Meir Shalev: Orosz románc

A Négy lakoma annyira tetszett annakidején, hogy mindenképpen el akartam olvasni tőle, amit még lehet. Magyarul csak az Orosz románc jelent meg, úgyhogy lecsaptam rá. 

Meir Shalevet a mágikus realisztikus stílusa miatt előszeretettel hasonlítgaják Márquezhez. Hát, kb. szerintem kb. annyira hasonlít Márquzhez, ahogy az Negev sivatag egy trópusi esőerdőhöz. Mégis jó. Nem olyan buja, fűszeres, egzotikus. Európai. Illetve: olyan emberekről szól, akik kínkeservesen megvetették a lábukat egy idegen és kietlen földön egy álomtól vezérelve és még a szerelemre is maradt erejük. Az Ororsz románc is nagyon jó, de a Négy lakoma még jobb volt.

"Fánya és Eliézer Márgulisz szőlőjébe tartottak. A vastag szemüveget viselő LIberson vitte a piknikkosarat, a gyenge és könnyű Fánya az ura vállára hajtotta a fejét, és a szentjánoskenyérfa porzószálainak illetlen, spermaszerű szagáról tréfálkozott.

 - Fánya, a te korodban! - mondta Liberson, és belepirult a szerelembe.

Egymásba kapaszkodva baktattak a szekérúton, nagy élvezettel szívták be a kék hegy barlangjából jövő eső és felhők illatát. Takarót terítettek a vén szőlőtőkék alá, egymás kezét fogva, lassan ereszkedtek le a hosszú fűbe, és evés közben le nem vették egymásról a tekintetüket.

Sehol egy lélek. Márgulisz jó régen telepítette a kis szőlőskertet, kizárólag a méhei számára. Sosem szedte le a gyümölcsöt, mert úgy hitte, ettől borízűbb lesz a méze, és a halála óta gondozatlan szőlőtőkék benőtték a rothadó lugast, mokány, vadul összevissza ágazó szövedékké fejlődtek. Szkinek melegedtek a nyár utolsó sugarainál a friss vakondhányásokon és szeretettel nézték a szerelmespárt.

Liberson lassan, precízen felszeletelt egy pácolt heringet és tejfelt kent a friss zsemlékre.

 - Egy kis uborkát? - kínálta huncutul.

 - Később - felete Fánya.

Minthogy nem akarta felkelteni az asszony gyanakvását, sem elrontani a meglepetést, Liberson nem erőltette. Egy sziklának dőlve ült, Fánya pedig a hátán feküdt, fejének ragyogó glóriája a férfi combján. Délután volt, és a lágy, őszi napfény, oly sápadt, akár a fagyasztóban tartott tojás sárgája, fürösztötte testüket, behatolt vén ízületeikbe, eltöltötte őket szerelmes jó érzéssel.

 - Fénykorában Pinesz - beszédet tartott volna a szerelem hatalmáról, amely arra készteti a hangyakirálynőt, hogy szárnyat növesszen.

 - Tőled ma is kitelik- mondta Fánya. Mintha már aludna, gyors, álomszerű sóhaj hagyta el félig nyitott száját. A keze a földre hullt, ősz haja rebbent a szélben. Liberson rápillantott, érezte, ahogy elernyed a teste. Óvatosan, hogy fel ne ébressze, elnyújtózott a hátán, fejét a köre hajtotta, felbámult az égre, a keze pedig egy hajfürttel játszott asszonya nyakán. Az együtt töltött, hosszú évek megtanították, hogy ápolja az élet iránti szenvedélyt, ami egyre erősebben égett benne, ahogy öregedett. Ő ezt "örök lángnak" nevezte. Hálás volt Istennek, hogy hitetlensége ellenére erőt adott neki, hogy táplálja ezt a lángot, és a kibucnak és Mandolin Cirkinnek, hogy ilyen ajándékot adtak neki, ezt a ragyogó pillangót, aki egyedül az övé. 

Néhány hangyakirálynő szállt Fánya ruhájára, és Liberson, mielőtt elszunnyadt volna ő is, gyengéden lefújta őket, hogy ne zavarják asszonya álmát. Egy óra múlva a lehűlt levegő hidegétől borzongva ébredt. Mire megértette, hogy nem az ősz hidege az, hanem feleségének halott teste, a hályog teljesen kioltotta a szeme világát, egészen megvakult."

Lény

Szeretem a klassz graffitiket. A Wesselényi utcai gimi mellett van egy fal, amit időről-időre átfestenek és birtokba vesznek a graffitisek. Ott általában jó dolgok szoktak lenni, de mire eszembe jutna lefényképezni, átfestik. (Lassú vagyok.)

Itt a legújabb. Kicsit patetikus, de jó.

Egy lény hatalmas szemekkel, irtó erős szaglószervvel, fülét hegyezve ül. Nincs keze, szája és a belsejében egy templom van. Érzékel, de nem cselekszik és nem eszik meg semmit. Ezt nem akarom ragozni. Nagyon tetszik.

Trezor

Pont lekéstem a vonatomat, de metrózni már nem igazán volt kedvem a délutáni csúcsban. Kedves helyem, a Nyugati Meki felé ballagtam, hogy ott várjam meg a következő járatot, mikor a szemem sarkából láttam, hogy nyitva a csomagmegőrző ajtaja.

Beléptem. Hűvös volt, és olyan krimibeillő hangulat, hogy ottragadtam. Ahogy elnéztem a külföldi turistákat, elfogott a vágy, hogy én is világutazó legyek. Vagy egyszerűen csak: utazó. Akinek van bőröndje, de nincs szobája.Van cucca, de sose cipekedik. Minden, ami kellhet, váltás ruha és főleg ugyebár cipő ott lapul egy-egy csomagmegőrzőben, amíg ő egy-egy napra belélegzi a várost. Érdekes, ez gyerekkorunkban milyen magától értetődő volt.Mint ahogy az is, hogy Anyu postán adta fel a bőröndjeinket, ha nyaralni mentünk. Igaz, volt néha egy-egy nap csúszás, de még így is működött a rendszer és sokat utaztunk. Szeretnék egyszer egy-két hetet így tölteni: éjszaka utaznánk a hálókocsiban és minden reggel másik városban ébrednénk. Úgyis lehetetlen pár nap alatt mindent megnézni, csak egy eszeveszett rohanás lenne abból, ha megpróbálnánk. Megérkeznénk, betennénk a holminkat egy csomagmegőrzőbe és nekiindulnánk a városnak: kiülnénk egy kedves kávézó teraszára, körbecsatangolnánk egy klassz környéket, keresnénk egy fürdőt, ahol megtisztálkodnánk, kicsit kiáztatnánk a fáradt tagjainkat és felülnénk a következő vonatra. Egye fene, ha valahol hiányérzetünk maradna, kivennénk egy szobát, de szigorúan csak egyetlen éjszakára, aztán mennénk tovább.  Mérget vennék rá, hogy két hét után őrülten eluralkodna rajtam a honvágy és már csak a saját ágyunkba vágynék. Ha nyugdíjasok leszünk, ezt mindenképpen ki kell próbálnunk.

Eger

Annyi minden foglalkoztat egyszerre, de mivel ez egyfajta napló, muszáj tartani magam az időbeli sorrendhez, hogy minden meglegyen. Ráadásul ezek klassz élmények, igazi csemegék. 

Kicsit kapkodva lett megszervezve az idei családi nyaralásunk, de azt kell, hogy mondjam: aligha sikerülhetett volna jobban. 9-10 éve már voltunk egyszer együtt Egerben, és már akkor is tetszett, de az élmény sehol nem volt a mostanihoz képest. Nem igazán tudom, mi változott. Lehet, hogy bennünk változott meg valami, befogadóbbak lettünk arra a sok szépségre, amit ez a város kínál. Vagy: megnőttek a gyerekek. Vagy: anyagilag egy kicsit többet engedhettünk meg magunknak, mint 10 éve. Vagy mindez együtt.

A szállásunk is nagyon jó helyen volt: a vártól 100m-re, de lehet, hogy csak 50? Egy nagyon egyszerű vendégházban laktunk, a szállásadónk sűrű szabadkozások közepette, nagy zavarban sorolta, mi minden nincs a házban, vagy lesz majd kicserélve, korszerűsítve. Nem érdekelt, nem számít. Ami fontos:

- jó helyen legyen a szállásunk, közel mindenhez

- ne kelljen kerülgetni a házigazdákat

- kényelmes ágyak

- olvasólámpa

.- konyha, ahol főzni is lehet

A többi egyszerűen nem fontos, illetve ha van mondjuk kert, ahova ki lehet ülni borozgatni, beszélgetni, ha van két wc, lehet vasalni, teregetni, azért nagyon hálás vagyok, de nem feltétel. Itt mindezek megvoltak. Ami bosszantott: a nyikorgó ajtók. Na mindegy.

Laci okosan körbekérdezett, körbenézett, hogy milyen programot érdemes erre a nem három és fél napra betervezni. Nagyjából ez volt a menetrend: 

Csütörtök: megérkezünk, városnézés light, boltot keresünk, bevásárolunk ezt-azt a reggelikhez, vacsikhoz.

