(Anyák napjára szerettem volna ezt megírni, de csak most sikerült.) Már hetek óta nem találkoztam igazán Almával. Tegnap este végre összefutottunk az Akropoliszban. A nyakamba ugrik, szorosan megöleljük egymást. Úgy szaglászom a haját, a nyakát, mint egy anyaállat a kölykét: kávé és karamellillata van. Bármikor felidézem magamban a gyerekeim illatát, még Ákosét is, akit évek óta csak hébe-hóba látok. Ebben semmi furcsa nincs.
Senki nem tudja, hogy végülis mi lesz velünk a halál után. Spekulálhatunk a reinkarnációról, mennyről-pokolról, Nirvanáról, hogy a világunk csak káprázat, egy biztos: mit most élünk, azt nem véletlenül kell a testünkben leélnünk. (Igen, megint ez a téma.) Biztos vagyok benne, hogy az Élet számos misztériumát a testi tapasztalatainkon keresztül érthetjük meg. Ahogy abban is, hogy a legjobban érlelő, gyógyító élményünk a szeretet, mindegy hogy adjuk, vagy kapjuk.
Jn 17:21: " mindnyájan egyek legyenek úgy ahogyan Te Atyám énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem." Ennek az állapotnak a világon egyetlen valóságos megjelenési formája van: a gyermekvárás. Ennél intimebb, összekapcsoltabb állapot nem létezik, még a szerelmeskedés is csak hasonló.
Én mindig vágytam arra, hogy ezt átélhessem. Szerintem nálam nem sok kislányról lehetett kevésbé elképzelni, hogy egyszer majd (pláne nagycsaládos) anyuka lesz, annyira nem érdekeltek a hagyományosan lányos játékok, csak a fegyverek, fáramászás, rohangálás. Abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy férjet szeretnék, de abban halálosan, hogy gyereket nevelni igen. Jó lett volna egy babát úgy várni nyugalomban, szerelemben, ahogy azt a ember megálmodja, de mivel az egész életem legkevésbé sem olyan, ahogy a Nagykönyvben meg van írva, miért pont ez a része lett volna olyan? Ennek ellenére a mai napig életem legnagyobb áldásának tartom, hogy négyszer átélhettem ezt a csodát.
A realista lényem kicsit fel is horkan, mikor ilyesmit írok, mert a terhesség utolsó 4-6 hete már igazán nem romantikus: az ember nem tud ülni, állni, feküdni, a babának hol a könyöke, hol a sarka ékelődik a gyomrunkba, meg még csuklik is állandóan, folyton pisilni kell. Ez már csak a várakozásról szól, meg a reményről, hogy ezt a kis vízilót (mert hát nem lehet kisebb), valahogy úgy hozzuk majd a világra, hogy senki ne haljon meg. Életem legkönnyebb szülése Ákossal volt, de mikor elkezdődött a kitolási szakasz, halálos meggyőződésemmé vált, engem nagyon csúnyán átvertek, mert ezen a kis nyíláson fizikai képtelenség kitolni egy háromkilós gyereket. Az, hogy előttem nők milliói csinálták végig ezt az egészet, kb. annyira volt meggyőző érv, mint egy holdraszállásról mutatott fotó.
Jól meg van ez tervezve, mert ha a hormonok menetrendszerűen teszik a dolgukat, úgyis elfelejtjük az egészet: én két perccel a szülés után képes lettem volna még egy menetre. Fiatalság, bolondság :D Mikor könnybelábadt szemmel a kezedben szorongatod azt a magzatmázas kis békát, úgyis annyira bagatellnek tűnik minden. A látvány, az illata, az a kis csuszamlósság egy életre beég valahová ott belül és már csak azt tudod, hogy mindennél fontosabb a számodra az ő jólléte.
Én minden gyerekemmel kicsit meghaltam és újjászülettem. Ez fura így leírva, de így volt, holott nem volt rá különösebb okom. Mondjuk Zsófinál és Dórinál igen, de egyébként nem. Biztosan a hibás hangolás miatt tűnt annyira életveszélyesnek a szülés. Mindenesetre lelkileg nagyon megerősített az anyaság élménye, az a tudat, hogy innentől már mindenre képessé kell válnom. Persze ez minden szeretetteljes kapcsolatra igaz: ha az ember őszintén szeret, mindig szintet lép, de itt különösen, mert itt a halhatatlanságról van szó. Az ember azt képzeli, hogy itthagy a gyerekében, vagy majd annak a gyerekeiben egy rá jellemző minőséget: bennük egy kicsit mi is tovább élünk. Én csak most döbbenek rá, hogy mennyire szeretném ezt, az unokáimban. A gyerekeknél nem nagyon vágytam erre: nagyon élveztem az egyéniségüket, egyediségüket, de nagyszülőként rohadtul önző vagyok és szeretnék egy kis másolatot magamból. Tényleg egyre hülyébbek leszünk, ahogy öregszünk. A saját gyerekeimnél soha nem éreztem azt, hogy bármivel tartoznának nekem. Ha ezek után még hajlandóak szóbaállni velem, az már igazán csak bónusz. Ha rámnyitják az ajtót majd nyolcvanévesen is, az a legnagyobb ünnep lesz a világon, de nem várom el. Enyém az öröm, hogy felnevelhettem őket, mert mindig erre vágytam.
