2018. június 9., szombat

Vega töltött tök





Saját kútfőből született a recept, és inkább kalandvágyból próbáltuk ki, mint különösebb önbizalommal, de meglepően finom lett, ezért ide is leírom.

A zsenge tököket meghámoztam, a belsejüket kivájtam. A tököket besóztam, a magvas, belső részt félretettem.
Két nagy fej hagymát apróra vágtam, megdinszteltem. Fél kiló gombát ledaráltam és a hagymára dobtam. Sóztam, borsoztam. A tökök kivájt belsejét is hozzákevertem és együtt pároltam. Egy serpenyőben szárazon megpirítottam egy jó marék napraforgómagot és ezt a gombás töltelékhez adtam. Apróra vágott kaprot is kevertem bele és két evőkanál mogyoróvajat. 
Nem kellett neki sok idő, talán negyed óra. Főtt rizst kevertem hozzá és megtöltöttem vele a tököket. Egy kis tejfölt kanalaztam rá, reszelt sajttal meghintettem és így ment a sütőbe. Laci hegyes, erős paprikát karikázott rá.
Irtó finom lett és a töltelékből maradt egy melegszendvicses vacsorára való. 

2018. június 8., péntek

Spanyolviasz



Boldizsár Ildikó: Hamupipőke facebook profilja c. könyvét olvasgatom. A Metamorphoses nevű meseterápiáról szól, igencsak dióhéjban, mert a könyv egynegyedét a mesék teszik ki, amivel dolgoztak. Mégis megéri megvenni, elolvasni. Ahogy én kivettem, a terápia lényege az, hogy valaki elmegy a terapeutához valami feldolgozandó problémával, aki fog egy mesét, aminek a segítségével az elkövetkezendő 5-10-X foglalkozás során együtt megoldást, de legalábbis utat találnak ennek a problémának a megoldásához. 5-10 ülés egy pszichoterápiában szerintem nagyon kevés, ha ennyi idő alatt segíteni lehet valakin, aki komoly válsághelyzetben van, az csodálatos eredmény. Persze nem szabad lebecsülni a psziché öngyógyító folyamatait: néha elég valakit irányba állítani, aztán önjáró lesz. Szerintem egyébként a módszer egyszerűségében zseniális. 
Az igazán klassz meséket az Élet írta, több generáció rostálta át a tapasztalatain, csiszolgatta, tapasztgatta. Működő, kész mintákat tartalmaznak. Aki beleéli magát, együtt fejlődhet a főhőssel. Sőt: nem csak a főhőssel. Egy jó mesében nincsenek "felesleges" szereplők, akik csak a színesítik a történetet.  Ezenkívül képekben beszél, ami a tudatalattihoz, ahol a döntések megszületnek,  a legjobb út. 
Életem során több olyan mese is volt, ami meghatározó hatással volt a gondolkodásmódomra, értékítéletemre. (Hát persze, hogy megint rólam van szó :D)
EZ, meg EZ, meg EZ, meg EZ és meglepő módon EZ. Na meg az Ezeregyéjszaka meséi, azokat egyszerűen imádom.
Soha nem tudom eléggé meghálálni Anyunak a végtelenbenyúló meseolvasásait. 

2018. június 5., kedd

Ábrándok



Örökké visszatérő kérdés, hogy kellene élnem ahhoz, hogy tényleg jól érezzem magam. Nem élünk ám olyan sokáig, nem fér bele minden, létfontosságú lenne időben szelektálni a vágyak között. Ezt mindenki tudja, de kevesen élik meg. 
Az a baj, hogy a születésünktől kezdve a családunk, a környezetünk, a média, stb. egy csomó álmot próbál ránktukmálni és egyébként többnyire eléggé gagyi álmokat. Pl. egy rózsaszín műanyag több elemből összerakható Barbie kastély, vagy a szivárványszínű, selymes sörényű póni biztos, hogy nem önmagától lesz csodás, hanem attól a képzelőerőtől, amivel a kislányok színültig töltik. Fiúoldalon is sok hasonló van, és ezekben is az a klassz, amit egy kisfiú belepakol. Bár őket kicsit kevésbé hülyíti a játékipar, nem a cukormáz a meghatározó. Aztán persze mindenki megkapja a magáét. Az még hagyján, hogy vetít a világ, de milyen ócskán. Karib-szigeti álomvilág (ami aztán odaérve cseppet sem mesés), méregdrága ruhák, cipők, táskák, órák, autók, internetre csatlakoztató hűtőszekrény, szex több partnerrel, barátság extrákkal, nagy partik híres emberekkel, ragyogás. De ide tartozik egyébként a munkamánia is, kivéve ha valaki élete álmát valósítja meg, akkor bocsánatos. Csak ne vállaljon az ember családot, amíg tart a nagy buzgalom. Vagy az örök élet, ezt senki ne akarja rámtukmálni.  Nem kell, köszönöm. Hadd éljek úgy, ahogy nekem jólesik, aztán majd meglátjuk.
Mire elérjük az ivarérett kort, de legkésőbb harmincéves korunkra tuti, hogy zsibog a fejünk a sok béna álomtól és mi ezek után megyünk, igazából meg sem kérdezve magunkat arról, hogy kik is vagyunk, mit is szeretnénk igazán. Nem csoda, ha valaki hirtelen meggazdagodik és sokindenre lehetősgée lesz, irtó gyorsan kiég, mert ezeket a talmi elképzeléseket váltja valóra. Az a baj, hogy ezek nem okoznak igazi, tartós örömet, sőt: sok esetben pont ezeknek a megvalósulása szakít el minket az igazi boldogságtól. Körülnézek a saját korosztályomban és elcseszett életeket látok, boldogtalan, fásult embereket. Meg lehet nézni, ki rohan haza munka után, hogy a saját életét élhesse. Nem sokan...
Én most próbálom kitalálni, hogy mire van szükségem, hogyan is szeretnék élni. Nagyon nehéz kiválogatni az ocsút a búzától, de muszáj, sőt: életbevágóan fontos. Mi a saját vágy és mi az, amit csak bekajáltam az évek során? Olyan jó lenne most elvonulni egy kicsit és átgondolni ezt az egész katyvaszt. Ezt legkésőbb a következő szülinapomig ki kell gondolnom.     

2018. május 27., vasárnap

Játszótér

Most, hogy végre igazi esők jöttek és rendesen megázott a föld, elkezdtem rendbetenni a kertet. Évek óta nem volt rendesen kigazolva, max. fűnyíróval átmentem rajta és kész. Nem volt igazán szép akkor sem, legfeljebb rendesebb egy kicsit. Hááát...küzdünk egymással. 
 Vannak kertek, amikben a növények éppencsak eléldegélnek, mint a gyömrői kert is eleinte:nem győztük belehordani a sok trágyát, virágföldet. De ez, ez a mostani valami egészen bámulatosan pihent, termékeny talajú kert. Mint egy igazi buja, szélescsípőjű olasz mamma a szekérderéknyi gyerekével, olyan hatást kelt. Bármit beleültetünk, ugyanolyan kérdés nélküli, kritikátlan asszonyisággal pumpálja tele élettel. Ez sajnos a gyomokra is igaz, úgyhogy nagyon keményen tarackos részek is akadnak benne. 
Elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy olyan szép legyen, amilyen csak lehet, és szívós munkával megtisztítom. Valahogy jobban is vagyok ettől és inkább feltölt, mint fáraszt. Ez lesz az én kis játszóterem. Persze lehetne a lakás is a játszóterem, lenne mit csinálni, de ott megelégszem a minimummal. Na az a sötét lakás, az nem tölt fel. Ott is el tudnék napokat tenni-venni, de azt elvesztegetett időnek érezném. Miért nem lehet örökké május? Úgy élvezném...

2018. május 12., szombat

Szerelmeim

(Anyák napjára szerettem volna ezt megírni, de csak most sikerült.) Már hetek óta nem találkoztam igazán Almával. Tegnap este végre összefutottunk az Akropoliszban. A nyakamba ugrik, szorosan megöleljük egymást. Úgy szaglászom a haját, a nyakát, mint egy anyaállat a kölykét: kávé és karamellillata van. Bármikor felidézem magamban a gyerekeim illatát, még Ákosét is, akit évek óta csak hébe-hóba látok. Ebben semmi furcsa nincs.

Senki nem tudja, hogy végülis mi lesz velünk a halál után. Spekulálhatunk a reinkarnációról, mennyről-pokolról, Nirvanáról, hogy a világunk csak káprázat, egy biztos: mit most élünk, azt nem véletlenül kell a testünkben leélnünk. (Igen, megint ez a téma.) Biztos vagyok benne, hogy az Élet számos misztériumát a testi tapasztalatainkon keresztül érthetjük meg. Ahogy abban is, hogy a legjobban érlelő, gyógyító élményünk a szeretet, mindegy hogy adjuk, vagy kapjuk.
Jn 17:21: " mindnyájan egyek legyenek úgy ahogyan Te Atyám énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem." Ennek az állapotnak a világon egyetlen valóságos megjelenési formája van: a gyermekvárás. Ennél intimebb, összekapcsoltabb állapot nem létezik, még a szerelmeskedés is csak hasonló.
Én mindig vágytam arra, hogy ezt átélhessem. Szerintem nálam nem sok kislányról lehetett kevésbé elképzelni, hogy egyszer majd (pláne nagycsaládos) anyuka lesz, annyira nem érdekeltek a hagyományosan lányos játékok, csak a fegyverek, fáramászás, rohangálás. Abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy férjet szeretnék, de abban halálosan, hogy gyereket nevelni igen. Jó lett volna egy babát úgy várni nyugalomban, szerelemben, ahogy azt a ember megálmodja, de mivel az egész életem legkevésbé sem olyan, ahogy a Nagykönyvben meg van írva, miért pont ez a része lett volna olyan? Ennek ellenére a mai napig életem legnagyobb áldásának tartom, hogy négyszer átélhettem ezt a csodát.
A realista lényem kicsit fel is horkan, mikor ilyesmit írok, mert a terhesség utolsó 4-6 hete már igazán nem romantikus: az ember nem tud ülni, állni, feküdni, a babának hol a könyöke, hol a sarka ékelődik a gyomrunkba, meg még csuklik is állandóan, folyton pisilni kell. Ez már csak a várakozásról szól, meg a reményről, hogy ezt a kis vízilót (mert hát nem lehet kisebb), valahogy úgy hozzuk majd a világra, hogy senki ne haljon meg. Életem legkönnyebb szülése Ákossal volt, de mikor elkezdődött a kitolási szakasz, halálos meggyőződésemmé vált, engem nagyon csúnyán átvertek, mert ezen a kis nyíláson fizikai képtelenség kitolni egy háromkilós gyereket. Az, hogy előttem nők milliói csinálták végig ezt az egészet, kb. annyira volt meggyőző érv, mint egy holdraszállásról mutatott fotó.
Jól meg van ez tervezve, mert ha a hormonok menetrendszerűen teszik a dolgukat, úgyis elfelejtjük az egészet: én két perccel a szülés után képes lettem volna még egy menetre. Fiatalság, bolondság :D Mikor könnybelábadt szemmel a kezedben szorongatod azt a magzatmázas kis békát, úgyis annyira bagatellnek tűnik minden. A látvány, az illata, az a kis csuszamlósság egy életre beég valahová ott belül és már csak azt tudod, hogy mindennél fontosabb a számodra az ő jólléte.
Én minden gyerekemmel kicsit meghaltam és újjászülettem. Ez fura így leírva, de így volt, holott nem volt rá különösebb okom. Mondjuk Zsófinál és Dórinál igen, de egyébként nem. Biztosan a hibás hangolás miatt tűnt annyira életveszélyesnek a szülés. Mindenesetre lelkileg nagyon megerősített az anyaság élménye, az a tudat, hogy innentől már mindenre képessé kell válnom. Persze ez minden szeretetteljes kapcsolatra igaz: ha az ember őszintén szeret, mindig szintet lép, de itt különösen, mert itt a halhatatlanságról van szó. Az ember azt képzeli, hogy itthagy a gyerekében, vagy majd annak a gyerekeiben egy rá jellemző minőséget: bennük egy kicsit mi is tovább élünk. Én csak most döbbenek rá, hogy mennyire szeretném ezt, az unokáimban. A gyerekeknél nem nagyon vágytam erre: nagyon élveztem az egyéniségüket, egyediségüket, de nagyszülőként rohadtul önző vagyok és szeretnék egy kis másolatot magamból. Tényleg egyre hülyébbek leszünk, ahogy öregszünk. A saját gyerekeimnél soha nem éreztem azt, hogy bármivel tartoznának nekem. Ha ezek után még hajlandóak szóbaállni velem, az már igazán csak bónusz. Ha rámnyitják az ajtót majd nyolcvanévesen is, az a legnagyobb ünnep lesz a világon, de nem várom el. Enyém az öröm, hogy felnevelhettem őket, mert mindig erre vágytam.

2018. május 6., vasárnap

Kulcsok


Végre álmodtam valami jót. A szürkületben beszélgettem egy öreg nénivel. Volt nálam három finom ornamentikájú kulcs. A néni megpillantotta a kezemben és hátrahőkölt meglepetésében. Megkérdezte: tudom én egyáltalán, milyen kulcsok ezek? Ezekkel nem szabad játszani, mert minden ajtót kinyitnak, azokat is, amik mögé szörnyeket zártak el. Ha egyet kiengedek, mit csinálok? Csak akkor használjam, ha bármire fel vagyok készülve. Aztán felébredtem.