Péntek: Szilvásvárad

Szombat: Strand

Vasárnap: Bélapátfalva, Bél-kő

Hétfő: hazajövetel

Öten utaztunk: Dóri, Zsófi, a barátja: Tomi, Laci és én. Már a csütörtöki tapogatódzó sétánk alatt vélhető volt, hogy egy nagyon szép és változatos városba sikerült a nyaralásunkat szervezni. Eger arculata attól olyan izgalmas, hogy nem egy stílusjegy uralja, hanem egy csomó, de az egész eklektikus mivoltában ott az egység. A közös sors megdolgozta a város lakóit, a sokféle stílust egy puha, meleg szépséggombóccá gyúrták az évszázadok. Ami emellett igazán klassz hellyé teszi, hogy nagy terek vannak benne, ezért van mód a közösségi életre. Az Érsek tér, a Dobó tér, de a Bazilika környéke is tágas, levegős. A város tele van szálláshelyekkel és éttermekkel, cukrászdákkal, sörözőkkel. Sok helyen élőzene szól, és mindenhol nyüzsög az Élet. Mindemellett tiszta, de nagyon. Sehol egy kutyakaki, szemétkupac. Mivel Lacival tempót kell menni, én minden reggel megtettem a magam kis bambulászós sétáját és nem tudtam betelni azzal, amit láttam.
Pénteken reggel vonatra szálltunk, és elmentünk Szilvásváradra. a vasútállomástól nem messze egy kis bódéban kézzel nyújtott rétest árult egy idős néni, Laci azon vásárolt is nála egy-egy darabot, ott illatoztak frissen-forrón, gusztán, nem lehetett kihagyni. Lacinak egyébként is gyengéi az idős nénik, ha csak teheti, mindig tőlük vásárol, bármit, de most aztán a szívcsakrájára sikerült rátapintani a friss házi rétessel. Igazi rétest igaz nénitől. Legutóbb kicsit eláztunk, gondoltuk, ideje szép időben is megnézni ezt a klassz kirándulóhelyet. Szép idő volt, de kb. 10 perc  ottlét után csendesen szemerkélni kezdett az eső...majd egyre határozottabban esni...majd zuhogni. Nem voltunk felkészülve rá, így behúzódtunk egy fa alá, hátha gyorsan elvonul ez a kis nyári zápor. Kb. húszpercnyi gubbasztás után a a lombja elkezdte átengedni a levelek között az esőt és úgy gondoltuk, kár tovább reménykedni: nekiindultunk. Csakhamar rommá áztunk, de nem zavartattuk magunkat. (Torrente egyetlen "örökbecsű" mondása: "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni." Szerintem sokan irigyeltek minket a túlzsúfolt fedezékek alól. Mi jól mulattunk. Bámulatosan szép volt egyébként az eső alatti-utáni Szalajka-völgy, ahogy megült  a pára a kis hajlataiban, szinte szexi. Szerintem a múltkor nem is mentünk fel az Istállós-kői barlangba, úgyhogy ha csúszott is, most nem hagyhattuk ki. Nagyon érdekes hangulata volt. Lehet, hogy az eső tette, ami elől az ember ösztönösen is menedéket keres, mert ahogy a bejáratához értem, úgy éreztem: ez egy jó hely, itt kéne maradnunk. Aztán persze picit körbenéztünk, fotózgattunk kicsit és elindultunk visszafelé, hogy elérjük a vonatunkat Egerbe. Biztos, ami biztos, Laci vett ég néhány meggyes-mákos rétest a nénitől,, akivel el is beszélgettünk egy kicsit, megmutatta, hogyan nyújtja a rétest és hazamentünk. Este Lacival még tettük egy kört a városban és hazafelé teljesen véletlenül megláttunk egy nagy török sátrat a vár oldalában. Gondoltuk, csak megnézzük. Egy kávézó volt, keleti kényelemmel berendezve, irtó szép. Az egyetlen egri török üzemelteti, aki 10 éve ide házasodott, a magyar büszkeség fellegvárába. Ez mekkora vagányság. Csak sajnos nem kifizetődő, úgyhogy ki tudja meddig marad fent ez a kis kávézó. Sajnálnám, ha bezárná, egy nagyon érdekes színfoltot veszítene vele a város is, a turisták is. Mi minden este ott teáztunk-kávéztunk, mert nagyon szimpatikus volt a tulaj és a környezet is. A gyerekeknek is nagyon tetszett.
Szombaton strandnapot tartottunk. Az egri városi fürdőben egy csomó jópofa medence van és elég nagy terület, úgyhogy nem is mentünk messzebb. Ráadásul a strand területén ki van alakítva egy nagyon szép török fürdő is, mi ketten oda is vettünk egy kétórás jegyet. Megérte. Annyira szépen, ízlésesen, kényelmesen van kialakítva, hogy megérte az 1200Ft-os ráfizetést. Laci nem egy vízimádó, de ezt még ő is élvezte. Utána csapatostul ellátogattunk egy óriáspalacsintázóba, ott "ebédeltünk", de hát strandéhség ide vagy oda, a fiatalok nem tudtak megbirkózni az adagjukkal, még másnap ebédre is elég volt, amit becsomagoltak nekik és irtó finom is volt minden.
Vasárnap végül a nagy kirándulósdiból az lett, hogy ketten mentünk Bélapátfalvára Lacival. Tomi és Zsófi felváltva fájlalta a hasát, Dóri csak  konzekvensen kitartott amellett, hogy ő nem túrázik és kész. A szokásos negyedtízes vonattal utaztunk Bélapátfalvára. Mindenképpen meg akartuk nézni a Bél-követ, illetve a Bél-kő Tanösvényt, az apátságot csak kellemes előjátéknak gondoltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az volt az extázis. (Nekem mindenképpen.) Ezt a gyönyörű késő román-kori, majd gótikus stílusban átépített apátságot akkor is megérte volna megnézni, ha ezalatt a három nap alatt semmi mást nem látunk. Így meg pláne.
Az évek során kialakult egy olyan szokás, hogy ha valahol megfordulunk, mindenhonnan kell nekem egy fülbevaló, vagy más egyszerű ékszer. Néha lehet, hogy ez egy kicsit terhes, de nekem onnantól mindig azokat a szép napokat juttatják az eszembe, ha a fülembe teszem, ezért nem mondok le róla. Nekem ez a szuvenír. Ja és a kövek, kavicsok, de az ingyen van :) Itt is kaptam egy szép kis nyakláncot, amit egy kedves öreg néni árult :)
A Bél-kőre úgy is fel lehet mászni, hogy az ember egyszerűen felgyalogol a műúton, de aki igazán szépeket szeretne látni, tapasztalni, az le-letér az aszfaltról a tanösvényt követve. Így a lába alatt a felgyűrődőtt palakőzetet láthat érezhet a változatos növényzet árnyékában. Némi fogalmat nyerhet arról, miért is fontos a biodiverzitás, mi abban a jó. A hegytetőre felérve egy igazi kősivatag tárul az ember szeme elé. Fenséges és egyben szörnyen lehangoló látvány a lecsupaszított hegyen megkapaszkodni próbáló, elkorcsosult növényzet és a szinte végtelen kopárság.  Ha a széléig vonszoltad magad, persze csodás panoráma kárpótol mindenért. Nekem valahogy mégsincs kedvem visszamenni még egyszer. Ott voltam, kipipáltam, de nem vágyom vissza oda. Lehet, hogy azért is, mert utána rohamtempóban kellett lekutyagolnunk, hogy elérjük a negyednégyes vonatot...ez van. Akinek nincs kocsija, az a napi három vonatból tud válogatni. Laci még beugrott egy kocsmába két citromos sörért, hogy egy kis erőt nyerjünk hazáig.
Egerben a Dobó téren ettünk egy isteni pizzát, bevásároltunk a Sparban és hazamentünk meghalni. Este még kávéztunk egyet a töröknél, lefotózgattuk, amit tudtunk a szépséges esti Egerről, aztán a fiatalok még romantikáztak egyet, mi meg mentünk haza aludni. Hétfőn mindannyian szomorúak voltunk egy kicsit, hogy itt kell hagynunk ezt a várost. 

Salsa

Történelmi jelentőségű esemény zajlott le tegnap a házunktáján, tudniilik résztvettünk életünk első salsaóráján. És nemcsak ott voltunk. Élveztük.

  És ez a történet is egy cukrászdából indult ki, szóval mégsem minden bűnös élvezet melegágya egy ilyen hely. (Ez ráadásul egy vegán cukrászda.) Ott pillantottam meg egy szórólapon, hogy a Napfényes Rendezvényházban latin táncház lesz. Nosza, meg is mutattam Lacinak, ő meg szólt Zsoltéknak, hogy belekóstolhatnánk kicsit a tánctanulásba picit és nem volt senkinek ellenvetése. Kis, beletörődött sóhajok igen, de mivel a fiúk úgyis megígérték, hogy szeptembertől rendszeresen járunk majd táncolni tanulni, nem volt komoly ellenkezés. 

  Sajnos Ági szerdán nem érezte jól magát, így hát kettesben maradtunk Lacival a terep felmérésére. Ez a rendezvényház tulajdonképpen a Napfényes Étterem alagsora. Lent is ki van alakítva egy egyszerű büfé, szóval senkit nem fenyeget az éh-, és szomjhalál. Ott gyülekeztünk. Végül hat nő és két férfi vett bátorságot a tánctanuláshoz, és egy férfi oktató s volt, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy az alaplépések elsajátítása után körbeállunk, és mi csajok felváltva járulunk az urakhoz egy táncra ;) Teljesen jó volt így. (Bár a fiúknak nem sok pihenő jutott. Vagyis semmi.) Szóval nekik két óra kőkemény koncentráció lett a felszabadult táncikálásból. A kora harmincastól az ötvenes-hatvanas korosztályig jelentünk meg,  mi nők. Én örültem neki, hogy ilyen váltásos rendszerben táncoltunk: Lacival mindig jól megörültünk egymásnak: a nyakába ugrottam, mikor összekerültünk, ő megpuszilgatott. Sajnos volt, aki úgy gondolta, hogy ma mindenképpen fel kell szednie valakit, úgyhogy egy farmeroverallos, szemüveges kis szőkeség megpróbálta levenni a lábáról az én páromat. Ez magában véve nem is zavart volna, jót nevettem volna az egészen, hadd legyezgesse kicsit a hiúságát. Mindenkinek jólesik és jót is tesz a dicséret, a pozitív visszajelzés.  De mert én is ott voltam, teljesen felbaszott felháborított ez az arcátlanság. Mit képzelt? Szerencsére ezt már csak utólag tudtam meg, mert biztosan nem hagytam volna szó nélkül. 

De térjünk vissza a tánchoz. Az egyszerűbb lépéseknél még irtó jól megvolt köztünk az összhang, kifejezetten élvezetes volt együtt táncolni, de az első keresztlépésnél beállt a káosz: mindketten félreértettük a feladatot és egyikünk se engedett, úgyhogy amit műveltünk, azt a legkevésbé se lehetett táncnak nevezni, inkább gyerekes lökdösődésnek. Nem adtuk olcsón a bőrünket.... Hozzáteszem, hogy Laci minden nőt magabiztosan tudott vezetni, egyedül tőlem jött zavarba, nyilván az érzelmi érintettség okán és nem azért, mert olyan megsemmisítő lenne az akaratom.

Az a nagy helyzet, hogy ebben a táncban el kell dönteni, ki vezet. Sőt: az alapszabályok értelmében nincs is apelláta: a férfi vezet, szóval neki nagyon kell tudnia, mit akar és finoman, de határozottan ki is kell nyilvánítania. A nőnek meg hagynia kell magát vezetni, különben elromlik az egész. Nem lesz jó együtt táncolni. Ahogy én látom, a táncban fontosabb az összhang, mint a tudás. Nagyobb élmény egyszerűbben, de harmóniában táncolni, mint vetélkedve figurázni. Ez egy ilyen műfaj. Nekem ez szörnyen nehéz, de csak úgy lehet élvezetesen együtt táncolni, ha átengedem magam a másiknak. (Már csak a játék kedvéért is.) Úgyhogy ebben nem árt gyakorolni magam. 

Összességében nagyon jó élmény volt, alig várom, hogy ismét menjünk táncolni.

Anyám!

Hogy én mennyire utálom a horrorfilmeket. Vagy unalmasak, vagy túl ijesztőek.

Most mégis láttam egyet, ami tényleg tetszett. A Port.hu pszichothrillerként kategorizálja be, a TV újság horrorként. Hát nem tudom...szerintem horror... Gondolkoztam rajta, hogy meg akarom-e nézni, de nagyon erős volt a szereposztás. Nálam egyébként is 5 percen belül eldől, hogy érdekel-e, ha nem zseniális, elalszom. Üsse kő. Nézzünk bele!

A történet dióhéjban, hogy a poént azért mégse lőjem le: egy középkorú Költő és a fiatal szerelme él kettesben egy felújítás kellős közepén álló házban. Azt tudjuk, hogy a házat egy tűzvész után renoválja a Költő szerelme. Az elmúlt tűzvész egyetlen tárgyi emléke egy különleges kristály, amit nagy becsben őriznek a Költő dolgozószobájában. Hiába ideálisak a körülmények, a Költőt elkerüli az ihlet. Egy nap aztán egy fura idegen kopog be az ajtón, akit a Költő azonnal a házában marasztal anélkül, hogy megbeszélné a Lánnyal. A gyanús idegent aztán egymás után követik a családtagok és más idegenek, akik úgy járnak-kelnek a házban, mintha a sajátjuk lenne: rendezkednek, intézkednek. A Költő számára ez teljesen természetes, az ő számára egyáltalán nem léteznek határai a magánszférának: mindent alárendel az új élményeknek, a történeteknek, impulzusoknak de a lány egyre rosszabbul érzi magát ebben az intimitás nélküli nyüzsgésben. A házat rohamosan elözönlik az idegenek és a Költő mindent az ő tetszésük, igényeik szerint rendez. Ami a Lány számára egy rémálom, a Költő számára az ihlet forrása: írni kezd, hosszú idő után képessé válik a nemi életre, sőt: gyereket is nemzeni a Lánynak. Mikor a baba megszületik, akkor döbben rá a Lány, hogy a helyzet nem egyszerűen   riasztó: életveszélyes. Innen már nincs messze a végkifejlet, de most nem árulom el :) 

Nekem nagyon tetszett ez a film. Hátborzongató volt és szinte a közhelyességig igaz. Csak a filmes sablonok nem tetszettek benne, ezeket felesleges túlzásnak éreztem. Pláne azok után, hogy pár nappal ezelőtt néztük meg az Álmatlanság c. filmet, ami szintén tele volt ilyenekkel, ez lelombozott egy kicsit.

Ami a lényeg: Múzsának lenni szívás. Nincs ingyenebéd, ezen a téren sem. Az aztékok vért áldoztak hogy beindítsák a Napot és a Holdat. Sajnos az Ihlet semmivel se kevésbé vérszomjas, mint az azték istenek: vér kell neki, szív, energiák. Mindent elsorvaszt, kiszipolyoz maga körül, ha ennek nem vagyunk a tudatában. Én elég figyelmesen szoktam hallgatni a hírességek gyerekeinek a beszámolóit, ezek sok esetben ilyen nagyon kemény határsértésekről szólnak: önfegyelem, tudatosság nélkül egyszerűen megszűnik a magánélet. Túl édes az a figyelem, amit a siker ad, vagy amivel kecsegtet és az árát sok esetben a művészek közvetlen környezete fizeti meg.

Frida

Hű, de fanyalogva emlegette Frida Kahlot az én művészetkedvelő Gyuri barátom! "Mostanában nagyon felkapták Fridát, igen!"-mondta szájhúzogatva, mikor lelkendezve elújságoltam neki, hova megyünk. 

Én viszont már több, mint egy hete tűkön ültem, hogy végre megnézhessem a Nemzeti Galéria időszakos Frida Kahlo tárlatát. Szerencsére Laci Mártit is meghívta. Az én kedves anyósom a Közép- és Dél-amerikai kultúra szerelmese, úgyhogy mi igencsak felkészült tárlatvezetővel indultunk neki a kiállításnak :)  Ahol aztán volt sok hú, meg hű meg aaaaa, mert ugyan nem volt olyan kép, amit az interneten ne láttunk volna, de egész más volt így, igazi valójában szemlélni ezeket a képeket.

 A kiállítótér egyébként nagyon ügyesen és hatásosan volt berendezve: semmi természetes fény nem volt bent, alapvetően sötét volt: spotlámpák célzottan a képeket és a falakon olvasható szövegeket emelték ki, ezáltal a látogatók a félhomályban mozogtak. Volt pár kivetítő, ahol Fridáról és Diego Riveráról készült kis privát filmrészletek mentek: nagyon szívmelengető volt együtt látni őket. Az egyiken,Trockij is megjelenik (aki évekig náluk lakott), és én csak most láttam, amit eddig is tudtam, milyen okos, mennyire intelligens, micsoda egyéniség: egy ilyen ember nem maradhatott életben egy sztálini rendszerben, de még menekültében is el kellett pusztítani,hogy ne lehessen az őrület kerékkötője. 

De visszatérve a képekre: most döbbentünk rá pl. hogy egyik-másik kép milyen kicsi! Mert a témája, kidolgozottsága egy nagyobb képre engedett következtetni eddig. Apropó: kidolgozottság. Én tudom, mi a Gyuri baja, főleg mert a jegyünkkel a NG összes állandó kiállítását is megnézhettük és sok-sok remekművet láthattunk az elmúlt évszázadok alkotásaiból. Vélhetően azt a technikai tökéletességet kéri számon, ami mondjuk egy Székely Bertalan képen megjelenik. 

Csakhogy a művészt (szerintem) nem lehet abból a kulturális közegből kiemelni, amiben él: akkor lesz önazonos és igazmondó és megismételhetetlenül egyedi, ha erről szól: ez vagyok, itt élek, így élek, így érzem magam, erre vágyom. Ez adja az erejét. Ettől lenyűgöző a sziklarajztól a gyerekrajzokon át a legkifinomultabb festményekig az összes művészeti alkotás illetve ennek a hiánya tesz unalmassá bármit. Ha az ember olyan szerencsés, hogy végigbóklászhatja a British Museumot, ezt az aranyfonalat évezredeken átívelően meg fogja látni és sose téveszti el. Én ezért szeretem Fridát, mert a képei így szólnak: mexikói vagyok és ők is, akiket festek. Így látom magunkat, így látok másokat. Nő vagyok. Rokkant vagyok. Ilyen érzés a fájdalom, a kiszolgáltatottság. Szeretem ezt az embert.

Eminens

Az Akropoliszban tegnap összefoglaltuk az elmúlt filo kurzus témáit. Nagyon étvágygerjesztő kis falatkák voltak ezek a filozófiatörténetből. Úgy érzem, hogy így a végefelé igazán jó kis beszélgetések voltak, egészen felvillanyozó eszmecserék kerekedtek ki hétfőnként, úgyhogy kicsit sajnálom is, hogy szeptemberig szünetelünk. Minden téma egy kicsit megmutatta magát, de ahogy egy picit megpiszkáltuk, már léptünk is tovább. Éhesek maradtunk :) Persze mindenkinek voltak kedvenc témái. Nekem az első ráeszmélésem a Mahábharáta volt, azt nagyon a magaménak éreztem és a mai napig meglódul a szívem, ha erre a történetre gondolok. Én ezt a tételt húztam tegnap, illetve a harcos fogalmát ebben a megvilágításban. Erről később még írok, van mit...
Amiben ez most újragondolásra késztetett, a saját erősségeim, képességeim felvállalása, ami a valóságos teljesítmény alapja. Ildikóval beszélgettünk erről. Nem divat, kevesen találják meg az arany középutat ezen a területen. A két véglet, ha tudsz valamit, csinálsz valamit:
1., az álszerénység: "á, ez nem az én érdemem, ez nem fontos, nem biztos, tuti másnak is eszébe jutott, stb., stb. Erre vagyunk kondicionálva, hogy ne tartsanak egy felfújt hólyagnak, nárcisztikusnak, stb. Szeressenek! Most, ha egy ötlet olyan, mint egy gyerek, akkor hogy mondhatnád rá, hogy nem fontos, nem szuper, nem eredeti? Hogy menedzseled, ha magad se hiszel benne? Erre egyébként én is hajlamos vagyok.
2., épp az ellenkezője, önmagunk állandó reflektorfénybe állítása. Ez rettentően fárasztó, szegény ötletről megint elfeledkeztek. Ez szintén nem teremt optimális feltételeket a szárbaszökkenéshez , mert a franc se akar majd segíteni.
Az arany középút ez:

Büszkén felmutatni az egész közösségnek. Merthogy nem egyedül fogjuk felnevelni. Nézzétek, mit találtam ki! Fontos, mert mire ez az egyetlen ötlet megszületett, nyolcat elvetettem. De ez nem csak az ötletekre igaz, hanem képességekre, tudásra. Mert ezeket nem magamnak tartom meg, hanem bedobom a közösbe. És más is nyugodtan tegye hozzá, amivel be tud szállni, nevelgessük együtt.
Ezzel a témával kapcsolatban már jó ideje van egy elég komoly diszkomfort-érzetem. Nem szeretek rosszul dolgozni. Van bennem egy kis stréber, aki akkor elégedett, ha mindent megtettem. Egy Orros a törpe. De közben van egy lusta kis hedonista is, aki nem konfrontálódik, belesimul a környezetébe, csak azt csinálja meg, amit muszáj. Amit nagyon  muszáj, mert így is jó. Az a baj, hogy az állami szférában nincs jelentősége, ha valami nem tökéletes. Úgy is jó. Belefér. Mindegy. Én is pár éve lepasszoltam magamról minden lehetséges plusz feladatot, felelősséget, ha valami ilyesmi volt a láthatáron, felvettem a döglött bogár pózt, nem tudom, nem akarom, itt se vagyok. Na, ez az az okosság, ami nem visz sehová. Mikor a jövőmre gondolok, mindig rájövök, hogy ezt a hozzáállást ideje levetkőzni. Most egyébként is sokminden változik a munkakörnyezetemben, új szokásokat kell kialakítani, új iratkezelési szabályzat lép életbe, stb., stb. Itt az ideje hogy képbe kerüljek és penge legyek abban, amit csinálok. Mindenben. Én legyek az, akihez fordulni lehet, aki segít.
Most ezen vagyok, minden téren. 

Vetítünk

Palimpszeszt

Sokat áskálódok mostanában a lelkem bugyraiban: keresem a megnyugtató választ a határidős kérdésemre: ki vagyok én és hogyan akarok élni? 

Az idők változnak és mi is változunk bennük: tanulunk, felejtünk, formálódunk, de vannak olyan mély és megmásíthatatlan üzenetek, amiket semmivel nem lehet felülírni. Ezzel foglalkozom mostanában, mindenekelőtt: válogatom az ocsút a búzától.

Meg egy kicsit olyan is ez mint amikor egy régi pergamenre, viasztáblára írt üzenetet lefestenek, elfednek és új üzenetet írnak rá: lehet, hogy értékesebb lesz az új üzenet, lehet, hogy nem. A szelektálásnak gyakorlati oka van és az Idő a döntőbírád, az aktualitás. Vagy eretnekségnek ítélted, amit elfedtél, vagy idejétmúlt, lényegtelen adatnak. 

Az egyéni életünkben ugyanaz játszódik le, mint a nagy egészben: a történelemet a győztesek írják és a megőrzés-felejtés játékában sokszor alakul át a múlt egy egészen más történetté, mint ami valójában lejátszódott. Szóval bizonyos értelemben a saját agyunkból is ki vagyunk zárva, csak mert a bennünk tüsténtkedő kis krónikás bizony elmismásol bizonyos részleteket. Nem törli ki végleg, mert ha visszatekintünk az akkori jegyzeteinkre, felidéződnek elfeledettnek hitt részletek. Egy lelkiismeretes szakember által végzett hipnózis biztosan tanulságos részeletekkel szolgálhatna a saját életünkkel kapcsolatban. 

Persze ki tudja: lehet, hogy annakidején életmentő volt bizonyos részleteket a feledésnek adni. De az is lehet, hogy csak a kényelmünket szolgálta. Az is lehet, hogy ha minden emléket a maga érzelmi töltetével őriznénk meg, belebolondulnánk. Ha jó volt, a hiányérzet, a veszteség miatt, ha rossz, akkor meg az örökös fájdalom, megalázottság stb. érzése miatt.

Persze nemcsak az emlékekről van szó, hanem a személyiségünk alaptörvényeiről, finomabban szólva: a belső házirendünkről. Erre a belső házirendünkre nem egy egyszerű, szürkeköpenyes pedellus vigyáz, hanem tűzokádó sárkányok. Nehéz őket kicselezni. Azonkívül: a házirend nem illeszkedik hiánytalanul az általánosan elfogadott rendszabályokhoz és ez kisebb-nagyobb feszültségeket szül. 

Itt csak egy példát írok le, mert ez időről-időre sok feszültséget okoz, de akit érint, azzal természetesen a többit is megosztom, mert neki kell eldöntenie, hogy tud-e ezekkel együtt élni, vagy teljesen alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra és ne szenvedjünk együtt tovább, hanem jobb lesz, ha inkább macskás nőként öregszem meg. 

A legszembeötlőbb elhajlásom, hogy mindenhonnan elkések. De tényleg. 10 perc a minimum, minden igyekezetem ellenére. Ezt többféleképpen lehet kezelni. Nyilván egy egyébként precíz embert, aki a találkozókra inkább 10 perccel előbb érkezik, nem nehéz ilyesmivel agyvérzésközeli állapotba kergetni. Mindenféle messzemenő következtetéseket von le a találkozónk és persze az ő személyét illető fontossági sorrend, stb. tekintetében. Nem kell. Felesleges. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok szerencsés az idő,- é térbeli koordináták összehangolásában, de mindig igyekszem. Nem kell mellreszívni, jövök. Még soha, egyetlen találkozót sem felejtettem el. Ülj be egy kávéra valahová és rendelj nekem is egyet. Mire kihozzák, többnyire én is ott leszek. Cserébe én se hisztizek, ha valaki késik és feltalálom magam, és ez mindig így van és lesz, mert ez meg az én belső törvényem.

Na, ehhez hasonlók összegzésével szórakoztatom magam. Ez a legfontosabb házi feladatom.  

Tapolca

Szemerkélő esőben érkeztünk Tapolcára. Első blikkre olyasmi hangulatú volt a város, mint Miskolc. Karikás szemű, gondterhelt ábrázatú emberek jöttek-mentek. Hónapvége van, ez naptár nélkül is látszott. (Nekünk is, de most janik voltunk a SZÉP kártyáinkkal.) Összeszorult a szívem: nehéz lehet itt az élet.  

  Az első mosolygós arc a házinéninké volt, aki viszont erdélyi. A vendégház dekorálása teljes egészében az ő munkája, ez a bútorokon mutatkozott meg a legszebben. Minden más viszonylatban a fékevesztett kreativitás ült tort a házban, gyakorlatilag nem volt olyan négyzetcentiméter, ami ne lett volna kipingálva, kivarrva, ahonnan nem lógtak papírdíszek, stb. De a bútorok gyönyörűek voltak. Sajnos megint nem tudok képet feltenni a blogra, pedig érdemes lenne. Csak a szép részletekről.

Körbecsatangoltuk a várost. Az egyik mellékutcában egy fodrászüzlet mellett haladtunk el. Laci ötlete volt, hogy menjünk be, kérdezzük meg, kicsit meg tudják-e igazítani a hajamat. A fodrász hölgy reggel 6 óta talpon volt, először finoman el akart utasítani, de aztán csak elvállalt. Kiderült, hogy minden nap ilyen korán kezdi a munkát. Több tanulót is elvállal (de szerencsére csak ő vág hajat), akik különböző tanulási fázisban vannak. Nagyon kedves volt, tájékozott és ügyesen levágta a hajamat.
 Tapolca összességében rendes, tiszta kisváros. Fő látványosságai: a Malomtó és a Tavasbarlang. Hogy a város egy barlangrendszer főlé épült, alig 100 éve derült ki egy kútásás során. Azóta is ahányszor vizet próbáltak nyerni, mindig valami klassz barlangot sikerült feltárni. Az egész barlangrendszernek csak egy kis részét nyitották meg a kíváncsi látogatók előtt, a legszebbbb részek ahol csodás cseppkő-tünemények láthatóak, persze védettek. Volt erről egy jó kis ábra, amit lefényképeztem, de sajnos ezt se tudom feltölteni, majd egyszer. A belépés után egy összességében kb. félórás előadás volt több helyszínen 3D-s vetítésekkel tarkítva. Érdekes volt és jól felkészített a látnivalókra. Ahová mi is bemehettünk, és végigcsónakázhattunk, az is elképesztően szép és izgalmas volt, ha rövid is. És milyen üde, kristálytiszta volt a karsztvíz :) Mindig ódzkodtam a barlangászástól, szűk járatoktól (a józan eszem ugyanúgy előre letiltott erről a szenvedélyről, mint a díjugratásról), de most kedvem lett volna még kalandozni egy kicsit.

  A látogatóközpont mellett találtunk egy nagyon jó kis pizzériát, ahol szégyenkezés nélkül áldoztunk a szénhidrátfogyasztás oltárán. 

  A Malomtó nagyon kis helyes volt. Jó hangulatú, igazi randihely. Kristálytiszta vizében, melyet a barlangrendszerből nyer, aranyhalak úszkálnak. Szép házak veszik körbe, ott a malom, ami vendégfogadóként és étteremként funkcionál. A tó vizét elvezető patakon átível egy híd, ami persze "divatosan" tele van pakolva lakatokkal, biztos, ami biztos. Mindenhol padok, ösvények, ivókutak, nem lehet a véletlenre bízni az örök szerelmet...

  Összességében két napot töltöttünk itt. Szép volt, jó volt és mint mindig, repesve tértünk vissza az imádott Budapestre.