Komolyan azt hittem, mennyire jófej vagyok, hogy elmegyek Lacival erre a koncertre. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy egy ilyen vacak akusztikájú helyen hallgassunk meg egy magyar zenekart, akiknek még önálló számaik sincsenek. Micsoda ruppótlan társaság lehet...A Pink Floyddal egyébként is úgy vagyok, hogy ha napközben meghallom, menekülök, mert annyira megindít, olyan mélyre visz, szétszed, olyan katartikus hatással van rám, hogy képtelen vagyok folytatni a napomat. Nem hallgathatok főzés, teregetés közben Pink Floydot, mert végem.
Szerencsére tévedtem. Mikor beléptünk a koncertterembe, Laci invitálására odamentünk a színpadhoz megszemlélni a hangszereket. 14 gitárt számoltam meg, ha jól emlékszem Akkor már vélhető volt, hogy itt valami jóra számíthatunk. Mikor kicsit fanyalogtam amiatt, hogy nem a saját számaikat játsszák, Laci csak annyit kérdezett: szereted Bachot, Vivaldit? Ugye nem bánod, hogy nem az eredeti zenészekkel hallgatod? Ebben maradtunk.
Ami rögtön bevéste nálam a piros pontot: a pontos kezdés. Aztán mikor a zenészek felálltak a színpadra, megnyugodtam. Látszott rajtuk, hogy ez jó buli lesz. Nagyon fárasztó hetem volt, semmi másra nem vágytam, csak hogy egy kis alkohol lehántsa rólam a hétköznapi életemet és a zenétől hadd hulljak szét milliónyi apró atomra, hogy ne legyen semminek súlya. Majd összerakom magam. Maradéktalanul megtörtént. A zenészek fantasztikusan jók voltak. Nyilván egy A38 hajón nem lehet megteremteni egy szuperkoncert látványvilágát, de ami volt, tökéletesen passzolt a zene hangulatához lézerestül-kivetítőstül. És jó volt látni, hogy nem csak a közönség élvezi a koncertet, a zenészek is. Nekem ez nagyon fontos. Volt kölcsönhatás, iszonyú jó volt a hangulat.
Van egy nagyon fontos kötelessége a művészetnek: igazat kell mondani. Nincs katarzis őszinteség nélkül. A Pink Floyd pont ebben volt zseniális: szövegeiben, zenei és képi világában is a XX.századi ember életérzését fogalmazta meg: hogy a neurózisunk nem véletlen, a világ nem értünk van, embertelen gépezetek morzsolnak szét, nincs család, szeretet, béke és megfosztottak minket a végső vigaszunktól is, mert az ég nem oltalmazó többé: műholdak figyelnek minket, nem az Isten szeme. Aztán persze ebből is van feloldás.
Ami rögtön bevéste nálam a piros pontot: a pontos kezdés. Aztán mikor a zenészek felálltak a színpadra, megnyugodtam. Látszott rajtuk, hogy ez jó buli lesz. Nagyon fárasztó hetem volt, semmi másra nem vágytam, csak hogy egy kis alkohol lehántsa rólam a hétköznapi életemet és a zenétől hadd hulljak szét milliónyi apró atomra, hogy ne legyen semminek súlya. Majd összerakom magam. Maradéktalanul megtörtént. A zenészek fantasztikusan jók voltak. Nyilván egy A38 hajón nem lehet megteremteni egy szuperkoncert látványvilágát, de ami volt, tökéletesen passzolt a zene hangulatához lézerestül-kivetítőstül. És jó volt látni, hogy nem csak a közönség élvezi a koncertet, a zenészek is. Nekem ez nagyon fontos. Volt kölcsönhatás, iszonyú jó volt a hangulat.
Van egy nagyon fontos kötelessége a művészetnek: igazat kell mondani. Nincs katarzis őszinteség nélkül. A Pink Floyd pont ebben volt zseniális: szövegeiben, zenei és képi világában is a XX.századi ember életérzését fogalmazta meg: hogy a neurózisunk nem véletlen, a világ nem értünk van, embertelen gépezetek morzsolnak szét, nincs család, szeretet, béke és megfosztottak minket a végső vigaszunktól is, mert az ég nem oltalmazó többé: műholdak figyelnek minket, nem az Isten szeme. Aztán persze ebből is van feloldás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése