Annyi minden foglalkoztat egyszerre, de mivel ez egyfajta napló, muszáj tartani magam az időbeli sorrendhez, hogy minden meglegyen. Ráadásul ezek klassz élmények, igazi csemegék.
Kicsit kapkodva lett megszervezve az idei családi nyaralásunk, de azt kell, hogy mondjam: aligha sikerülhetett volna jobban. 9-10 éve már voltunk egyszer együtt Egerben, és már akkor is tetszett, de az élmény sehol nem volt a mostanihoz képest. Nem igazán tudom, mi változott. Lehet, hogy bennünk változott meg valami, befogadóbbak lettünk arra a sok szépségre, amit ez a város kínál. Vagy: megnőttek a gyerekek. Vagy: anyagilag egy kicsit többet engedhettünk meg magunknak, mint 10 éve. Vagy mindez együtt.
A szállásunk is nagyon jó helyen volt: a vártól 100m-re, de lehet, hogy csak 50? Egy nagyon egyszerű vendégházban laktunk, a szállásadónk sűrű szabadkozások közepette, nagy zavarban sorolta, mi minden nincs a házban, vagy lesz majd kicserélve, korszerűsítve. Nem érdekelt, nem számít. Ami fontos:
- jó helyen legyen a szállásunk, közel mindenhez
- ne kelljen kerülgetni a házigazdákat
- kényelmes ágyak
- olvasólámpa
.- konyha, ahol főzni is lehet
A többi egyszerűen nem fontos, illetve ha van mondjuk kert, ahova ki lehet ülni borozgatni, beszélgetni, ha van két wc, lehet vasalni, teregetni, azért nagyon hálás vagyok, de nem feltétel. Itt mindezek megvoltak. Ami bosszantott: a nyikorgó ajtók. Na mindegy.
Laci okosan körbekérdezett, körbenézett, hogy milyen programot érdemes erre a nem három és fél napra betervezni. Nagyjából ez volt a menetrend:
Csütörtök: megérkezünk, városnézés light, boltot keresünk, bevásárolunk ezt-azt a reggelikhez, vacsikhoz.
Péntek: Szilvásvárad
Szombat: Strand
Vasárnap: Bélapátfalva, Bél-kő
Hétfő: hazajövetel
Öten utaztunk: Dóri, Zsófi, a barátja: Tomi, Laci és én. Már a csütörtöki tapogatódzó sétánk alatt vélhető volt, hogy egy nagyon szép és változatos városba sikerült a nyaralásunkat szervezni. Eger arculata attól olyan izgalmas, hogy nem egy stílusjegy uralja, hanem egy csomó, de az egész eklektikus mivoltában ott az egység. A közös sors megdolgozta a város lakóit, a sokféle stílust egy puha, meleg szépséggombóccá gyúrták az évszázadok. Ami emellett igazán klassz hellyé teszi, hogy nagy terek vannak benne, ezért van mód a közösségi életre. Az Érsek tér, a Dobó tér, de a Bazilika környéke is tágas, levegős. A város tele van szálláshelyekkel és éttermekkel, cukrászdákkal, sörözőkkel. Sok helyen élőzene szól, és mindenhol nyüzsög az Élet. Mindemellett tiszta, de nagyon. Sehol egy kutyakaki, szemétkupac. Mivel Lacival tempót kell menni, én minden reggel megtettem a magam kis bambulászós sétáját és nem tudtam betelni azzal, amit láttam.
Pénteken reggel vonatra szálltunk, és elmentünk Szilvásváradra. a vasútállomástól nem messze egy kis bódéban kézzel nyújtott rétest árult egy idős néni, Laci azon vásárolt is nála egy-egy darabot, ott illatoztak frissen-forrón, gusztán, nem lehetett kihagyni. Lacinak egyébként is gyengéi az idős nénik, ha csak teheti, mindig tőlük vásárol, bármit, de most aztán a szívcsakrájára sikerült rátapintani a friss házi rétessel. Igazi rétest igaz nénitől. Legutóbb kicsit eláztunk, gondoltuk, ideje szép időben is megnézni ezt a klassz kirándulóhelyet. Szép idő volt, de kb. 10 perc ottlét után csendesen szemerkélni kezdett az eső...majd egyre határozottabban esni...majd zuhogni. Nem voltunk felkészülve rá, így behúzódtunk egy fa alá, hátha gyorsan elvonul ez a kis nyári zápor. Kb. húszpercnyi gubbasztás után a a lombja elkezdte átengedni a levelek között az esőt és úgy gondoltuk, kár tovább reménykedni: nekiindultunk. Csakhamar rommá áztunk, de nem zavartattuk magunkat. (Torrente egyetlen "örökbecsű" mondása: "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni." Szerintem sokan irigyeltek minket a túlzsúfolt fedezékek alól. Mi jól mulattunk. Bámulatosan szép volt egyébként az eső alatti-utáni Szalajka-völgy, ahogy megült a pára a kis hajlataiban, szinte szexi. Szerintem a múltkor nem is mentünk fel az Istállós-kői barlangba, úgyhogy ha csúszott is, most nem hagyhattuk ki. Nagyon érdekes hangulata volt. Lehet, hogy az eső tette, ami elől az ember ösztönösen is menedéket keres, mert ahogy a bejáratához értem, úgy éreztem: ez egy jó hely, itt kéne maradnunk. Aztán persze picit körbenéztünk, fotózgattunk kicsit és elindultunk visszafelé, hogy elérjük a vonatunkat Egerbe. Biztos, ami biztos, Laci vett ég néhány meggyes-mákos rétest a nénitől,, akivel el is beszélgettünk egy kicsit, megmutatta, hogyan nyújtja a rétest és hazamentünk. Este Lacival még tettük egy kört a városban és hazafelé teljesen véletlenül megláttunk egy nagy török sátrat a vár oldalában. Gondoltuk, csak megnézzük. Egy kávézó volt, keleti kényelemmel berendezve, irtó szép. Az egyetlen egri török üzemelteti, aki 10 éve ide házasodott, a magyar büszkeség fellegvárába. Ez mekkora vagányság. Csak sajnos nem kifizetődő, úgyhogy ki tudja meddig marad fent ez a kis kávézó. Sajnálnám, ha bezárná, egy nagyon érdekes színfoltot veszítene vele a város is, a turisták is. Mi minden este ott teáztunk-kávéztunk, mert nagyon szimpatikus volt a tulaj és a környezet is. A gyerekeknek is nagyon tetszett.
Szombaton strandnapot tartottunk. Az egri városi fürdőben egy csomó jópofa medence van és elég nagy terület, úgyhogy nem is mentünk messzebb. Ráadásul a strand területén ki van alakítva egy nagyon szép török fürdő is, mi ketten oda is vettünk egy kétórás jegyet. Megérte. Annyira szépen, ízlésesen, kényelmesen van kialakítva, hogy megérte az 1200Ft-os ráfizetést. Laci nem egy vízimádó, de ezt még ő is élvezte. Utána csapatostul ellátogattunk egy óriáspalacsintázóba, ott "ebédeltünk", de hát strandéhség ide vagy oda, a fiatalok nem tudtak megbirkózni az adagjukkal, még másnap ebédre is elég volt, amit becsomagoltak nekik és irtó finom is volt minden.
Vasárnap végül a nagy kirándulósdiból az lett, hogy ketten mentünk Bélapátfalvára Lacival. Tomi és Zsófi felváltva fájlalta a hasát, Dóri csak konzekvensen kitartott amellett, hogy ő nem túrázik és kész. A szokásos negyedtízes vonattal utaztunk Bélapátfalvára. Mindenképpen meg akartuk nézni a Bél-követ, illetve a Bél-kő Tanösvényt, az apátságot csak kellemes előjátéknak gondoltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az volt az extázis. (Nekem mindenképpen.) Ezt a gyönyörű késő román-kori, majd gótikus stílusban átépített apátságot akkor is megérte volna megnézni, ha ezalatt a három nap alatt semmi mást nem látunk. Így meg pláne.
Az évek során kialakult egy olyan szokás, hogy ha valahol megfordulunk, mindenhonnan kell nekem egy fülbevaló, vagy más egyszerű ékszer. Néha lehet, hogy ez egy kicsit terhes, de nekem onnantól mindig azokat a szép napokat juttatják az eszembe, ha a fülembe teszem, ezért nem mondok le róla. Nekem ez a szuvenír. Ja és a kövek, kavicsok, de az ingyen van :) Itt is kaptam egy szép kis nyakláncot, amit egy kedves öreg néni árult :)
A Bél-kőre úgy is fel lehet mászni, hogy az ember egyszerűen felgyalogol a műúton, de aki igazán szépeket szeretne látni, tapasztalni, az le-letér az aszfaltról a tanösvényt követve. Így a lába alatt a felgyűrődőtt palakőzetet láthat érezhet a változatos növényzet árnyékában. Némi fogalmat nyerhet arról, miért is fontos a biodiverzitás, mi abban a jó. A hegytetőre felérve egy igazi kősivatag tárul az ember szeme elé. Fenséges és egyben szörnyen lehangoló látvány a lecsupaszított hegyen megkapaszkodni próbáló, elkorcsosult növényzet és a szinte végtelen kopárság. Ha a széléig vonszoltad magad, persze csodás panoráma kárpótol mindenért. Nekem valahogy mégsincs kedvem visszamenni még egyszer. Ott voltam, kipipáltam, de nem vágyom vissza oda. Lehet, hogy azért is, mert utána rohamtempóban kellett lekutyagolnunk, hogy elérjük a negyednégyes vonatot...ez van. Akinek nincs kocsija, az a napi három vonatból tud válogatni. Laci még beugrott egy kocsmába két citromos sörért, hogy egy kis erőt nyerjünk hazáig.
Egerben a Dobó téren ettünk egy isteni pizzát, bevásároltunk a Sparban és hazamentünk meghalni. Este még kávéztunk egyet a töröknél, lefotózgattuk, amit tudtunk a szépséges esti Egerről, aztán a fiatalok még romantikáztak egyet, mi meg mentünk haza aludni. Hétfőn mindannyian szomorúak voltunk egy kicsit, hogy itt kell hagynunk ezt a várost.
Pénteken reggel vonatra szálltunk, és elmentünk Szilvásváradra. a vasútállomástól nem messze egy kis bódéban kézzel nyújtott rétest árult egy idős néni, Laci azon vásárolt is nála egy-egy darabot, ott illatoztak frissen-forrón, gusztán, nem lehetett kihagyni. Lacinak egyébként is gyengéi az idős nénik, ha csak teheti, mindig tőlük vásárol, bármit, de most aztán a szívcsakrájára sikerült rátapintani a friss házi rétessel. Igazi rétest igaz nénitől. Legutóbb kicsit eláztunk, gondoltuk, ideje szép időben is megnézni ezt a klassz kirándulóhelyet. Szép idő volt, de kb. 10 perc ottlét után csendesen szemerkélni kezdett az eső...majd egyre határozottabban esni...majd zuhogni. Nem voltunk felkészülve rá, így behúzódtunk egy fa alá, hátha gyorsan elvonul ez a kis nyári zápor. Kb. húszpercnyi gubbasztás után a a lombja elkezdte átengedni a levelek között az esőt és úgy gondoltuk, kár tovább reménykedni: nekiindultunk. Csakhamar rommá áztunk, de nem zavartattuk magunkat. (Torrente egyetlen "örökbecsű" mondása: "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni." Szerintem sokan irigyeltek minket a túlzsúfolt fedezékek alól. Mi jól mulattunk. Bámulatosan szép volt egyébként az eső alatti-utáni Szalajka-völgy, ahogy megült a pára a kis hajlataiban, szinte szexi. Szerintem a múltkor nem is mentünk fel az Istállós-kői barlangba, úgyhogy ha csúszott is, most nem hagyhattuk ki. Nagyon érdekes hangulata volt. Lehet, hogy az eső tette, ami elől az ember ösztönösen is menedéket keres, mert ahogy a bejáratához értem, úgy éreztem: ez egy jó hely, itt kéne maradnunk. Aztán persze picit körbenéztünk, fotózgattunk kicsit és elindultunk visszafelé, hogy elérjük a vonatunkat Egerbe. Biztos, ami biztos, Laci vett ég néhány meggyes-mákos rétest a nénitől,, akivel el is beszélgettünk egy kicsit, megmutatta, hogyan nyújtja a rétest és hazamentünk. Este Lacival még tettük egy kört a városban és hazafelé teljesen véletlenül megláttunk egy nagy török sátrat a vár oldalában. Gondoltuk, csak megnézzük. Egy kávézó volt, keleti kényelemmel berendezve, irtó szép. Az egyetlen egri török üzemelteti, aki 10 éve ide házasodott, a magyar büszkeség fellegvárába. Ez mekkora vagányság. Csak sajnos nem kifizetődő, úgyhogy ki tudja meddig marad fent ez a kis kávézó. Sajnálnám, ha bezárná, egy nagyon érdekes színfoltot veszítene vele a város is, a turisták is. Mi minden este ott teáztunk-kávéztunk, mert nagyon szimpatikus volt a tulaj és a környezet is. A gyerekeknek is nagyon tetszett.
Szombaton strandnapot tartottunk. Az egri városi fürdőben egy csomó jópofa medence van és elég nagy terület, úgyhogy nem is mentünk messzebb. Ráadásul a strand területén ki van alakítva egy nagyon szép török fürdő is, mi ketten oda is vettünk egy kétórás jegyet. Megérte. Annyira szépen, ízlésesen, kényelmesen van kialakítva, hogy megérte az 1200Ft-os ráfizetést. Laci nem egy vízimádó, de ezt még ő is élvezte. Utána csapatostul ellátogattunk egy óriáspalacsintázóba, ott "ebédeltünk", de hát strandéhség ide vagy oda, a fiatalok nem tudtak megbirkózni az adagjukkal, még másnap ebédre is elég volt, amit becsomagoltak nekik és irtó finom is volt minden.
Vasárnap végül a nagy kirándulósdiból az lett, hogy ketten mentünk Bélapátfalvára Lacival. Tomi és Zsófi felváltva fájlalta a hasát, Dóri csak konzekvensen kitartott amellett, hogy ő nem túrázik és kész. A szokásos negyedtízes vonattal utaztunk Bélapátfalvára. Mindenképpen meg akartuk nézni a Bél-követ, illetve a Bél-kő Tanösvényt, az apátságot csak kellemes előjátéknak gondoltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az volt az extázis. (Nekem mindenképpen.) Ezt a gyönyörű késő román-kori, majd gótikus stílusban átépített apátságot akkor is megérte volna megnézni, ha ezalatt a három nap alatt semmi mást nem látunk. Így meg pláne.
Az évek során kialakult egy olyan szokás, hogy ha valahol megfordulunk, mindenhonnan kell nekem egy fülbevaló, vagy más egyszerű ékszer. Néha lehet, hogy ez egy kicsit terhes, de nekem onnantól mindig azokat a szép napokat juttatják az eszembe, ha a fülembe teszem, ezért nem mondok le róla. Nekem ez a szuvenír. Ja és a kövek, kavicsok, de az ingyen van :) Itt is kaptam egy szép kis nyakláncot, amit egy kedves öreg néni árult :)
A Bél-kőre úgy is fel lehet mászni, hogy az ember egyszerűen felgyalogol a műúton, de aki igazán szépeket szeretne látni, tapasztalni, az le-letér az aszfaltról a tanösvényt követve. Így a lába alatt a felgyűrődőtt palakőzetet láthat érezhet a változatos növényzet árnyékában. Némi fogalmat nyerhet arról, miért is fontos a biodiverzitás, mi abban a jó. A hegytetőre felérve egy igazi kősivatag tárul az ember szeme elé. Fenséges és egyben szörnyen lehangoló látvány a lecsupaszított hegyen megkapaszkodni próbáló, elkorcsosult növényzet és a szinte végtelen kopárság. Ha a széléig vonszoltad magad, persze csodás panoráma kárpótol mindenért. Nekem valahogy mégsincs kedvem visszamenni még egyszer. Ott voltam, kipipáltam, de nem vágyom vissza oda. Lehet, hogy azért is, mert utána rohamtempóban kellett lekutyagolnunk, hogy elérjük a negyednégyes vonatot...ez van. Akinek nincs kocsija, az a napi három vonatból tud válogatni. Laci még beugrott egy kocsmába két citromos sörért, hogy egy kis erőt nyerjünk hazáig.
Egerben a Dobó téren ettünk egy isteni pizzát, bevásároltunk a Sparban és hazamentünk meghalni. Este még kávéztunk egyet a töröknél, lefotózgattuk, amit tudtunk a szépséges esti Egerről, aztán a fiatalok még romantikáztak egyet, mi meg mentünk haza aludni. Hétfőn mindannyian szomorúak voltunk egy kicsit, hogy itt kell hagynunk ezt a várost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése