"Sikertörténet"

Sejtettem én, hogy nem lesz egyszerű ez az Erzsébet programos családi nyaralás...Így zajlott:

- március végén meghirdették a rendvédelmi szervek dolgozóinak a pályázati lehetőséget. Nagyon kedvezően hangzott: személyenként teljes ellátással 5000Ft egy hét nyaralás, szerte az országban.
- mi azonnal regisztráltunk, beszereztem a munkáltatói igazolásokat, beszkenneltem, beküldtem
- 3 nap múlva lezárták a programot, annyian jelentkeztek
- csend

- április végén kaptunk egy e-mailt, amiben közölték, hogy technikai hiba folytán nem került rögzítésre (!) egy munkáltatói igazolás, egy héten belül pótolhatjuk (ezt az igazolást utólag csapták a pályázati feltételekhez, ha annak idején kellett volna, a hiányában nem is tudtunk volna regisztrálni.) Ezen az igazoláson az ún."dolgozói mutatószámot" állapították meg, egyebek mellett nyilatkozni kellett a munkáltatónak a munkahelyi teljesítményemről, hogy egyedül vagy családban nevelem a gyerekeket, a bruttó jövedelmemről, stb. Legszívesebben elálltunk volna az egésztől, de úgy voltam vele, hogy nem hagyom annyiban: kitöltettem, beküldtem.

-  csend 

- június 4.-én kaptam egy értesítést nyertes pályázatról és egy bankszámlaszámot, amire az önrészt befizethetjük. Ha ez megtörtént, elkészítik az Erzsébet kártyát, aminek a számával lehet majd szállást foglalni. 

- június 20.-án megkaptuk a kártyát, Laci azonnal felment a honlapra szállást foglalni (dolgozott, telefonon diktáltam le neki a kártyaszámot) 

Hip-hip-hurrá, szeptember 12.-ére sikerült is lefoglalni egy balatonöszödi nyaralást...

Szóval nyáron, mikor mindenki itthon lebzsel, csinálhatunk ugyanúgy önerőből programot, mintha mi sem történt volna. Ami nem is baj, csak zavar, hogy szeptemberben, iskolaidőben nem akartunk a Balcsira menni, főleg a déli partra nem. Ha nincs befizetve az önrész, nem mentünk volna. Nem sírok, csak emiatt a béna szervezés miatt kicsit rossz szájízzel gondolok erre az egészre. A történet tanulsága, hogy lúzer, aki ilyesmiben az államra hagyatkozik. Soha többé.

    

Döglik bizony...

Apai nagyanyám szólása volt: apátok a fej, én meg a nyak. Erre nagyapám elégedetten bólintott, kicsit ki is húzta magát. Csak apámék tudták, mit is jelent ez valójában: a nyak mozgatja a fejet, vagyis nagyapám az irányítás illúziójával élhet, miközben a háta mögött kinevetik.

Meg ugye az okos asszonyok. Akik tudják, mitől döglik a légy. És "tálalnak", de hogy! És a férfiak, de nők is milyen boldogan hajtják igába a nyakukat, félelmetes. Egy kis színméz, hízelgés és ennyi elég is. Te egy Tarzan vagy, én meg egy igazi bombanő, a végzet asszonya. Vagy egy selypegős kislány, akiről gondoskodni kell. Annyira cuki! Ez tetszik Neked. Ebben a lebegős félálomban évtizedekig elvannak, mert cserébe nem kell fejlődni. Ahogy látom, azért ebben a félálomban is vannak józan pillanatok, amik után megmarad az a homályos rossz érzés, hogy itt valaki nagyon csúnyán játszik. 

Igazából azért zavar ez az egész, mert az ismeretségi, családi körömben szép lassan kezdik ezek a kis csalások megbosszulni magukat, az eredmény katasztrofális, igazi reménytelen, tömény boldogtalanság és ha ez még nem lenne elég, az ember még öreg is.

Fontos lenne az igazmondás, tapintattal persze. Hogy természetes legyen, hogy számíthatunk egymásra, de ne a vetítésben. Kölcsönös tisztelet, még időben. Mert az öregség olyan, mint valami gazdag televény, amiben minden valaha elhullajtott mag ezerrel csírázni, burjánzani kezd. Nem mindegy, hogy milyen az a mag.

Fáziskésés

Ma olvastam egy bejegyzést azokról a nőkről, akiknek jellemzően az idősebb pasik jönnek be. Ezen elmerengtem egy kicsit. Könnyű ráhúzni az "apakomplexus" sémát az ilyesmire.

