Fúziók

Mikor ezen a videón gondolkoztam, az a kérdés járt a fejemben, hogy ha két ennyire más világ találkozik, hogyan lehetséges, hogy megszülessen egy közös tánc anélkül, hogy valaki elveszítse önmagát. Miről kell lemondanunk, hogy megteremtődhessen a MI. És ugyan első körben kicsit szájbarágósnak tűnhet a koreográfia, éppen ezt a folyamatot mutatta be nagyon szépen. Itt két művész látható, akik a maguk műfajában annyira magabiztosak. Amitől meg kell válniuk, azok a külsőségek, pózok, amiket az évek során magukra húztak, azt gondolva, hogy az az identitásuk. Egy elemi erejű, megrázó találkozáskor az egymáshoz csiszolódás folyamán ezek mind akadályt jelentenek a közös valósághoz vezető úton. Ez nemcsak a szerelmi viszonyra igaz, csak ebben érezzük a leginkább létkérdésnek a kölcsönös megértést. Csak azokban a lecsupaszított pillanatokban van esély egy szebb, közös tánc létrehozására, mikor nem kötnek gúzsba a rossz szokások, hiedelmek, hanem annak látjuk egymást, akik vagyunk. Akkor ami darabos és nyers volt, az erőteljes marad, de harmóniával telik meg. Ami meg kissé modoros, az humorral és kifejezőerővel dúsul fel. Én bizony semmiért le nem mondanék ennek a kölcsönhatásnak az élményéről, az biztos.

Ennek a táncelőadásnak a mondanivalójának az ellenpontjaként egy rész jutott eszembe az Alapítvány és Földből, melyben Asimov a világok közti utazások során egy bolygóra, a Solariára vezeti hőseit, aminek a lakói mind hermafroditák. Büszkék rá, hogy megteremtették a szabadság és függetlenség állapotát, mert nincs szükségük társas kapcsolatokra a mindennapi élethez és főleg az utódnemzéshez. Magukat egésznek, mindenki mást szánalmas és primitív félembernek tartanak. Hatalmas birtokaikon robotjaik által kiszolgálva, egymással személyes kapcsolatot nem tartva, évszázadok óta békében, biztonságban és teljes magányban élnek egy stagnáló világban. Nincs fejlődés, nincs hanyatlás.

Mikor világok találkoznak, akkor így vagy úgy, feszültség keletkezik. Szerencse és döntés kérdése is, hogy hat-e ránk a másik. Hogy állnak a csillagok...és ha úgy állnak, akkor vállaljuk-e az önmagunkkal való szembesülés kockázatát annak minden következményével. 

46

46 éves lettem hétfőn. Nem volt valami boldog nap, bár gyetyát is fújtam és most valami nagyon szépet kívántam. 

Hát, mostmár közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez! Ideje hozzászokni ehhez a tudathoz. Igazából sürgetően fontos lenne, különben baj lesz, de tényleg. Az ismeretségi körömben kivétel nélkül súlyos tanulópénzekbe került mindenkinek ez a lecke, ha nem álltak elébe önként.

Hogy lehet megbarátkozni a gondolattal, hogy az öregedés küszöbén állunk? Nekem még az őszüléssel se sikerül. Negyedik hete nem festettem be a hajam és alig bírok tükörbenézni. 

Nem tudom, hogy lesz ez az öregedés. Olyan, mint a siralomházban. Nem lehetne, hogy rögtön öreg legyek? Legyünk túl a hőhullámokon meg a többin hülyeségen és hadd legyek egy cuki mami holnap. 

Az ötvenes egykori szépeket úgyis csak sajnálják az emberek. Rohadtul nem hiányzik ez....de mi hiányzik, mi kéne?

És most, ahogy ezeket a sorokat írom, jövök rá, hogy én igazából magamat unom, azt a nőt, aki lettem. Unom, hogy hajnali ötkor kelek, a hatos vonattal dolgozni megyek, este holtfáradtan érek haza és hülyeségekre herdálom a drága szabadidőt. Már egyáltalán nem sportolok, alig olvasok, alig vannak új gondolataim, a régieken rágódom. Alig van új beszédtémám, sokszor azon kapom magam, hogy - mintegy varázsütésre - a régi paneleket ismételgetem. Egy unalmas ember vagyok per pillanat. Vegetálok, túlélek csak, ami  a saját erőfeszítéseket illeti. Másoktól várom, hogy szórakoztassanak. Na, ezt unom. Ettől vagyok nyűgös, frusztrált, nem attól, hogy egyet léptem az ötvenhez.
Úgyhogy most záros határidőn belül előkészítem a terepet ahhoz, hogy egy közelebbi munkahelyre jöhessek dolgozni. Addig is az időrabló tevékenységeket beszüntetem, hogy maradjon idő és energia az értékes tevékenységekre. Az internetet inkább olyasmire használni, amire megálmodták annakidején. És beszélgetni. Beszélgetni. Magamon kell kezdeni minden változást. 

Tegnapra

"Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt.

Ezer fúvó szélben lakom, 

gyémánt vagyok fénylő havon,

érő kalászon nyári napfény, 

szelíd esőcske őszi estén.

Ott vagyok a reggeli csendben, 

a könnyed napi sietségben,

fejed fölött körző madár, 

csillagfény sötét éjszakán.

Nyíló virág szirma vagyok, 

néma csendben Nálad lakok

a daloló madár vagyok, 

s minden Neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál."

Mary Elizabeth Frye

Vegán vacsik

Persze én még mindig nem vagyok vegán, de mivel a családban mindenki más az, nem tehettem jobbat, mint hogy beletanultam a vegán konyhaművészetbe egy kicsit és jól tettem, mert nemcsak irtó izgalmas, hanem nekem is megoldotta egy sor egészségi problémámat, hogy túlnyomórészt ilyesmiket eszem. A sajtfüggésem már a múlté, a húsevés kuriózumszámba megy és nagyon élvezem. Igen ritkán élek vele.

 Eleinte gond volt, hogy miket tegyünk a kenyérre. Nekem persze nem, mert akkoriban nem ettem kenyeret: ha éhes voltam, bedobtam egy darab sajtot egy almával, vagy 10 deka tepertőt egy kis paprikával, paradicsommal, vagy egy olajos halat némi salátával és viszlát.  De a többiek! Itt egy kis gyűjtemény. 

Jönnek a hideg, téli hónapok, színrelépnek a tápláló gyökérzöldségek. A legújabb kedvencem ez a répás céklasaláta. Gyakorlatilag fillérekből megvan és percek alatt.

3 sárgarépát

2 céklát

meghámozok. lereszelek.

1 fej lilahagymát félkarikákra vágok

napraforgómagot szárazon pirítok

pici sóval, balzsamecettel, extraszűz olivaolajjal összekeverem az egészet.

A fodros salátát csak közvetlenül fogyasztás előtt teszem rá és egy kis balzsamecet-szósszal meglocsolom. Akkor lenne igazán cool, finom és tápláló, ha megint csíráztatnánk és valami csírát tennék a saláta helyett a tetejére, de most nem érzek magamban elég energiát és kitartást a napi többszöri öblögetésre. Majd egyszer.

Tökmagolajjal is finom!

A másik nagy kedvenc kenyérrevaló nagy meglepetésemre a zöldhagymás tofukrém, erről talán már írtam egyszer. Szintén filléres és imádja a család. A marinált tofut zöldhagymával, kis sóval, borssal, némi növényi tejjel az aprítóban összekrémesítem. Minimális kalóriát tartalmaz és szinte semmi zsírt, ami nekem ugyan nem szempont, de a lányok nagyon hálásak érte. Én azért szeretem, mert finom.
Most jutott eszembe, hogy füstölt tofuból pirított dióval is finom lenne, almával vagy szőlővel. És egy pohár cserszegi fűszeressel persze ;) 

Mogyoróvajas-keserűnarancslekváros kenyér. Nekem így igazi fétis, de a narancslekvár némileg helyettesíthető szeletelt almával, azzal a tudattal, hogy ez így biztosan egészségesebb.
Ugyanez pepitában a mézes kenyér sótlan földimogyoróval, szintén isteni. 

Vegán kolbászkrém, recept itt. Én sok chilivel csinálom, folyékony füst nélkül.

És most, hogy itt a tél, jólesnek a meleg, fűszeres vacsorák. Én egyáltalán nem vagyok ellene a gyors megoldásoknak, a konzerv lencséből egy kis garam masalával, chilivel, amaránttal olyan vacsorát lehet rittyenteni 15 perc alatt, amit bármelyik puccos vegán étterem megirigyelhetne.

Néha, nagyon néha kihágásképpen lángosozunk. Mivel erősen meg tudja dobni a kilókat, legfeljebb délután. Laci szokott hozzá feltétet csinálni: uborkát reszel és jó fokhagymásan, szójajoghurttal keveri össze. Erre a mindenevők is gyorsan rá szoktak repülni.

És hát persze a humus, forever. Házilag is érdemes vele bíbelődni, mert gyorsan megvan és sokkal finomabb, mint a bolti. Én nem szoktam itthon áztatgatni, főzögetni, tökéletes a bolti, üveges. Nem olivaolajat, hanem repceolajat használok, mert ütősebb az íze és citromlevet.

Én  a főzéssel is úgy vagyok, mint mindennel: inkább valami gördülékenyen optimális, mint nyögvenyelősen ideális, mert az élet szörnyen rövid és baszhatjuk, ha mégsincs reinkarnáció.

Kis lépés bárkinek, de nekem...

Újabban angolórákra járok, bizony. Már jelentős késésben vagyok persze ahhoz képest, hogy 2,5 évesek az ikrek, de valahogy mindig volt bennem egy bizonytalanság, halogattam sokáig es nem véletlenül. Nagyon nehezen áll rá az agyam, a beszéd meg...hát egyelőre tragikomikus.

 Igaz, hogy 100 órás nyelvtafolyamon már résztvettem 5 éve, de akkor az innen-onnan felszedegetett szókincs birtokában marhára menőnek éreztem magam és félvállról vettem az egészet. Nem kellett volna, mert így szinte nyom nélkül suhant el felettem ez az élmény, semmit nem tanultam. Ezért most a középhaladó csoportba jelentkeztem. Először nem vettek fel, de a szerencsés bejutók közül valaki eltörte a lábát, így kerültem be én a csoportba. 

Persze vért izzadok, főleg a mi a hallás utáni szövegértést illeti, de szép lassan kezdem kapisgálni az egyszerűbb igeidőket és lenyűgöznek a nyelvi finomságok, a rendhagyó igék, idiómák és mennyi minden van még! Csak egy hasonlóan nehézfejű nebuló értené, micsoda gyönyör összerakni egy saját mondatot végre helyesen. Nem egyszerűen praktikus, hanem csodás, felszabadító érzés, mintha kinyílna előttem a világ.