletből meglepőbb asszociációkat lehet megejteni.  Nagyobb a kombinációs készlet. De értük is hálás vagyok, mindig nagy élmény művelt, vagy eredendően intelligens emberekkel beszélgetni, őket olvasni, hallgatni. Eléggé fájdalmas igazság, hogy nem vagyunk eredetiek, ezt én is csak nehezen fogadtam el. Többé-kevésbé mindenkinek megvan a mozija. Ha a világ tényleg csak káprázat, nem sok mozgásterünk van. Viszont nem mindegy, hogy milyen filmet nézünk, mit fogadunk be a szemünkkel, fülünkkel: legyünk igényesek. Én szeretem a jó történeteket, a nagy gondolkodókat. Meg a kicsiket is.
Sokan kérkednek az emberismeretükkel, de azokon nehéz túltenni, akik a szakadék szélén éltek, veszélyhelyzetben, akik bármikor átélhették, hogy "be vannak készítve". Persze ez magában még nem az intelligencia, hanem a veszély által felébresztett túlélési ösztön, éberség, ami akkor válik igazi kinccsé, ha nem csap át paranoiába. Ebben viszont nem az ész segíthet, hanem a szív. Ha elég szeretetet adunk és kapunk, akkor lehet kicsit belelazulni az életbe és jól dönteni. Akkor lehet szintet lépni, még ha csak saját örömünkre is.

Zelleres édesburgonya

Ritkán jut eszembe, hogy úgy főznék valamit, de néha muszáj. Bosszankodok egy kicsit, aztán "Jól van! Ti akartátok!" felkiáltással nekiállok és mindig elragad a hév. (És néha elszúrom.) Nem tudok ellenállni a fűszereknek, a különböző színű, állagú zöldségeknek, húsoknak, ahogy átváltoznak a kezem alatt étellé. És bevallom, közben kicsit én is átváltozom közben, kicsit szerepjáték is a főzés. Nem szeretek unatkozni. Mikor az édesburgonyát a kezembe fogtam, nagyseggű fehér nőből nagyseggű néger szakácsnővé változtam :D Így sokkal jobb volt! 

Ebben a hidegben egyébként is jólesik valami nagyon fűszeres, karakteres íz, úgyhogy nem fogtam vissza magam.

 Az édesburgonyát és a zellert felkockáztam. Simán egy kis olajon, sóval megpároltam. Mikor már majdnem puha volt, adtam hozzá egy evőkanál lágy barnacukrot, chilit bőven és így pároltam puhára fedő alatt. Ez lágy barnacukor egyébként is kicsit karamelles ízű, nagyon szépen barátságba került általa a zeller és az édesburgonya. Egyetlen gerezd fokhagymát reszeltem rá. Az aprítóban ledaráltam kb. egy jó maréknyi földimogyorót, ezt még hozzákevertem és együtt pirítottam még egy kicsit. Nem azért mondom, de...ízorgia lett, na. Szerénykedjenek, akik a menyországba vágynak. Sajnos nem vagyok egy fotós tehetség, de azért teszek fel képet, ilyen lett.

Zsuzsánna

Nem ezt akartam, de túl jó.

" - A főorvos úr miatt dobtak ki az analízisből. 

  - Mondd fiam, rendesen fizettél ennek a Hermann-nak? Mert ezek az análitikusok nagyon kényesek erre. 

 Így mondta, á-val.

 - Rendesen fizettem.

Mármint anyám - tettem hozzá gondolatban-, lévén, hogy saját jövedelemmel nem rendelkeztem. 

- Mondd csak el, hogy is volt!

Nagyon tetszett neki a dolog. Vidáman csillogott a szeme. 

- Hát fiam, miattam dobtak ki, akkor nekem kell rendbehoznom a dolgot. Mert én is tudom azt, amit ezek az análitikusok, csak gyorsabban dolgozom. Hát, miért is jártál te ehhez a Hermánnhoz?

Mondtam neki valamit a bajaimról saját magammal. A szülőbosszantásul az érettségi másnapján kötött házasságom felkeltette a figyelmét.