Van nekem egy barátom, aki valaha plátói szerelmeim egyike volt, a néhai edzőm. A Sors legnagyobb gonoszságának éreztem, mikor megismertem, hogy még csak tizenöt éves vagyok, ő meg már harminckettő, felnőtt férfi! (Ráadásul gyönyörű felesége volt akkoriban, egyéb se kellett nekem, a tininek.) Mit is szerettem benne? Azt a külső és belső harmóniát, amit addig senkin nem tapasztaltam. Isten volt előttem. Nyugodt volt és egyben élénk szellemű, művelt, vicces. Egyszer megkérdeztem tőle, milyen idea lebeg a szeme előtt? Azt mondta: a reneszánsz ember, ha ez lehetséges lenne. A lakása mindig nyitva volt előttünk, edzés után számtalanszor jöttünk össze nála beszélgetni, ez teljesen természetes volt. Elhomályosult szemeimmel nem láthattam a gyengeségeit, persze. Tudom, hogy tetszettem neki, de végülis nem kezdett ki velem, mint ahogy más (hasonlóan fiatal) lánnyal, ennek több oka is lehetett, egyebek mellett vallási hóbortjaim (egyszerre több gyülekezetbe is jártam párhuzamosan, tehát a közösség is), és hát bajnokot szeretett volna nevelni belőlem, na meg ugye a Btk...Szóval okosság volt az önmérsékletben, nem erkölcs. Mégis sokat köszönhetek neki, sok mindenre ő nyitotta fel a szemem, és a mai napig bátran fordulhatok hozzá bármivel. 

Szokták mondani, hogy az ilyen Lolita-szerű kapcsolatokban az a jellemző, hogy az idősebb fél nem tud mit kezdeni a fejlődéssel: hogy a kislányból nő lesz. Érdekes módon kettőnk között éppen az ellenkezője igaz: én nem tudok lépést tartani az ő változásaival, a fáziskésés egyre durvább, ahogy távolodik attól az egykori istentől, aki volt. Talán mert időközben ő lett keresztény, én meg nagyon nem. Pedig még mindig ugyanolyan szép, és közben egyre erkölcsösebb, bölcsebb lett, sokkal szívesebben beszélgetek vele, mégis... A családomtól függetlenül: ez a fajta kapcsolódás már mindenképpen reménytelen.  

A majdani nyugdíjnak már régen meszeltek, úgyhogy folyamatosan azon töröm a fejem, mire kéne szép fokozatosan átnyergelni, amivel jó sokáig pénzt kereshetek. Nem lehetek titkárnő életem végéig. Nem kérdés, hogy csakis olyasmi jöhet szóba, ami (legalább az elején) lázba hoz, amiben lehet sikerélményem, meg ez a tipikus női hülyeség, hogy még segít is valakin. (Miért kell mindig jónak lenni???) A hajdani csokigyáros ambícióim után új szerelmem a masszázs. Kb. úgy vagyok vele, mint Gombóc Artúr: mindegy, hogy yumeiho, shiatsu, lomi-lomi, vagy egyszerű svédmasszázs, minden érdekel. Azt számolgattam magamban, hogy ha most elkezdem a tanulást, gyakorlást, az átugorhatatlan ingyenéveket is beleszámítva, pont, mire kiöregszem a titkárnősködésből, összejöhet egy olyan vendégköröm, amire alapítva önálló vállalkozásom is lehet. Sőt: mellette is. Ha mégsem, akkor így jártam, de megtanultam valami igazán klasszat. 

Tragikomikus

Van egy fiatal kolléganőm, igazából nem is tudom, hányadán állok vele. Nagyon okos, céltudatos, korából (27) adódóan és mert 2 éve van a cégnél, nem látja át mélységében a rendszert, vakmerő, ifjú forradalmár. Baromi veszélyes mindenkire, pont ezért. Görcsösen szeretne valami egyedit, színeset, valami igazán faszát. Szerelmes a főnökömbe, de tényleg. Első szavára pattan, mindent eminens módon végigcsinál, ragyogó szemmel hozza a pizzát és az összes csillagokat az égről és csak mondja, mondja, mondja a világmegváltó ötleteit. Emiatt a ragyogás miatt kicsit úgy tekintek rá, mint a saját kicsit hibbant gyerekemre. Megmozdul bennem az anyatigris és ha igazságtalanság éri, mindig felcsattanok, tisztára, mint itthon. Nem tehetek róla, reflex. Mi közöm hozzá? Mi?!

Rézkígyók

Egyik-másik ember irígylésreméltó vitalitással tesz-vesz a világban, fittyet hány a szívrohamra, minden csapás ellenére mond igent minden reggel, másokban meg éppen csak pislákol az élet, egyre szűkülő komfortzónában tengetik az életüket. Az előbbiek vitathatatlan vonzerejéről és népszerűségéről nagy kedvencem, Karen Blixen sorai jutnak eszembe :

"Mítoszteremtő tehetségüknél fogva a benszülöttek olyasmit is művelhetnek az emberrel, ami ellen nem tud védekezni, ami elől nem menekülhet. Szimbólummá változtatják. Tisztában voltam ezzel az eljárásukkal, és a magam használatára külön kifejezést is találtam rá - úgy emlegettem csak, hogy rézkígyót csináltak belőlem. Azok az európaiak, akik sokáig éltek együtt benszülöttekkel, tudni fogják, mire gondolok, még ha nem is pontos bibliai értelmében alkalmazom ezt a szót. Azt hiszem, minden afrikai munkálkodásunk ellenére, az ott elért tudományos és technikai haladás ellenére, az egész Pax Britannica ellenére a benszülöttek csakis így, ezen a módon vehették hasznunkat odakinn.  

Rangokba soroltak bennünket a világukban, aszerint, hogy mi hasznunkat vehetik, mint rézkígyókét. ...Lord Delamare például első osztályú rézkígyónak számított. Emlékszem, egyszer a felvidéken utaztam, éppen akkor, amikor nagy sáskainvázió érte a földet. a sáskák ár az előző évben megjelentek, s most kikeltek apró fekete utódaik, hogy mindent felfaljanak, ami megmaradt, s egyetlen fűszálat se hagyjanak meg, amerre elvonulnak. Rettenetes csapás volt ez a benszülötteknek: azok után, amiken keresztülmentek, ezt már alig lehetett elviselni. A szívül szakadt meg, lihegtek vagy vonítottak, mint a szűkölő kutyák, fejjel rohantak az előttünk, a levegőben magasodó képzeletbeli falaknak. Én pedig elmeséltem nekik, hogy éppen Delamare farmjáról jövök, ott is nyüzsögnek a sáskák mindenütt, a karámokban, a legelőkön, s hozzátettem, hogy Delamare őrjöng és a végsőkig el van keseredve. Hallgatóim abban a pillanatban elcsendesedtek, szinte megnyugodtak. 

Mint rézkígyónak, korántsem volt akkora hírem, mint Lord Delamare-nak, de azért előfordult, hogy hasznára lehettem a benszülötteknek....A csapások idején úgy néztek rám, ahogy a kongregáció a papjára: egyedül üríti ki a kelyhet, de őértük."

Nálunk kicsit más : az európai ember abból merít erőt, ha a "tragikus hős" erőt mutat és tartja magát, de a mechanizmus ugyanaz.

Vagy mégse találkoznak a végtelenben...

A mi drága szüleink úgy gondolták, hogy ha kiradírozzák az emlékezetünkből a katasztrofális házasságukat, mi nem traumatizálódunk és nem fogunk lelki roncsként kilépni a felnőtt életbe. Megtalálhatjuk a szerelmünket, lehet boldog családi életünk és szépen kikalapálunk minden csorbát a nyavalyás sorson. A kísérlet ötven százalékosan sikerült, mert gyerekkorunkban tényleg nem volt hiányérzetünk. Apu opcionálisan látogatható volt, nekem nagyon hamar megmutatta, hogy lehet a kapun, majd a fürdőszobaablakon bemászni a lakásba, ha ő nincs otthon, később kulcsom is lett hozzá, úgy, sőt: szabadabban jártam hozzá, mint haza. 

Nagy zavarban felskiccelte a fogamzásgátlás módjait fokhagymahámozás közben, mikor nagylány lettem, bejelentést tett a rendőrségen, mikor Lacihoz szöktem Győrbe, megsértődött, mikor nem akartam sátras lagzit, galamblevest hozott a kórházba, mikor szültem. Látogatta az unokáit és úgy tűnt, hogy megy ez... megérte, hogy nem egymást ölték évekig, milyen korrekt emberek ők.

A másik ötven százalék sajnos azért hibádzik, mert a feladat nehezebbik része az lett volna, hogy felépítenek külön-külön egy boldog életet, amiben nekünk is helyünk van. Ez lett volna az igazi bravúr. Sajnos ez nem jött össze, egyiküknek sem. Jellemzően Anyu talált magának valakit, aki az unokákat nagyon szerette, csak ők marták egymást. Apu meg talált magának valakit, akivel úgy tűnt, tuti az élet, de ő meg minket nem akart. Szóval, az egyenesek, amik látszólag szép párhozamosan haladtak egymás mellett, eleinte alig észrevehetően, majd brutálisan távolodni kezdtek egymástól. 

És ez nem azt jelenti, hogy ha két ember nem tud együtt élni, akkor is össze van láncolva, mert hát a gyerekek, azok megszenvedik a válást. Csak annyit, hogy nem lehet megúszni a nyitást, kapcsolódást a másik emberhez. Az unokáknak is kell az a puha fészek, ahová haza lehet jönni.