Mindenáron

 

Nyakunkon az advent. A város kivilágítva, a Váci utcán kürtőskalács és gesztenye, a Vörösmarty téren karácsonyi vásár, bódérengeteg, nyüzsög minden. Ilyenkor még nagyon imádom, ez még csak egy csendes ráhangolódás és nem a karácsony előtti őrület időszaka. Még nem kötelező szeretni, csak lehet.
  Tegnap reggel egy rádióműsorban valami civil szervezet képviselőjével beszélgettek a jótékonyságról, adományokról. Csak félfüllel hallgattam oda, az interjú nem volt se jó, se rossz. Arra kaptam fel a fejem, hogy a beszélgetés alanya a búcsúzkodás közben még gyorsan bevetette a hatásosnak szánt szlogent: "Jót tenni szexi!" ...a műsorvezető is meghökkent, nemcsak én, pár pillanatig csak keresgélte a szavakat: "őőő...igen...nagyon fontos, hogy az ünnepi készülődés időszakában se feledkezzünk el nehezebb sorsú embertársainkról. Ne felejtsék el: jónak lenni szexi! " ...ééés zene.
  Valahogy olyan émelyítő ez. Fonák. Nem az, amit mond, hanem amit sejtetni akar. Pedig van benne némi igazság: a jóság tényleg nagyon vonzó. Eleve azt sugallja, hogy van miből adnod (és itt nem csak a pénzre gondolok: egy jó szó vagy mosoly is lehet, vagy átsegíteni valakit a zebrán, aluljárón) és még jófej is vagy. Más perspektívába helyez. De nem úgy szexi, mint egy csipkeharisnya. Mélységet sejtet. Azt hiszem, ha szexi akarnék lenni, nem a jótékonysággal kezdeném, hanem egy nagyon mély dekoltázzsal, az tiszta sor. Rossznak lenni egyébként is szexibb.

  A jóságban pont az a jó, hogy mindkét félnek ad valamit. Hogy ami eddig pangott, az most áramlani kezd, megéled. Éppen ez benne a klassz, ez az elevenség. Ha önmagáért való, tiszta, minden hátsó szándéktól mentes, attól lesz jobb egy picit minden. 

Tideland

  Kezd már olyanná válni ez a blog, mint egy filmmániás naplója, pedig nem is izgatnak a filmek. Ez most megint Laci miatt van, mert ismét kihalászott a hétköznapi tv-műsorok tengeréből egy kis kincset. Mondjuk jobb lett, volna, ha hamarabb tudom meg, hogy a Tideland c. filmet a hajdani Monty Pythonos Terry Gilliam rendezte, talán nem kuporogtam volna félórán keresztül magzatpózban a megnézése után. Edzetlen vagyok, mert egyébként 2 perc alatt bármin elalszom, műfajtól függetlenül. Vagy lehet, hogy a természetes ösztönöm óv meg a középszerű filmektől? Ez nagyon tetszetős magyarázat lenne.  Mindenesetre amit véletlenül végignézek, eléggé mély hatással szokott rám lenni, nem tudok csak úgy lapozni, ha vége. Főleg, ha egy gyerekkel történik benne valami, attól roppantul éber leszek. 

  Ha csak ez kell... a főszereplő egy tízéves kislány: Jeliza-Rose, aki a lecsúszott, agyalágyulttá lett junkie apját meg a Metadonon és csokin élő, érzelmi roncs anyját gondozza végtelen türelemmel. Ez az élete. A szabadidejében mesét olvas, leszakadt babafejekkel játszik, fantáziál. De nemcsak ő: mindenki fantáziál valamin. Az anyuka a fiatalságáról ábrándozik, az apuka meg Jütlandba készül, de minek. Addig is időről-időre heroinnal löveti be magát a kislánnyal, így indul "egzotikus kirándulásokra".
  Mikor az anyuka gyógyszer-túladagolásban meghal, az apa és Jeliza-Rose elutazik a nagyi házába, a texasi prérire, hogy ott éljenek ezentúl. (Hogyan? Miből? Mi lesz a sulival? Hol a gyermekvédelem?) Egy agyrém az egész. A kislány csakhamar ténylegesen elárvul, mikor az apa heroin-túladagolásban meghal. A fantáziája nem engedi, hogy ezt tudomásul vegye: úgy éli a mindennapjait az oszló-puffadó hulla mellett, mintha az csak aludna, a saját története itt-ott összemosódik az Alice csodaországban világával. A babafejekkel nem csupán játszik: világának szerves részét képezik: folyamatosan kommunikál velük, ezeket megszemélyesítve vívódásainak résztvevői, partnerei lesznek.
  Környezetét felfedezve belebotlik a szomszédos birtokon lakó félszemű (és féleszű) preparátornővel és annak epileptikus és értelmi fogyatékos öccsével, Dickenssel. Magányában minden lehetőséget megragad, hogy velük lehessen. Dickens kedvenc szórakozása, hogy a közelben elhaladó gyorsvonat sínjeire öltényeket tesz és a puffanásokban gyönyörködik. Kiderül, hogy a preparátornő, Dell az apa fiatalkori szerelme, és hogy megőrizze az örökkévalóságnak, kipreparálja a már nem éppen friss hullát. Együtt kitakarítják, kifertőtlenítik és kimeszelik a romos házat, a kiszikkadt holttestet az ágyba fektetik. Persze Dellnek is megvan a saját múmiája: a kislány nagymamáját őrzi az ágyában, akit annakidején nagyon szeretett. (Magáról így beszél nagy büszkén: Dell, aki semmit nem ad vissza a földnek. ) Ezek az emberek úgy játszanak a hullákkal, mint a kislány a babáival.
  Ez a nyomasztó, beteges, megrekedt hangulat hatja át az egész filmet: emberek, akik nem akarnak változni, akik semmit nem akarnak elengedni, akik mellett csak elszáguld az élet egy gyorsvonat képében. A sok flúgos ember között az egyetlen tiszta lény Jeliza-Rose, de őt is csak a fantáziája, a mesevilága menti meg. Minden tiszta a tisztának. Végig azon izgultam, hogy fel ne fogja, mi történik igazából, mert összeroppan. Pedig az ember akkor is tudja, ha gyerek, hogy mi van, de még egy halott, oszló apával is jobb, mint teljesen egyedül lenni a préri kellős közepén. Szokták mondani, hogy a szeparációs szorongás az egyik legkínzóbb érzés egy gyerek számára, bármit megtesz ennek az enyhítésért.  A magány nagy úr. A sok feszültség egy hatalmas robbanásban oldódik fel, mikor Dickens a vonatsínekre nem sörétes puska-lövedékeket, hanem dinamitokat helyez. Jeliza-Rose a  robbanás utáni kavarodásban találkozik egy nővel, aki végre magához vehetné. Dióhéjban ennyi a történet. Felső rétege.
  Mert az élesebb elmék már a film közben, a többiek (én is) meg csak előbb-utóbb vagy sohasem jönnek rá, hogy a szereplők, a történések mind csak metaforák egytől-egyig. Jelenségek. A narkós szülők akiktől függünk, vagy függtünk, az előző nemzedék, akiknek kézenfogva kellett volna bevezetni egy emberi társadalomba, hogy ne legyünk magunkra hagyatva, de akár az állam, aminek az elsődleges funkciója pont ez lenne, hogy az emberek ne egyedül küzdjenek meg mindennel, hanem segítsék, védjék meg egymást. Az se véletlen, hogy a napi adagjukat az "utazásaikhoz" tőlünk várják. A ragaszkodás az idejétmúlt hagyományokhoz (ez Angliára egyébként is nagyon jellemző, gondoljunk csak a vízcsapokra), belekapaszkodni abba, aminek már el kellett volna bomlania, kiragadni a megújuló Élet pusztító, építő, fenntartó körforgásából. A világbirodalmi nosztalgia és a valóság kettőssége. Na, ha valami, ez biztosan megszokhatatlan volt az amerikai Terry Gilliamnek.
  A művészet és a mesemondás igazi célja végülis, hogy úgy szembesítsen a valósággal, hogy ne haljunk bele. Hol homeopátiás adagokban, hol tiszta párlatként, ahogy szükséges.  Ez a film nem a kislányról szól, hanem minden művészről. Ez egy ars poetica. Csoda, hogy álmodok? Nézzetek magatokra. 

Távol és mégis közel

Khmm...megint egy Wim Wenders film, igaz, ez nagyon más mint amiket eddig láttam. A sztori dióhéjban: Cassiel, az angyal a fal leomlása utáni, identitását kereső berlini forgatagban vigyázza a rá bízottak mindennapjait. Nincs eszköze a beavatkozásra (tilos neki), annyit tehet csak, hogy jó gondolatokat sugdos az emberek fülébe, jó döntésekre késztetve őket. Kicsit elveszettnek érzi magát a rideg és személytelen XX.században és arra vágyik, hogy megtapasztalja az emberi életet. Kivételes pillanatokban az angyalok kívánsága is teljesülhet...mikor elkap egy zuhanó kislányt, emberré válik és ezzel megkezdődik az igazi kaland. 

Nagyon sokrétegű történet, egyszerre szól az időről, az emberi lét kivételes és szörnyen nehéz voltáról, a szeretet megtartó erejéről, a művészet hatalmáról, a jó és a rossz dinamikájáról, nagyon finom humorral, néha már-már a giccs peremén egyensúlyozva, feladva azt a távolságtartást, ami a korábbi filmjeiben jelen volt (és ami egyébként nekem nagyon tetszett, mert sose volt rideg). Nagyon sűrű. Sok párhuzamos történet, ahogy szépen egybefonódik.

Sztárparádé is, kevésbé ismert, de remek színészek mellett játszik William Dafoe, Peter Falk, a múzsa: Nastassja Kinski, Lou Reed, Bruno Ganz sőt, még Gorbacsov is kapott benne egy rövid jelenetet. Van benne egy erőteljes Fellini-hatás is, kb. olyan szerelmi vallomás Berlinről, mint Fellini Rómája. 

Most, hogy írok róla, merülnek fel újabb és újabb képek, jelenetek: hű, ez is milyen jó volt, az is milyen jó volt. William Dafoe, mint bukott angyal, de remek választás. Aki ugyan segít, de mindennek kajánul megkéri az árát. (Nem vagyok kegyetlen, csak nincs bennem irgalom.) Az ő egyik monológja, nekem shakespeare-i jellegű (na ez majdnem olyan, mint a tokaji "jellegű" bor) :

"Az Idő először is: rövid.

A ravasznak ravasz,

a hősnek hősies

a ribancnak trükk az Idő.

Ha szelíd vagy, időd is az, 

ha sietsz, repül az Idő.

Szolga, ha ura vagy.

Istened, ha ebe vagy.

Teremtjük, elszenvedjük

az Időt.

Másodszor: az Idő időtlen.

Te vagy az óra."

Párizs-Texas

Megint egy Wim Wenders film. Megint egy nagyon erős történet halál visszafogottan előadva. Nem is közben, hanem csak ma reggel taglózott le ez az egész filmélmény félálomban, ahogy fel-felvillantak belőle részletek. 

A történet dióhéjban: valahol Dél-Texasban a sivatagban egy végsőkig elcsigázott férfi bevonszolja magát egy romos házba és összeesik. A kórházban, mikor magához tér, nem képes beszélni és látszik, hogy szinte teljesen el van szakadva a civilizációtól, gépiesen csak menni akar tovább. A tárcájában csak egy név és telefonszám van, az öccséé, aki az ország másik feléből érte megy és nagy nehezen hazaviszi, ezzel megpróbálja az Életbe visszahozni. A hétéves kisfiával, akit az öccs eddig a sajátjaként nevelt, lassacskán megbarátkoznak. (Itt megint egy zseniális gyerekszínész, Hunter Carson) 

Innentől szép lassan kibomlik a történet: miért is szaladt olyan messzire ez a fura pasas, hogyan rontotta el azt a csodaszerű párkapcsolatot, amiben élt egy mánia, ami kishíján egy egész család vesztét okozhatta volna. Hogy az igazán nagy szerelmek nem múlnak el, és ez nem biztos, hogy jó, mert egész életünkben magunkkal cipeljük és iszonyú nagy teher. 

Van ezekben a Wim Wenders filmekben valami meseszerű, mindig lehetetlennek tűnő feladat, hogy megtalálják a kulcsszereplőket és mégis meglesznek. Azt sugallja, hogy ha tényleg meg akarsz találni valakit, akkor megtalálod. (1973-ban és 1984-ben is, mert hogy manapság...az nem is kérdés.)  

Az egész olyan erős volt. Mikor a főhős szép lassan visszatér az életbe, a családba, az nagyon kemény. Mikor a főhős rálel a volt feleségére egy peep-showban, az nagyon kemény. Nastassja Kinski meg gyönyörű és ártatlan, egy jelenség. Nem is érti az ember, hogy maradat valaki ilyen tiszta ebben a világban. Nastassja Kinski háta meg egy döbbenet, ezt látva legszívesebben levetetném a tetkómat. Vagy hozzávarratnék. 

Az tetszik ebben a filmben is, hogy mindenki annyit és úgy segít, ahogy kell. Szerintem csak így lehet reménytelennek tűnő helyzeteket megoldani, ha nem az önnön fontosságunkba szeretünk bele, hanem ott vagyunk, ha kell. Tesszük a dolgunkat. Az Élet ritkán ilyen, azért tegyük hozzá...  

Egy kis zene a film ihletésére a Gotan Projecttől: https://www.youtube.com/watch?v=6usNr2zhI94 

Mindennek van határa

Nézem a 16 hónapos Alont: milyen torokszorítóan szép. Régen azt mondták volna rá: áldott. De tényleg. Hogy a felmenők, vérvonalak kavalkádjából, meg a sok hányattatott sorsból hogy sülhetett ki egy ilyen igézően szép gyerek? És ha ez még nem lenne elég, kedves, nyugodt és derűs is. Ezt viszont a szüleinek köszönheti, akik se nem kényeztetik, se nem hanyagolják el. Ez biztos valami próbatétel, hogy el ne rontsa a család. Okosan szeretik.
Kicsit féltem, hogy elrontják majd a pedagógusok meg a lányok, hogy ez a nagy szépség elfedi majd a lelki tartalmat, erre ugrik majd mindenki.
Ez persze hülyeség, mert nem minden szép gyerekből lesz szép felnőtt, másrészt meg bízni kell benne, hogy számára se ez lesz a fő téma.
Csak hát eléggé álszentek vagyunk, ha a szépségről van szó. ( Én nem, de ez is munka eredménye.) Közben meg úgy kell a lelkünknek, mint egy falat kenyér. Megőrülünk egy kis harmóniáért és mégse tudunk vele mit kezdeni. Annyiszor láttam már, ahogy emberek először leborulnak a szépség előtt, aztán meg eltiporják. Valahogy idővel kellemetlen érzéseket kelt: legyen szép, de azért annyira mégse! Mi a gyanús a szépségben?

Képzeld el, hogy ember

Én aztán tudom, milyen érzés magasnak lenni: nyolcadikig fixen a második voltam a tornasorban. Mire megszoktam egy új nadrágot, puff neki, már bokalengőssé is vált. Utáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Pont olyan fura érzés negyven felett felnőni, mint kamaszkorunkban. Egyszerűen nincs mit tenni, a rég keretek, formák már szűkek, de új még nincs. Csak az a nyilvánvaló tény, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat. Csak most nem a nadrágok, hanem az egész élet lett bokalengős és sürgősen ki kéne találni, hogyan tovább. Nézegetem, hogy ki lehet-e itt-ott engedni, hátha jó lesz még, persze, de sajnos ingerült vagyok. Türelmetlen. Olyan akadályokat, amiket annakidején lazán megugrottam empátia/naivitás/manipuláció segítségével, azok előtt már egyszerűen megtorpanok és egy nyasgem! felkiáltással felgyújtom. Aztán persze hamar elharapódzik a tűz és mindenféle egyebek is áldozatul esnek, mert hát ez nem egy precíziós művelet. Ezt egyébként eléggé szégyenlem, bár tudom, hogy az átmeneti időszak termése.  Nem akarok ilyenné válni.

Tegnap végső elkeseredésemben ahhoz a házassági tanácsadó könyvhöz folyamodtam, amit az én édes jó anyámtól kaptam egyébként teljesen tiszta, jó szándékból. A jó szándéka miatt. És mert egyébként nem tartok itthon ilyen szereket és nem volt más. A női magazinokat meg a coachok ilyen-olyan oldalait, előadásait is mélyen álságosnak tartom, nem élek ilyesmivel. Zalánnal egy időben sokat szórakoztattuk egymást a sok bullshittel, amikkel itt-ott összefutottunk. Na mindegy. A könyv egyébként nem is volt annyira szörnyű, mint amennyire gondoltam. Inkább arra ébresztett rá, mennyire nagy a baj a fejekben, hogy óriási felfedezésként kell tálalni azt a tényt, hogy a házastársaknak dolguk, hogy támogassák egymást a céljaik elérésében és igen, a férfiak is. Hogy a közös háztartásban élők megoszthatják a házimunkát, gyereknevelést és akkor mindenki boldogabb életet élhet. Hogy egymással akkor töltünk minőségi időt, ha nem megy közben a multitasking, hanem a teljes figyelmünket a partnerünknek szenteljük. Satöbbi, satöbbi. Nagy a nyomor ezen a téren, és mindkét nem részéről. Időnként annyira embertelenül bánnak egymással a házastársak: gyomorforgató, ahogy először egymásról, aztán meg egymással beszélnek.  

