Döglik bizony...

Apai nagyanyám szólása volt: apátok a fej, én meg a nyak. Erre nagyapám elégedetten bólintott, kicsit ki is húzta magát. Csak apámék tudták, mit is jelent ez valójában: a nyak mozgatja a fejet, vagyis nagyapám az irányítás illúziójával élhet, miközben a háta mögött kinevetik.

Meg ugye az okos asszonyok. Akik tudják, mitől döglik a légy. És "tálalnak", de hogy! És a férfiak, de nők is milyen boldogan hajtják igába a nyakukat, félelmetes. Egy kis színméz, hízelgés és ennyi elég is. Te egy Tarzan vagy, én meg egy igazi bombanő, a végzet asszonya. Vagy egy selypegős kislány, akiről gondoskodni kell. Annyira cuki! Ez tetszik Neked. Ebben a lebegős félálomban évtizedekig elvannak, mert cserébe nem kell fejlődni. Ahogy látom, azért ebben a félálomban is vannak józan pillanatok, amik után megmarad az a homályos rossz érzés, hogy itt valaki nagyon csúnyán játszik. 

Igazából azért zavar ez az egész, mert az ismeretségi, családi körömben szép lassan kezdik ezek a kis csalások megbosszulni magukat, az eredmény katasztrofális, igazi reménytelen, tömény boldogtalanság és ha ez még nem lenne elég, az ember még öreg is.

Fontos lenne az igazmondás, tapintattal persze. Hogy természetes legyen, hogy számíthatunk egymásra, de ne a vetítésben. Kölcsönös tisztelet, még időben. Mert az öregség olyan, mint valami gazdag televény, amiben minden valaha elhullajtott mag ezerrel csírázni, burjánzani kezd. Nem mindegy, hogy milyen az a mag.