- Te nős vagy?

- Nős.

- És hol van a feleséged?

- A Balatonon nyaral.

- Nélküled?

- Ő már befejezte a vizsgaidőszakot. Nekem hátravan még két kollokviumom. 

Bömbölni kezdett:

- Pali!Pali!Pali!

Pali hivatalsegéd-féle volt. Bicegve közeledett. 

- Hozzon levélpapírt, borítékot és tollat. Aztán üljön taxiba és vásároljon húsz horgot a horgászboltban. - Felém fordult. - Te pedig írd, amit diktálok. Hogy hívják a feleséged? 

- Zsuzsa.

- Kedves feleségem, Zsuzsánna!

- Zsuzsa.

- Zsuzsánna, ha mondom! Hallom, jól nyaralsz nélkülem a Balatonnál, és felcsaptál horgásznőnek. Érezd továbbra is jól magad! Küldök horgokat. Üdvözöl volt férjed, Péter. 

Leírtad?

- Le - mondtam rémülten.

- Na, fiam, ezt a házasságot befejeztük.. Foglalkozzunk most okosabb dolgokkal."

Holdidő

Nem hiszem, hogy valaha is Popper Péter rajongó leszek, legalábbis ami az ezoterikus könyveit illeti. Főleg a rajongói miatt, meg a nyakra-főre megosztogatott idézetek miatt, amikkel tele van a facebook. Nem szenvedek guruéhségben. De az anekdotagyűjteményei, útinaplói zseniálisak. Az Út a tükrökön át is nagyon tetszett. Sajnos 10 éve kölcsönadtam, tehát újra be kell szereznem. Ezt, a Holdidőt Ágitól kaptuk kölcsön, pontosabban Laci, én csak zsibbadt lábadozásomban olvastam bele. Be fogok szerezni saját példányt is belőle, annyira tetszett. 

A szerző ajánlásánál nemigen lehetne jobbat írni a könyvről:

" Ez a könyv tanúságot akar tenni arról, hogy a tegnapban is volt szerelem, jókedv, alkotás, szellemi fény, ami időnként beragyogta az utólag kizárólag a "sötétség birodalmának" hazudott világot. És bőven volt részünk gyötrődésekben,  tanácstalanságban, kegyetlenségben és butaságban is, akárcsak ma. Mégis, még mindig szeretünk élni. 

A portrét választottam műfajul. Őseimről és azokról a korszakra jellemző figurákról írok, akik személyesen is jelentős hatással voltak rám. Művészek, politikusok, misztikusok, filozófusok, szélhámosok arcéle villan fel. Többek között Aczél György, Füst Milán, Gráf Béla, Hermann Imre, Keleti István, Lukács György, Montágh Imre, Pető András, Révai József tekintete, szavai, mozdulatai elevenednek meg, ahogy emlékezetemben, a legszubjektívebb torzításokkal megőrződtek. Csak halottakról írok. Életben lévő hozzátartozóiktól, barátaiktól elnézést kérek."

Orosz napló

Olvasgatom Politovszkajától az Orosz naplót. Nagyon jó! Tényleg naplószerűen jegyzi fel a putyini diktatúra kiépülését. Igyekszik tényszerűen közölni a híreket, csak néha-néha csúszik bele egy-egy érzelmi megnyilvánulás a kommentárjaiba. Éppen ez a visszafogottság, jó ízlés teszi hitelessé: a tények önmagukért beszélnek. Egyáltalán nem csodálom, hogy ezt a krónikást nem tűrte a rendszer és el kellett pusztítani. A Nord-Ost tragédia, a megfagyasztott kiskatonák esete, a sorozatos emberrablások, a választások előtti lehetséges jelöltek tönkretétele (Ribkin!)kapcsán mond egy nagyon furcsát Politovszkaja: 

"Ránk, oroszokra igencsak jellemző, hogy szinte velünk született a felelőtlenség, és mindenben ellenünk irányuló összeesküvést látunk. Nem fáradunk azzal, hogy rendesen végigvigyünk valamit, inkább csak reméljük a legjobbakat."

Szerintem ez egy nagyon fontos mondat. Ez az egyik legfontosabb betegsége minden diktatúrának: nincs gazda, nincs felelős, rongybabákká válnak az emberek, mert a Nagy Vezér a kézi irányítással magára vesz minden felelősséget. A Vezér fúj egy szép nagy buborékot, az embereknek meg csak annyi dolguk van, hogy vigyázzanak arra, ki ne pukkanjon.

Az vagy, amit megeszel.

Az ünnepek kapcsán mindig felmerül, mikor mit szokás enni: karácsonykor halat, újévkor lencsét, mákos ételeket, hátha elér a bőség az idén, csirkét ne, mert hátrafelé kaparja a szerencsét,viszont disznót meg igen, mert előrefelé túr, stb.  Érdekes lenne összeszedni, mi mindent veszünk magunkhoz ilyen megfontolásból az év során. Ha igazán érkelne a gasztronómia, biztosan készítenék egy ilyen gyűjteményt. 

De így, csak belekotnyeleskedve a témába is látom, hogy sok esetben nem táplálékot, hanem jelképeket veszünk magunkhoz. Lehet, hogy Jézus mégiscsak tévedett és nem csak az "fertőzteti meg" az embert, ami a száján kijön, hanem az is, ami a száján bemegy? Mert valahogy minden kultúra jelentőséget tulajdonít neki: a tojás, a gabona, a méz, a bor, az olaj, a kenyér nemcsak táplálékok, hanem egyszersmind kegyszerek is. Húsvétkor bárányt eszünk, karácsonykor pulykát. A nyúl, mint a termékenység szimbóluma, ugyebár. Vagy itt van a húsvéti szentelt tojáshoz fűződő hagyomány: egy-egy tojást mindig ketten ettek meg, hogy ha eltévelyednek, jusson eszükbe, kivel ették meg azt a tojást. (Hátha ez kapaszkodót nyújt?)

A kóserség legtöbb alapszabálya teljesen ésszerű: az a lényege, hogy minél jobb minőségű, friss élelmiszer kerüljön az asztalra. Na és hogy a levágott állt a lehető legkevesebbet szenvedjen. Amit és ahogyan eszünk, az erkölcsi alapvetéseket is magában foglal, nem csak praktikus szempontokat. "Ne főzd a gödölyét anyjának tejében." Ennek se igazán praktikus okai vannak, inkább a teljes kizsákmányolástól, mohóságtól óvó szabály. Aztán, hogy ezt is mennyi módon csűrték-csavarták, az már igazán ízléstelen. Aki az anyját is eladná, az úgyis megmagyarázza, hogy hogyan lehet mégis hasznot húzni ebből. De az alapszabály mélyen erkölcsi célzatú..

Kínában, ahol ami mozog, azt megfőzik, ami meg nem, azzal fűszereznek, egészen az alkímiába hajlik a főzés tudománya. Amit megeszel, nem csupán a táplálékod, hanem a gyógyszered is. Az "öt gyógyszer": kisütött bivalyvaj, friss vaj, olaj, méz, nádcukor. A taoista vallás szerint az emberi testben harminchatezer istenség lakozik, akik ki nem állhatják a bor és a hús szagát. Továbbá a Három Féreg, melyek a betegséget, az öregséget és a halált okozzák, és az ember által elfogyasztott öt gabonán (rizs köles, búza, árpa, zab) élősködnek. Ez is kinek a fejéből pattanhatott elő. Persze senki nem vette komolyan. De hogy miért tartották mérgezőnek a lómájat, a félszarvú kecskét, a fejükkel északra kimúlt háziállatokat, az jó kérdés. De a fecskefészek, a száznapos tojás jöhet. A kínai gasztronómia egyébként is felfoghatatlan dimenzió a legtöbb európai ember számára, annyira sokrétű. Szörnyen izgalmas.

