Magyar dal napja-női különkiadás

Kicsit jobb lett volna talán még frissen leírni, milyen is volt...Nem kis várakozással tekintettem ez elé a koncert elé, végülis a magyar etno-jazz? világzene? népzene? nagyágyúi adtak egymásnak találkozót ezen a napsütéses vasárnapon: Bognár Szilvi, Herczku Ágnes, Szalóki Ági és Palya Bea. Mivel pár éve készítettek egy közös lemezt, ami nagyon jól sikerült, telitalálatnak tekintettük a programot. Kicsit tartottunk tőle, hogy hosszú lesz, mert az első koncert 16 órakor kezdődött, az utolsó este 8-kor...bírni fogjuk?

Először voltunk a Kobuci kertben, és nagyon tetszett, tökéletes egy ilyen nyári koncerthez: van tánctér, de sörpadok, de akinek ott nem jut hely, székekre is le lehet ülni. Gyorsan magunk elé kaptunk egy-egy korsó sört és vártuk a csodát. 

Bognár Szilvi kezdte a sort: nagyon szimpatikus zenésztársakkal érkezett. Ő a maga minden manírt nélkülöző módján jelent meg: kb. mintha a zuglói önkormányzat adóügyi előadója lépett volna a színpadra, aki csak úgy kedvtelésből énekelget. Mint aki holnap megy a hivatalba, de a vasárnap délutánba még belefér egy kis éneklés. Így nézett ki:

Mosolygós, pici bevezető, átvezető szövegekkel, irtó egyszerűen. Nekem kicsit túlságosan is egyszerűen, legalábbis eleinte úgy éreztem. Mert a produkció annyira klassz volt, olyan profik voltak mindannyian, és ezen az egyszerűségen átsugárzott az a nagyon kedves, bájos és pajkos lénye, ami az egész közönséget átmelengette. Nagyon-nagyon jó hangulat kerekedett!

A következő fellépő Herczku Ágnes volt. Őszintén szólva nem voltam elájulva a Banda látványától, ránézésre is kiégett emberek gyülekezetének tűntek. tudom, hogy nehéz Magyarországon zenélni és sok a baj, de sírni tudtam volna tőlük. Herczku Ági szép volt, mint mindig, Nikola Parov úgy volt jó, ahogy volt, de az egész valahogy nem tetszett. Nem feltétlenül van igazam, de valahogy nekem annyira biztonsági játéknak tűnt, olyan idejétmúltnak, valahogy ósdinak. 

Nem bántam mikor Szalóki Ágira került a sor. Tőle több lemezünk is van, a Gingallót egyszerűen imádom,  de koncerten most hallottam először. Nem tudom, mit vártam, de élőben nekem erőtlennek tűnt. Zenészként, dalszerzőként felnézek rá, de előadóművészként nem nyűgözött le vasárnap. 

Palya Bea koncertje viszont mindent megért. Én kicsit ellentmondásos érzésekkel viseltetem eddig iránta: sok zenéjét nagyon szeretem, megfog az egyénisége, humora, de néha nem tetszik (persze ki nem sz..ja le, nekem mi tetszik), ahogy ráfekszik arra a kicsit ezoterikus hullámra, ami mostanában olyan közkedvelt. Annyira felkavaró élmény volt, ahogy beszélt, énekelt, olyan igazi volt, mélyen megélt, bátor és egyedi, hogy nagyjából akármeddig elhallgattam volna. De tényleg. Bármeddig. És ezzel a befejezéssel bebizonyította, hogy a művészetben nem érdemes biztonsági játékot űzni. Ha valakinek valami egyedi ötlet pattan ki a fejéből, azt muszáj végigvinni, különben idővel legjobb esetben sem lesz más belőle, mint egy kiöregedett, hajdani sztár, akit csak szánalomból, vagy nosztalgiából hallgatnak meg.  Ez most egyszerűen csodás volt. Dedikált CD-vel a zsebünkben, csillogó szemmel zötykölődtünk haza a XVIII-ba.