Annyira élvezem, hogy már ilyen nagyok a gyerekek és lassacskán mindenhová elmehetünk együtt és végre Dóri is elért abba a korba, hogy már felveszi a nagyok tempóját. Vagy nem is a kor, inkább az a gond, hogy olyan szűk körben mozog, ha én nem viszem el.
Azért volt bennem némi félsz, mikor a tegnapi Mozgás éjszakájára készültünk. Mi lesz, ha elveszítjük egymást, mi lesz, ha éjfélre már mindenen végigmegyünk, hogy jutunk majd haza a az éjszakai járatokkal. Akárhogy is, annyira csábítónak tűnt, hogy a Hősök terén meg a Városligetben bulizhatunk éjszaka, hogy nemigen tudtam volna jobb alternatívát ajánlani a csajoknak, úgyhogy a játékszabályokat szigorúan letisztázva nekivágtunk. Este tízkor kezdődött a rendezvény, mi negyed tizenegyre értünk oda. Akkor már javában folyt a zumba a Hősök tere Szépművészeti felé eső részén. A másik térfél tollaslabdapályákká volt alakítva, az emberek lelkesen ütögették a világító labdákat, klassz látvány volt. A Városligeti tóhoz mentünk sárkányhajózni. Itt előzetes regisztráció után osztották be az embereket a hajókba. Mázlink volt, mert az egyik hajóba pont egy személyt kerestek, úgyhogy Zsófit gyorsan beküldtem. Dórinak nem volt kedve regisztrálni, várakozni, őt más izgatta, úgyhogy Zsófit megvártuk és mentünk tovább.
A civil szervezetek sátrait is végignéztük. Természetesen meg kellett mérni a stressz-szintünket, ahol meglepő módon kiderült, hogy mindannyian kevesebbet sztresszelünk az átlagnál. Egy másik sátorban Zsófi kipróbálhatta, hogyan kell újraéleszteni egy bábut. A Vakok és gyengénlátók Sportegyesületének sátrában kipróbálhattuk, mennyire hagyatkozhatunk az érzékszerveinkre, ha a szemünk nem segít. Meglepődtem magamon, mennyire nem. Persze, gyakorlás dolga. Egy másik sátorban egy sor nádszálkarcsú, fiatal csaj mögé sorbaállva megmérték a vérnyomásunkat, testzsírszázalékunkat, vázizomzat-százalékot, stb. Most, hogy mindent megtudtunk magunkról, elmentünk tollasozni a fűre, mert a kövezett részen érthető módon minden pálya állandóan foglalt volt.
Utána a lányok kipróbálták a szájjal festést, közben én megismerkedtem egy borostyán-ezüst ékszereket forgalmazó fickóval, aki ott fotózott. Biztos meglátta bennem a középkorú női törzsvásárlót. Jó képeket készített a lányokról, még hajnalban elküldte facebook-on.
Ez már hajnali kettő magasságában volt és még alig sportoltunk valamit. Megnéztük a fitness-sátrat: az egyik felében valami step aerobic-féleség folyt, a másikban fel volt állítva vagy negyven szobabicikli. Én még nem spinningeltem, ezért nagy lelkesen felíratkoztunk a legközelebbi időpontra. Rögtön eszembe jutottál, Ajsa, hogy a többszörös csonttörésed után spinning-edzésre jártál, gondoltam, nekem is jó lesz.
Akkor már gyanút fogtam, mikor láttam, hogy fiatal, sportos lányok úgy jönnek ki a sátorból, hogy patakokban folyik róluk a víz, csak nem értettem, miért. Na, hamar kiderült, hogy mi is történik itt. Nem tartom magam teljesen puhánynak (inkább félpuhánynak), de én majd meghaltam, annyira kemény volt. Zsófi, aki street workoutozik és állandóan edz, elejétől a végéig csinálta, mi Dórival le-lelassítottunk. Zsófi teljesen meglepődött, mert ennyire még soha nem izzadt le, egyetlen edzésen sem. Azt hitte, hogy a nyála folyik. Fél óra múlva, félholtan már csak a vizes sátrat kerestük fel és néztük, hogy salsáznak hajnali háromkor az emberek. Volt egy-két versenytáncos, pár profi táncos és lelkes amatőrök. Igazi bulihangulat volt, akármeddig maradtunk volna. Mennyire féltem, hogy nem fogjuk elfoglalni magunkat a tömegközlekedés beindulásáig, ehhez képest volt, amire egyszerűen nem volt időnk: pin-pongozhattunk, jógázhattunk, teniszezhettünk volna. Tartottam tőle, hogy milyenek lesznek az emberek ilyen nagy tömegben, de mindenki teljesen normális, segítőkész volt. Sajnos Dóri olyan rosszul lett a spinnig után, hogy haza kellett indulnunk. Négykor indult egy személyvonat hazafelé (végállomás: Szeged), arra felkapaszkodtunk és néztük, hogyan hajnalodik lassan. Egycsapásra terített le az álom mindannyiunkat.
