2014. június 13., péntek

Fáziskésés

Ma olvastam egy bejegyzést azokról a nőkről, akiknek jellemzően az idősebb pasik jönnek be. Ezen elmerengtem egy kicsit. Könnyű ráhúzni az "apakomplexus" sémát az ilyesmire.
Van nekem egy barátom, aki valaha plátói szerelmeim egyike volt, a néhai edzőm. A Sors legnagyobb gonoszságának éreztem, mikor megismertem, hogy még csak tizenöt éves vagyok, ő meg már harminckettő, felnőtt férfi! (Ráadásul gyönyörű felesége volt akkoriban, egyéb se kellett nekem, a tininek.) Mit is szerettem benne? Azt a külső és belső harmóniát, amit addig senkin nem tapasztaltam. Isten volt előttem. Nyugodt volt és egyben élénk szellemű, művelt, vicces. Egyszer megkérdeztem tőle, milyen idea lebeg a szeme előtt? Azt mondta: a reneszánsz ember, ha ez lehetséges lenne. A lakása mindig nyitva volt előttünk, edzés után számtalanszor jöttünk össze nála beszélgetni, ez teljesen természetes volt. Elhomályosult szemeimmel nem láthattam a gyengeségeit, persze. Tudom, hogy tetszettem neki, de végülis nem kezdett ki velem, mint ahogy más (hasonlóan fiatal) lánnyal, ennek több oka is lehetett, egyebek mellett vallási hóbortjaim (egyszerre több gyülekezetbe is jártam párhuzamosan, tehát a közösség is), és hát bajnokot szeretett volna nevelni belőlem, na meg ugye a Btk...Szóval okosság volt az önmérsékletben, nem erkölcs. Mégis sokat köszönhetek neki, sok mindenre ő nyitotta fel a szemem, és a mai napig bátran fordulhatok hozzá bármivel. 
Szokták mondani, hogy az ilyen Lolita-szerű kapcsolatokban az a jellemző, hogy az idősebb fél nem tud mit kezdeni a fejlődéssel: hogy a kislányból nő lesz. Érdekes módon kettőnk között éppen az ellenkezője igaz: én nem tudok lépést tartani az ő változásaival, a fáziskésés egyre durvább, ahogy távolodik attól az egykori istentől, aki volt. Talán mert időközben ő lett keresztény, én meg nagyon nem. Pedig még mindig ugyanolyan szép, és közben egyre erkölcsösebb, bölcsebb lett, sokkal szívesebben beszélgetek vele, mégis... A családomtól függetlenül: ez a fajta kapcsolódás már mindenképpen reménytelen.  

6 megjegyzés:

ajsa írta...

Nagyon tetszik, amit írtál. A hozzáállásod, a téma(választás) maga, és talán leginkább az az őszinte nyíltság, amivel a plátóiról "beszélsz". És egyébként egyetértve Veled, az apa-komplexus kicsit más... volt tapasztalatom ezzel is, azzal is.

ixchel írta...

Megkérdezhetem, mi vonzott bennük?

ajsa írta...

Először is, akikre gondoltam, ott kb. 10 év volt a korkülönbség... tehát nem tipikusan olyan eset, mint amiről írtál és mint a Te eseted. Az elsőben a másik, idegen világ volt a vonzó kamaszlányként(mint amiről pl. az Utas és holdvilág is szól). Az apa-komplexus jellegű kapcsolatban pont az azonosság, de ami miatt ide illik, az csak az apa-komplexus maga, vagyis a magunkért való felelősség átrakása egy másik emberre, mint ahogy az ember a szüleihez viszonyul kisgyerekként. Egyébként én a fent említett első eset kapcsán érzem pont azt, amit Te, hogy olyan módon eltávolodott tőlem az az illető, hogy már én magam sem értem (pontosabban értem, csak érzelmileg átélni nem tudom), hogy mit is találtam benne olyan ellenállhatatlannak.

ixchel írta...

Szavatosságát vesztett vonzalmak, egyrészt. Belőlünk is kihalt az a valami, ami annyira ellentmondást nem tűrően követelte azt a másik embert.

Alma írta...

Nem biztos, hogy kihalt, inkább megérlelődött, ami kiváltotta és le tudunk mondani róla.

ixchel írta...

Lehet.