Hármasság

Mary Boine: Idjagiedas c. albumát kezdtem el hallgatni hajfestés alatt. Most itt ülök az étkezőben nyakig hennában és tovább hallgatom mobilon. Az első szám nem nagyon tetszett, de aztán fokozatosan behúzott a zene. Valahogy nem is magába, hanem magamba, abba a porhanyós-süppedős részbe, ahol viszonylag ritkán tartózkodom. Relaxálttá és kicsit melankolikussá tesz, de paradox módon ez egy felébredt, de lagalábbis ébredező állapot.

Tegnap egy pszichológiát tanuló kollégámmal Freudról beszélgettünk. (Akiért ő feltétel nélkül lelkesedik.) Freud nélkül nincs pszichológia, az biztos. Ő volt az első, aki belépett a tudattalan sűrű, sötét erdejébe. Engem a régi felfedezőkre emlékeztet, akik sokszor nem is nagyon tudták, hogy merre járnak, a beszámolóikat fantasztikus lényekkel színesítették, a térképeik pontatlanok voltak, de azért mégiscsak eljutottak valahova, utat találtak elképzelhetetlenül más vidékekhez, emberekhez, holott nyugodtan hihették volna azt is, hogy az út végén  a semmibe zuhannak a lapos Föld pereméről. Megküzdöttek az elemekkel, az éhséggel, a félelmeikkel és odaértek. Sőt, vissza is tértek és elmesélték, amit láttak (és kicsit meg is toldották az igazságot, de ezért senki nem tehet nekik szemrehányást). Utat törtek az ismertelenhez. 

Most itt állunk, annyi évvel Freud után,...számos expedíció indult a sűrű, sötét erdőbe, és igazi gyarmatosítóként begyűjtöttünk és kitömtünk egy csomó különleges állatot, sokan szedegetik és aranyárban mérik zamatos gyümölcseit, az emberek mégis ugyanolyan öntudatlan, szendergő állapotban élik az életüket, mint hajdanán. Pillanatnyi eszmélések vannak, aztán visszaszundikálunk és nézzük a belső mozit tovább. A Mátrixban ringatózunk és egy porcikánk se kívánja a kék kapszulát. 

Jellemzően a kényszerpihenők alatt élem meg a felébredéseket. Nagyon fáj a sarkam és ezt rohadtul unom, ezért egész hétvégére minimális tevékenykedést terveztem. Nem rossz! Ráadásul éjszaka 8,5 órát aludtam ,úgyhogy igazán jól kezdődött a rehabilitációs hétvége. 

Az a baj, hogy irtó rövid a 24 óra ahhoz, hogy teljes, tartalmas életet éljünk. Vagy túl sokat dolgozunk és én még ne szóljak semmit a 40 órás munkahetemmel. Azon töröm a fejem, hogy tudnám a lehető legtöbbet kihozni az életemből, hogy mindenre legyen idő, ami fontos. A test-lélek-szellem is megkapja, ami jár. A 24 órás időkeret ugye adott. A munkaidő adott, de itt új szokásokat kell bevezetnem most, hogy több dolgom lesz, hogy lehetőleg ne legyen túlórám, még ha fizetik is. A reggeli úszásokat is megtartom, illetve átállok arra, hogy heti két konditerem beleférjen. Hétfő, péntek jóga. Kedden filó és kórus a szellemi frissességért (ha tényleg elkezdünk végre tanulni is valamit. Ha nem, beíratkozom a Szabó Ervin könyvtárba és zavartalanul olvasgatok). Így a szerda, csütörtök és a hétvége is a családé, egy este lesz, mikor csak aludni megyek haza: a kedd. Ez így vállalható. Szerdán reggel no sport és 6-kor kelek. Ez így tartható és nem darál be a rutin. Ha meg igen, akkor újratervezek.

Keep Floyding az A38-on

Komolyan azt hittem, mennyire jófej vagyok, hogy elmegyek Lacival erre a koncertre. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy egy ilyen vacak akusztikájú helyen hallgassunk meg egy magyar zenekart, akiknek még önálló számaik sincsenek. Micsoda ruppótlan társaság lehet...A Pink Floyddal egyébként is úgy vagyok, hogy ha napközben meghallom, menekülök, mert annyira megindít, olyan mélyre visz, szétszed, olyan katartikus hatással van rám, hogy képtelen vagyok folytatni a napomat. Nem hallgathatok főzés, teregetés közben Pink Floydot, mert végem.

Szerencsére tévedtem. Mikor beléptünk a koncertterembe, Laci invitálására odamentünk a színpadhoz megszemlélni a hangszereket. 14 gitárt számoltam meg, ha jól emlékszem Akkor már vélhető volt, hogy itt valami jóra számíthatunk. Mikor kicsit fanyalogtam amiatt, hogy nem a saját számaikat játsszák, Laci csak annyit kérdezett: szereted Bachot, Vivaldit? Ugye nem bánod, hogy nem az eredeti zenészekkel hallgatod? Ebben maradtunk.
 Ami rögtön bevéste nálam a piros pontot: a pontos kezdés. Aztán mikor a zenészek felálltak a színpadra, megnyugodtam. Látszott rajtuk, hogy ez jó buli lesz. Nagyon fárasztó hetem volt, semmi másra nem vágytam, csak hogy egy kis alkohol lehántsa rólam a hétköznapi életemet és a zenétől hadd hulljak szét milliónyi apró atomra, hogy ne legyen semminek súlya. Majd összerakom magam. Maradéktalanul megtörtént. A zenészek fantasztikusan jók voltak. Nyilván egy A38 hajón nem lehet megteremteni egy szuperkoncert látványvilágát, de ami volt, tökéletesen passzolt a zene hangulatához lézerestül-kivetítőstül. És jó volt látni, hogy nem csak a közönség élvezi a koncertet, a zenészek is. Nekem ez nagyon fontos. Volt kölcsönhatás, iszonyú jó volt a hangulat.
Van egy nagyon fontos kötelessége a művészetnek: igazat kell mondani. Nincs katarzis őszinteség nélkül. A Pink Floyd pont ebben volt zseniális: szövegeiben, zenei és képi világában is a XX.századi ember életérzését fogalmazta meg: hogy a neurózisunk nem véletlen, a világ nem értünk van, embertelen gépezetek morzsolnak szét, nincs család, szeretet, béke és megfosztottak minket a végső vigaszunktól is, mert az ég nem oltalmazó többé: műholdak figyelnek minket, nem az Isten szeme. Aztán persze ebből is van feloldás. 

Zorán

Műszerek rajzolnak izgatott görbét,
De egyik sem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Tudom, a szívben nem lakik érzés,
De valami ott mozdul meg,
Valahol mélyen a szívemben.
Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszercsak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.
Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
Ki helyettem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb,
Vagy titkolni kényelmesebb
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Mert ha ki tudnám mondani, és szavam is van rá,
Nem egyszer szürkén és okosan hallgatom el
Hiszen beszélni tanulva tanulunk csendet.
S azt is, hogy van, mikor hallgatni, hazudni kell.
Rövid kis hír, csak egy fotó, vagy semmi,
Már megszoktam, világok omlanak össze
A Földön az égen és itt,
Valahol mélyen a szívemben.
Véleményt mondok pár megszokott szóval,
De a hangszóró nem viszi át,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

(Valahol mélyen a szívemben) 

Mérő László: Csodák logikája

Tetszett a Csodák logikája. Közgazdaságtan nagyon populáris formában, számomra még pont érthető. Nem szeretem a menedzser-könyveket, amikben senkik adják a tuti tippeket a pénzügyi sikerhez, mindig lecsúszott rejtői figurák jutnak eszembe róluk, akik a nyomorból ilyesmi könyvek kiadásából próbálnak kikeveredni..Ez most más, szerencsére. A főbb alapelvek kicsit közhelyesnek tűnnek, de úgy tűnik, működnek, ezért ide is leírom a jegyzeteimet, mert később még jól jöhet.

1., Máté-effektus: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van 

2., A gazdag ember szemétdombján több érték van, mint a szegény ember nappalijában - a minőség szeretete mindenben 

3., kikerülhetetlenek az időnkénti krachok. Az, hogy milyen gyorsan tudunk talpraállni belőlük, nagyrészben attól függ, mi van a "szemétdombon", mert abból indulunk majd el. 

4., komparatív előnyök: a túléléshez sok esetben az is elég, ha bizonyos területeken kevésbé bénák vagyunk, mint mások. Meglátni a kevésbé vonzó helyzetekben rejlő lehetőségeket. 

5., antifragilitás: nem egyszerűen törhetetlennek lenni, hanem a csapások által erősebbé válni. 

6., nem lehet olyasmit tanulni, ami élethosszig biztosan piacképes lesz. Bármit tanultál, azt nagyon jól tudd, mert így tudod időről-időre átkonvertálni egy másik szakterületre.

Magyar dal napja-női különkiadás

Kicsit jobb lett volna talán még frissen leírni, milyen is volt...Nem kis várakozással tekintettem ez elé a koncert elé, végülis a magyar etno-jazz? világzene? népzene? nagyágyúi adtak egymásnak találkozót ezen a napsütéses vasárnapon: Bognár Szilvi, Herczku Ágnes, Szalóki Ági és Palya Bea. Mivel pár éve készítettek egy közös lemezt, ami nagyon jól sikerült, telitalálatnak tekintettük a programot. Kicsit tartottunk tőle, hogy hosszú lesz, mert az első koncert 16 órakor kezdődött, az utolsó este 8-kor...bírni fogjuk?

Először voltunk a Kobuci kertben, és nagyon tetszett, tökéletes egy ilyen nyári koncerthez: van tánctér, de sörpadok, de akinek ott nem jut hely, székekre is le lehet ülni. Gyorsan magunk elé kaptunk egy-egy korsó sört és vártuk a csodát. 

Bognár Szilvi kezdte a sort: nagyon szimpatikus zenésztársakkal érkezett. Ő a maga minden manírt nélkülöző módján jelent meg: kb. mintha a zuglói önkormányzat adóügyi előadója lépett volna a színpadra, aki csak úgy kedvtelésből énekelget. Mint aki holnap megy a hivatalba, de a vasárnap délutánba még belefér egy kis éneklés. Így nézett ki:

Mosolygós, pici bevezető, átvezető szövegekkel, irtó egyszerűen. Nekem kicsit túlságosan is egyszerűen, legalábbis eleinte úgy éreztem. Mert a produkció annyira klassz volt, olyan profik voltak mindannyian, és ezen az egyszerűségen átsugárzott az a nagyon kedves, bájos és pajkos lénye, ami az egész közönséget átmelengette. Nagyon-nagyon jó hangulat kerekedett!

A következő fellépő Herczku Ágnes volt. Őszintén szólva nem voltam elájulva a Banda látványától, ránézésre is kiégett emberek gyülekezetének tűntek. tudom, hogy nehéz Magyarországon zenélni és sok a baj, de sírni tudtam volna tőlük. Herczku Ági szép volt, mint mindig, Nikola Parov úgy volt jó, ahogy volt, de az egész valahogy nem tetszett. Nem feltétlenül van igazam, de valahogy nekem annyira biztonsági játéknak tűnt, olyan idejétmúltnak, valahogy ósdinak. 

Nem bántam mikor Szalóki Ágira került a sor. Tőle több lemezünk is van, a Gingallót egyszerűen imádom,  de koncerten most hallottam először. Nem tudom, mit vártam, de élőben nekem erőtlennek tűnt. Zenészként, dalszerzőként felnézek rá, de előadóművészként nem nyűgözött le vasárnap. 

Palya Bea koncertje viszont mindent megért. Én kicsit ellentmondásos érzésekkel viseltetem eddig iránta: sok zenéjét nagyon szeretem, megfog az egyénisége, humora, de néha nem tetszik (persze ki nem sz..ja le, nekem mi tetszik), ahogy ráfekszik arra a kicsit ezoterikus hullámra, ami mostanában olyan közkedvelt. Annyira felkavaró élmény volt, ahogy beszélt, énekelt, olyan igazi volt, mélyen megélt, bátor és egyedi, hogy nagyjából akármeddig elhallgattam volna. De tényleg. Bármeddig. És ezzel a befejezéssel bebizonyította, hogy a művészetben nem érdemes biztonsági játékot űzni. Ha valakinek valami egyedi ötlet pattan ki a fejéből, azt muszáj végigvinni, különben idővel legjobb esetben sem lesz más belőle, mint egy kiöregedett, hajdani sztár, akit csak szánalomból, vagy nosztalgiából hallgatnak meg.  Ez most egyszerűen csodás volt. Dedikált CD-vel a zsebünkben, csillogó szemmel zötykölődtünk haza a XVIII-ba. 

Extremisztáni alakzatok (mindennapjaink)

"Egy hálózat skálafüggetlensége ugyanazt jelenti, mint egy geometriai alakzaté: a hálózat bármely része lényegében ugyanolyan, mint a többi, így megállapíthatatlan, hogy a hálózat mely részéből való.

A skálafüggetlen hálózatoknak rengeteg értékes tulajdonság derült ki, olyan tulajdonságok, amelyek egy véletlenszerűen felrajzolt hálózatra távolról sem érvényesek, csakis a skálafüggetlenekre. Például a skálafüggetlen hálózatok bizonyos értelemben nagyon sűrűek: a Föld bármelyik két embere hat ismerősön keresztül eljuthat egymáshoz. 

A skálafüggetlen hálózatokra az jellemző, hogy vannak csomópontjai, amelyekből rengeteg kapcsolat indul ki vagy érkezik bele, miközben a csomópontok többségéhez csak viszonylag kevés kapcsolat tartozik. Ezért fontos felismerés, mert mindez azt mutatja, hogy a skálafüggetlen hálózatokban az információ elsősorban ezeken a nagy csomópontokon, úgynevezett gócokon keresztül terjed. Ha tehát valami információt el akarunk terjeszteni egy skálafüggetlen hálózatban, elsősorban ezeket a gócokat kell megtalálni. A társadalomtudományokban gyakran véleményvezéreknek nevezik az ilyen csomópontokat. Bizonyos majomfajtáknál például a kiöregedett nőstények játsszák ezt a szerepet, akik végigvakargatják az egész majomcsordát, és közben terjesztik a szükséges információkat."

Részlet Mérő László: A csodák logikája c. könyvéből

(Hm...Én ismerek pár ilyen kiöregedett nőstényt, sőt, néhány hímet is. Eddig azt gondoltam, ennek a viselkedésnek egyszerűen egy igen mély evolúciós gyökere van, erre kiderül, hogy minden skálafüggetlen hálózat ilyen.) 

Fricska

A fotelben ülök, lábam felrakva olvasok. Ugyanebben a testhelyzetben, kéztartással beleszundítok a könyvbe.
Dóri: - Anya most tanulja a Braille-írás betűzését.

Csendestársak

Einstein és Gödel gyakran tett egész napos kirándulásokat a Princeton körüli erdőkben. Néha csatlakozott hozzájuk Neumann vagy más tudós is, de többnyire kettesben sétáltak. Előfordult, hogy egész nap nem szólalt meg egyikük sem, majd amikor hazaértek, beszámoltak róla, milyen jót beszélgettek. "Nem mindegy, kivel hallgat az ember." - jegyzi meg Mérő László (akit imádok).

Zsíros kenyér

Egy lelkes időszakos böjtölő azt írta ma egy kommentbe: számára nagy spirituális visszatérés önmagához a 16/8-as étrend. Jó, nyilván egy rendszeresen sportoló embernek nagy nyűg az örökös dobozolgatás és hogy felnőtt ember létére háromóránként ennie kell, mint egy csecsemőnek. Ki bírja ezt idővel, monotónaitűréssel, pénzzel (wc-papírral :D)? Szóval én megértem a kommentelő megkönnyebbülését. De spirituális visszatérés? Egy étrend? Nem kajafüggés ez még mindig egy kicsit? De hát annyi minden okozhat ilyen heuréka-élményt. Azon morfondírozom, számomra mik is adják, adták az önazonosság érzését. Meg hát spirituális visszatérés - mihez? Ha már az étkezési szokásokat vesszük, ha valóban önazonosan élnék, engem könnyebb lenne ruházni, mint etetni. Most pl. hajnali kettő óra van és majd megpusztulok egy karéj zsíros-lilahagymás kenyérért, pedig egyébként nem is eszem kenyeret. Vagy pont azért. Akkor érzem magam igazán jól, ha kis mennyiségű, tartalmas ételeket eszem. Hal, hús, tojás, zöldségek. (Ischler :D) illetve a nagyon intenzív tevékenykedés-félkómás lustálkodás kombinációjában. Akkor szüttyögök, ha muszáj. Mondjuk mostanában örömöt szerez a rendrakás is, de nem az alaptermészetem, inkább csak a rossz lelkiismerettől szabadít meg. Az eszemmel szeretem! Szóval spirituális visszatérés - de mihez is? Milyen a valódi magva annak, akik valójában vagyunk? Amire gyermekként vágytam az mennyire voltam én és nem a környezetem belém hipnotizált vágyai? És mennyire vagyok most is önmagam, hogy tudom függetleníteni magam a különféle áramlatoktól? Annak nagyon örülök, hogy tárgyi szinten nem tud elragadni a fogyasztói társadalom: nincsenek különösebb vágyaim, nem szoktam magam tárgyakkal vígasztalni. De eszmei szinten már sokkal kevésbé vagyok független. Néha meghánynak-vetnek a jól megírt vélemények. És még mindig nem tudom, mit is jelent ez a spirituálus visszatérés önmagamhoz. A legjellemzőbb tulajdonságom, hogy nagyon kíváncsi vagyok. Vagy hogy nagyon intenzíven érzek és érzékelek. A különféle mozgásformákat is ezért szeretem, mert leszaggatja azt a burkot, ami elválaszt a tulajdon testemtől a nyugalmi helyzetben. A szexet is ezért szeretem, mert odavagyok a kettőnk között vibráló-lüktető energiáktól, ezt valódi kölcsönhatásként élem meg. (Más meg másért, tudom.) De nemcsak a testi szerelem, hanem minden szeretetteljes kapcsolat ilyen, csak sokkal finomabb formában. Beszélgetni is imádok, mikor valaki bepillantást nyújt a gondolataiba. De ez még mindig csak a másokra reagáló ember, ki vagyok én? Már fél három és még mindig nem sikerült kianalizálnom magamból. Úgyhogy kenek egy lilahagymás zsíros kenyeret...