Dolgoztam ám én a Tolnai utcai épületben is. Belső udvarán állt egy hatalmas gesztenyefa, amiről az a mendemonda járta, hogy az ágaira annak idején még embereket akasztottak. Salétromos-nedvesen, hátborzongatóan álltak a hajdani, sötét zárkák az alagsorban, jobb híján ezek voltak a bűnjelraktárak, utáltam. Az átszervezéseket követő káosz miatt a munka mennyisége és jellege kb. annyi örömmel töltött el, mintha egy sóbányába vonultunk volna reggelente.
Egyébként is utálom azt a furcsa déjá vu-szerű érzést, ami akkor fog el, ha huzamosabb időn keresztül ismétlődik valami, mintha körhintára ültetnének, beleszédülök az ismétlődésbe. Ilyenkor ami felett van egy csekélyke hatalmam, azt próbálom változatossá tenni: váltogatom az útvonalakat, ahogy munkába megyek, stb. Kivéve akkor nyáron, mert a szánalmas Déri Miksa utcai bérház egyik szánalmas lakásából minden reggel úgy szivárgott ki a jó dzseszz, mint egy igéret. Szivárványt vetett a kutyaszaros utcák felett az a pár taktus, esküszöm. Benny Goodman, Glenn Miller, Duke Ellington, Louis Armstrong, és a többiek, minden reggel. És nekem ennyi elég is volt egy egész nyárra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése