Tegnapelőtt megnéztem Dórival a Micsoda nőt. Hollywood minden évtizedben bedob egy ábrándot, amibe évekre bele lehet bódulni. Julia Roberts ragyogó mosolyával sokmindent el lehet adni... Idővel a bájosan szabadszájú lányból az idők szavára önmegvalósításban csapongó negyvenes nő lett és ez is mennyire kultuszfilmmé vált. A Bridget Jones naplója két legyet ütött egycsapásra: megteremtette Mark Darcyt, aki nincs. Megvigasztalta az összes csokizabáló aggszüzet, hogy nem ők a hibásak, amiért nem képesek elválasztani az ocsút a pelyvától: igenis van olyan férfi, aki nincs. Nem kell empatikusnak lenni, alkalmazkodni, a valósággal szembenézni, harcolni. Éld az életed és ébredj meg negyvenévesen, hogy nincs még gyereked.
Tinikorunkban szörnyen egyedinek képzeljük magunkat, csak azért, mert mi választunk egy sort, amibe beállunk. Én a hippikorszakomban a rojtos gatyáimban, poncsómban, a gitárral, a hónom alatt (amin csak akkordozni tudtam persze) , na meg a melltartógyűlöletemmel meg voltam róla győződve, hogy mekkora egyéniség vagyok. Pedig csak furcsa voltam, egy kicsit szokatlan a szegedi utcákon. Utólag bizony vicces belegondolni ebbe...
Aztán 18 évesen lesokkolt az a tény, mennyire értelmetlen a felnőtt lét, mennyire nincsenek benne perspektívák. Beleborzongtam, hogy így kell majd leélnem évtizedeket, míg végre meghalhatok.
Sokszor az az érzésem az emberekkel beszélgetve, hogy nem a valóságot látják. Egy alternatív valóságot élnek meg: egy film pereg a fejükben, arra reagálva mondanak és tesznek dolgokat. Hogy ez milyen film, az egészen változatos: a tv sorozatoktól a legklasszabb történetekig lehet válogatni. Az emberek időről-időre ugyanazokkal a fordulatokkal élnek, nem sokat variálnak. Nem nehéz kitalálni, mi zajlik ott bent. És ezek szörnyen erős programok, időnként tökéletesen irracionális lépésekre ragadtatnak bárkit.
Egy kollégám, Zsolti szokta mondani egyesekre: sajnos hülye van a fejében. Ennek egy változata: titkosügynök van a fejében. (Ez nem annyira ritka a rendőrségen.) Ennél nemigen lehet tömörebben konstatálni a jelenséget. De ez persze szabadon helyettesíthető forradalmárral, luxuskurvával, varázslóval, dekadens értelmiségivel. A régi, tv előtti időkben is voltak már kész történetek, mert ilyenek vagyunk mi, emberek: szeretjük a jó sztorikat. Kitaláltuk a mítoszainkat, hőseinket, benépesítettük az ásítóan üresnek tűnő univerzumot. Az archetípusok színes és lenyűgöző világa tette értelmessé a felfoghatatlant. Ez nem kis teljesítmény.
Persze az a vicces, hogy mindenki úgy gondolja, hogy amit ő lát, az a valóság és mások tévednek. Nagyon kevés igazán eredeti elmével találkoztam életemben, és sokszor azokról is kiderült, hogy csak olvasottabbak. Nagyobb információkészletből meglepőbb asszociációkat lehet megejteni. Nagyobb a kombinációs készlet. De értük is hálás vagyok, mindig nagy élmény művelt, vagy eredendően intelligens emberekkel beszélgetni, őket olvasni, hallgatni. Eléggé fájdalmas igazság, hogy nem vagyunk eredetiek, ezt én is csak nehezen fogadtam el. Többé-kevésbé mindenkinek megvan a mozija. Ha a világ tényleg csak káprázat, nem sok mozgásterünk van. Viszont nem mindegy, hogy milyen filmet nézünk, mit fogadunk be a szemünkkel, fülünkkel: legyünk igényesek. Én szeretem a jó történeteket, a nagy gondolkodókat. Meg a kicsiket is.
Sokan kérkednek az emberismeretükkel, de azokon nehéz túltenni, akik a szakadék szélén éltek, veszélyhelyzetben, akik bármikor átélhették, hogy "be vannak készítve". Persze ez magában még nem az intelligencia, hanem a veszély által felébresztett túlélési ösztön, éberség, ami akkor válik igazi kinccsé, ha nem csap át paranoiába. Ebben viszont nem az ész segíthet, hanem a szív. Ha elég szeretetet adunk és kapunk, akkor lehet kicsit belelazulni az életbe és jól dönteni. Akkor lehet szintet lépni, még ha csak saját örömünkre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése