Trezor

Pont lekéstem a vonatomat, de metrózni már nem igazán volt kedvem a délutáni csúcsban. Kedves helyem, a Nyugati Meki felé ballagtam, hogy ott várjam meg a következő járatot, mikor a szemem sarkából láttam, hogy nyitva a csomagmegőrző ajtaja.

Beléptem. Hűvös volt, és olyan krimibeillő hangulat, hogy ottragadtam. Ahogy elnéztem a külföldi turistákat, elfogott a vágy, hogy én is világutazó legyek. Vagy egyszerűen csak: utazó. Akinek van bőröndje, de nincs szobája.Van cucca, de sose cipekedik. Minden, ami kellhet, váltás ruha és főleg ugyebár cipő ott lapul egy-egy csomagmegőrzőben, amíg ő egy-egy napra belélegzi a várost. Érdekes, ez gyerekkorunkban milyen magától értetődő volt.Mint ahogy az is, hogy Anyu postán adta fel a bőröndjeinket, ha nyaralni mentünk. Igaz, volt néha egy-egy nap csúszás, de még így is működött a rendszer és sokat utaztunk. Szeretnék egyszer egy-két hetet így tölteni: éjszaka utaznánk a hálókocsiban és minden reggel másik városban ébrednénk. Úgyis lehetetlen pár nap alatt mindent megnézni, csak egy eszeveszett rohanás lenne abból, ha megpróbálnánk. Megérkeznénk, betennénk a holminkat egy csomagmegőrzőbe és nekiindulnánk a városnak: kiülnénk egy kedves kávézó teraszára, körbecsatangolnánk egy klassz környéket, keresnénk egy fürdőt, ahol megtisztálkodnánk, kicsit kiáztatnánk a fáradt tagjainkat és felülnénk a következő vonatra. Egye fene, ha valahol hiányérzetünk maradna, kivennénk egy szobát, de szigorúan csak egyetlen éjszakára, aztán mennénk tovább.  Mérget vennék rá, hogy két hét után őrülten eluralkodna rajtam a honvágy és már csak a saját ágyunkba vágynék. Ha nyugdíjasok leszünk, ezt mindenképpen ki kell próbálnunk.