46

46 éves lettem hétfőn. Nem volt valami boldog nap, bár gyetyát is fújtam és most valami nagyon szépet kívántam. 

Hát, mostmár közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez! Ideje hozzászokni ehhez a tudathoz. Igazából sürgetően fontos lenne, különben baj lesz, de tényleg. Az ismeretségi körömben kivétel nélkül súlyos tanulópénzekbe került mindenkinek ez a lecke, ha nem álltak elébe önként.

Hogy lehet megbarátkozni a gondolattal, hogy az öregedés küszöbén állunk? Nekem még az őszüléssel se sikerül. Negyedik hete nem festettem be a hajam és alig bírok tükörbenézni. 

Nem tudom, hogy lesz ez az öregedés. Olyan, mint a siralomházban. Nem lehetne, hogy rögtön öreg legyek? Legyünk túl a hőhullámokon meg a többin hülyeségen és hadd legyek egy cuki mami holnap. 

Az ötvenes egykori szépeket úgyis csak sajnálják az emberek. Rohadtul nem hiányzik ez....de mi hiányzik, mi kéne?

És most, ahogy ezeket a sorokat írom, jövök rá, hogy én igazából magamat unom, azt a nőt, aki lettem. Unom, hogy hajnali ötkor kelek, a hatos vonattal dolgozni megyek, este holtfáradtan érek haza és hülyeségekre herdálom a drága szabadidőt. Már egyáltalán nem sportolok, alig olvasok, alig vannak új gondolataim, a régieken rágódom. Alig van új beszédtémám, sokszor azon kapom magam, hogy - mintegy varázsütésre - a régi paneleket ismételgetem. Egy unalmas ember vagyok per pillanat. Vegetálok, túlélek csak, ami  a saját erőfeszítéseket illeti. Másoktól várom, hogy szórakoztassanak. Na, ezt unom. Ettől vagyok nyűgös, frusztrált, nem attól, hogy egyet léptem az ötvenhez.
Úgyhogy most záros határidőn belül előkészítem a terepet ahhoz, hogy egy közelebbi munkahelyre jöhessek dolgozni. Addig is az időrabló tevékenységeket beszüntetem, hogy maradjon idő és energia az értékes tevékenységekre. Az internetet inkább olyasmire használni, amire megálmodták annakidején. És beszélgetni. Beszélgetni. Magamon kell kezdeni minden változást.