És ha már mérgező: a piaroa indiánok mérgezőnek tartották a húsevést, ezért mágikus énekekkel ehető "növényekké varázsolták" az állatok húsát, hogy fogyaszthatóak legyenek. Ehhez képest viszont reális tény, hogy a trópusi ültetvényeken termelt, eredetileg mérgező maniókát ehetővé tudják tenni azzal, hogy lereszelik. 

Legalább ugyanennyire fontos, hogy bizonyos ünnepek, események kapcsán mit nem eszünk, pl. a húsvét előtti negyvennapos böjt. De a delphoi jósdában is szokás volt, hogy ha valaki fontos kérdésben várt választ, testgyakorlatokkal és böjttel készítette fel magát a jóslatra. Vagy a beavatási szertartások, amiket legtöbbször szintén böjt előz meg vagy kísér, hogy az ember az elcsendesedésben felül tudjon emelkedni a hétköznapi énjén. Ez nem tévesztendő össze a fogyókúrával, aminek során mindannyian többé-kevésbé farkasemberré változunk. Én nagyon.

Érdekes lenne egy könyvet írni Szakrális gasztronómia címmel. Csak senki se olvasná el. De jó cím, hangzatos.

Forrójóga

Még kicsit zsibbadt fejjel, de csak megírom az első forrójóga-élményemet. Már évek óta nézegetem, kerülgetem a Bikram jógát, de eddig annyira furának, majdhogynem perverznek gondoltam, hogy nem mertem belevágni.
Most, hogy Laci is edzőtermet váltott, végre nem kötött már a Deltához a kedvezményes házaspár-bérlet és én is elkezdtem nézelődni. Egyébként a jógaoktatómat, Vikit nagyon kedvelem, nagyon jó órákat tart, csak abból van már kicsit elegem, hogy nem takarítanak rendesen és állandóan kosz van, meg hogy a jóga idején is hangosan megy a zene az edzőteremben, a gyúrós fiúk a földhöz baszkodják a súlyokat, nagyon zavaró. Jópár termet megnézegettem, ami vagy a lakóhelyünkhöz, vagy a munkahelyemhez közeli, vagy útbaejthető.  Hááát....ami azt illeti, a normális helyeken a jóga k..vadrága. Az Árpád-hídi forrójógásoknál akciósan most pont annyiba kerül egy havibérlet, mint a Deltában bármikor és többféle jógaórát is tartanak. Úgyhogy gyorsan döntöttem: viszlát Delta, kalandozni mentem.
Napokig böngésztem a honlapot és nagyon vártam a hétfőt.
A terem jópofa: többszintes, zegzugos. Egy irodaházban van. Mindenki aranyos persze. Rendes öltözők, zuhanyzók, tisztaság, csend. Többféle óra van, ki is fogom próbálni mindet szép sorban.
A forrójóga-terembe belépve egy pillanatra megijedtem a keringő forró levegőtől. De itt van a kulcsszó: keringett. Mintha egy forró, kicsit szeles tengerparton gyakoroltunk volna valahol Indiában. Meg se izzadtam, bár sajnos én  a szaunában sem szoktam. Ahogy átjárt a meleg, olyan érzésem volt, hogy eddig mindig fáztam, hogy bírhattam ki azt a sok hideget?  Addiktív...

Nem voltak túlságosan nehezek a gyarkorlatok, egy alap hatha jóga volt, de minden testrészt jól megmozgatott, kinyújtott. Ebben a melegben sokkal ruganyosabbnak is éreztem magam, mint egyébként. A gyakorlatok között sok rövid pihenő volt hátonfekvő savászanában, hogy rendeződjön a keringés, gondolom ezért is tartott másfél óráig az alkalom és a végén is ott lehetett még maradni pihenni. Mondjuk nagyon hamar el is veszítettem az időérzékemet, mert nem volt bent óra. Amúgy mindig nézni szoktam, próbálom belőni, hol tarthatunk, hogy tartalékoljam az energiámat. Ebben az időtlenségben egyszerűen csináltam a gyakorlatokat és kész. Jobb volt így.

Jól ki van találva ez az egész. Sajnos én kicsit meg voltam fázva, úgy mentem el forrójógára, ezt nem kellett volna, most tobzódik a szervezetemben a betegség. Egész éjszaka rázott a hideg, hasogat a fejem, minden bajom van. Szóval adtam egy nagy pofont magamnak, ebből most tanulság lett. De maga a hőfok nem ijeszt meg többé, csak nem megyek el betegen. 

Le chaim

  Tegnap rendhagyó módon nem társasjátékoztunk Zsoltékkal, hanem egy fizikai matematikussal készült interjúról beszélgettünk és ennek kapcsán a közeli és kicsit távolabbi jövőről, a mesterséges intelligencia öntudatra ébredéséről, mint lehetőségről. Nagyon érdekes beszélgetés volt. Zsolt meggyőződése, hogy ez az esemény már nem várat sokáig magára és akkor miránk, emberekre egész egyszerűen nem lesz szükség, mert az agykapacitásunk, kombinációs készségünk sehol nincs a gépekéhez képest. Ennek mondjuk ellentmond, hogy az elméleti fizikusok a mai napig papírral-ceruzával dolgoznak és nem hiszem, hogy csak azért, mert így ringatják magukat a pótolhatatlanság illúziójában. A képletek lefuttatásában nem tudunk versenyre kelni egy számítógéppel, de a kreativitás még a miénk. Tény, hogy az internet berobbanása a hétköznapjainkba alapvetően megváltoztatta az életünket és legtöbbünket nem az értelmesebb élet felé vezetett. A memóriánkat simán átruháztuk a google-ra, homályos asszociációs játékokat űzünk sok esetben magalapozatlan információk alapján. (A közmondásos "brit tudósok" kutatásai, ugeybár.) Ellenben mindent feltöltögetünk a netre, a kultúra igazi kincseitől a leghétköznapibb tartalmakig, például itt van ez a blog, ami csak egy hevenyészett napló,  meg az instagram, facebook-profilok. Halálunk után nem a kedveseink emlékezetében, hanem felhőkben maradunk meg "örökké". Aki semmit nem alkotott, annak is van egy virtuális urnája az interneten. Mintha nem roskadhatna magába ez az elektronikus valóság...

  Nehéz megbirkózni a tudattal, hogy egyszer nem leszünk, ezért körülvesszük magunkat vallásokkal, mondja Zsolt megrovólag. Bennem viszont éppen ettől a gondolattól ébred fel a szentimentális humanista, mert ebben is az emberi faj nagyságát látom: ahogy képes körülbástyázni magát a hideg és közönyös világegyetemben ezekkel a hiedelmekkel, képes otthonossá tenni és a saját képre formálni és sajnos el is pusztítani egy bolygót. Lehet, hogy nem logikus a létünk, és főleg nem szükségszerű, célja meg aztán végképp semmi. De én éppen azért szeretném úgy élni, hogy a lehető legjobb legyen, mert annak a passziómnak élhetek, hogy vagyok. Az ember szívesen foglalkozna valamivel, amihez igazán ért, de sajnos nem  nagyon van arra mód, hogy élethosszig ki tudjunk futtatni egy foglalkozást. A világ olyan gyorsan változik, hogy több újratervezésre is szükség van az életünk folyamán. Ez kicsit szomorú is, másrészt arra sarkall, hogy maradjunk meg a nyitott kíváncsiság állapotában. 

  Január eleje lévén elgondolkodtam rajta, milyen újévi fogadalmat tegyek, tervezzek-e valamit erre az évre. Most úgy vagyok vele, hogy nincs ok a kapkodásra. Semmi újba nem kezdek egyelőre, hanem a régi projektjeimet karolom fel és azokban igyekszem szintet lépni, hogy tömörebb alapot nyújthassanak, tudjak rájuk építeni a jövőben. Konkrétan a masszázsban és a jógában szeretnék fejlődni, aztán majd meglátjuk. Ezekkel akkor is megéri foglalkozni, ha nem tudom majd foglalkozásszerűen űzni, de azért én reménykedem, hogy lesz azért belőle valami, ha nem is azonnal.   Még egy régi mániámat szedtem elő, a kalligráfiát, csakis az örömért.

Jellemileg az erős érzelmi kilengéseimet szeretném megzabolázni de úgy, hogy ne közben legyek fásult, közönyös. Ez számomra a legkeményebb dió. Nyilván az ember nem tud a bőréből kibújni, de azért csak lehetséges ebben is fejlődni. Az önzetlen szeretet ideája lebeg előttem, de tudom, hogy ez számomra egyelőre igencsak távoli cél. Azon az áron nem kell, hogy magamnak hazudjak, köszönöm. De azért próbálkozom.

Taki bácsi

Nem, most nem a Szomszédokról lesz szó.

Kerepesi úti "száműzetésünk" első kellemes meglepetése a takarító bácsi volt. A közintézmények nincsenek nagyon elkényeztetve tisztaság tekintetében. Az előző helyünkön rendszeresen mi takarítottunk: a szemétszedésen és a WC-tisztításon kívül mást nemigen végeztek el a takarítók. A függönyöket hazahoztam kimosni, ablakot pucoltunk, felmostunk, mint a kisangyal. És még így is csak a tűzoltás ment. 

Taki bácsi bácsi sváb gyerek. Ezt nem győzi hangsúlyozni. Hogy ne hagyjon kétséget bennünk, erre hetente emlékeztet is. Sváb gyerek az, aki örökösen hadban áll az egész világgal. Nem tudja befogni a száját, mindenkinél mindent jobban tud és hetente összeveszik a főnökeivel. Mindegyikkel. És persze dokumentál: akit nem szeret, arról fényképes anyagot gyűjt, hogy hagyta a WC-t, milyen kupi van az irodájában, stb. és ezeket a "bizonyítékokat" nem fél használni, ha úgy hozza a Sors. Cserébe a legrosszabb feladatokat osztják rá, így minden napra akad berzenkednivaló. Így áll össze a jin és a jang, ez az üzemanyag. Feldúlt arccal, villogó szemekkel tömi a szemeteszsákokat és csak arra vár, hogy megkérdezzék, mi baja. Akkor kitör belőle a keserű szózuhatag és megkönnyebbül. De nem miránk mérges, minket érdekes módon szeret, de tényleg. Én tudom, mert sajnos látom, hogy a közbeszerzési eljárásoknak köszönhetően egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy közintézményben mindig legyen a mosdókban kéztörlő, wc papír, szappan, egyebek, hogyan amortizálódik minden. Taki bácsi kalandos utakon, udvarolva, zsarolva, raktárossal összekacsintva mindig megoldja, hogy nekünk mindenünk legyen és abból is a lehető legjobb. Amit csak tud, megszerel. Nagyon találékony! Addig ügyeskedik a nikotinnal átitatott ujjaival, míg életet lehel bármibe a semmire se jó mobiltelefontól a wc-tartályig. Elképesztő a praktikus intelligenciája. Szuper szakember lenne, ha lett volna türelme az iskolapadban ülni és a szokásos nehézségeken végigküzdeni magát, ezért állandóan ügyeskedik, fusizik. Így marad az, hogy nem tudja, de érti, amit csinál. Vág az esze, a jég hátán is megél, de kínkeservesen. A nagy ego mögött nyilván egy csomó bizonytalanság van amiatt, mert érzi a hiányosságait, de nyilván erről nem beszélünk. Taki bácsi nem tud helyesen írni, de a zenei ízlése kifinomult. Nem tudja leírni, de Mike Oldfield-et, Ravi Shankart és Jean Michelle Jarre-t hallgat. Az általunk kinyírt dísznövényeket atyaian pátyolgatja. A múltkor átültette és szemrehányóan az ablakpárkányra állította az általam a kukába hajított félkopasz korallvirágot. Megmaradt. (A növény.) Szóval jó arc, én csípem.