Az a baj, hogy minden jótanács csak arra elég, hogy ha betartjuk, tágabb kereteket adjon egy emberi élethez. Ennyi. Ez se kevés, tegyük hozzá. Csak nem ezért költöztünk össze, ez egyedül is ment volna. Ha nem basztuk el végérvényesen, a házasság ennél sokkal több lehet: egy élő, lüktető áramlás két ember között. Intimitás.

Olvastam egyszer egy könyvet a tantraszexről. Egy mondata (ami igazból kettő) mélyen belémvésődött: "Az intimitás nem a szex. Az intimitás a szív meghatottsága." Rá kellett jönnöm, hogy ez igaz. Enélkül az egy feltétel nélkül nincs valódi intimitás. Ha nem hat meg az a másik ember, amilyen ő az erényeivel, hibáival együtt, addig nincs lehetőség a valódi intimitásra. Ez nem a rózsaszín köd, ami fél év alatt eloszlik. Ez megtart a bajban. Ha figyelem és szeretem azt a másik embert, akkor nem fog kétségbeejteni, ha azt látom, hogy változik. Ha hülye, akkor is ott vagyok és segítek.

Mi mindig akkor bántottuk meg egymást, mikor nem a másik embert, csak a funkcióját tartottuk szem előtt. Mindig akkor hibáztunk nagyot. És ezekből a sebekből csak akkor tudtunk úgy-ahogy felépülni, mikor megláttuk a másikban a szeretnivaló, esendő lényt. Ha párkapcsolati tanácsot adhatnék bárkinek, csak ez az egy lenne: képzeld el, hogy ember.  

Látni és látszani

 Ha a facebookon ránézek az ismerőseim listájára, már jó ideje egy enyhe diszkomfort-érzés vesz rajtam erőt: ki ez a sok idegen? Annakidején jó ötletnek tűnt, hogy ilyen-olyan okokból lelkesen vagy kevésbé lelkesen, netán illemből ismeretséget kötöttünk, de most valahogy úgy érzem, mintha egy nagy pletykahálózat kellős közepén lennék, ahol unatkozó emberek abból kombinálnak, amiket megosztok. De nem csak ez a baj. Valahogy már engem se igazán érdekel az a cukormázas közeg, ami a közösségi médiából árad. Unom. Régebben szórakoztatott: tetszett ez az áramlás, "tájékozottnak" éreztem magam. Meg valahogy úgy éreztem, jobban is tudok segíteni, ha ilyen indirekt módon letapogatom az ismerőseim hangulatát, társalgási alapot is ad, szóval hasznos. Párszor átszervezték a fejem felett a céget, ezért úgy gondoltam, nem baj, ha benne vagyok az ismerőseim fejében, ha netán valami jó helyre titkárnőt keresnek, sose lehet tudni. 

Látni és látszani...

Most úgy döntöttem, stratégiát váltok. Beszélgessünk! Úgyhogy szigorúan "kiegyeltem" az ismerőseim listáját: csak a családtagok (az unokatestvérekkel bezárólag) és azok a személyek maradtak meg, akikkel egyébként is beszélgetek. Így maradt végül 103 a létszám. A rostálás után végignéztem a névsoron és egészen meleg, kellemes érzés vett rajtam erőt: ez az! 

Aztán uszodában találkoztam egy kolléganőmmel, akivel annakidején sokat beszélgettünk, egy depressziós időszakában még én rángattam ki a gödörből, aztán rájöttem, hogy kicsit stikkes és szép lassan leült a jó viszony. Most nagy lelkesen rámköszönt és elkezdett volna csevegni, én meg azt se tudtam,, hogy mondjak minél kevesebbet, nehogy a nagy szimpátiától átitatva ránézzen az adatlapomra és lássa, hogy már nem is az ismerősöm...Tudom, hogy más mód is lett volna, hogy szűkítsem a kört, de mostmár így van és innentől nem is kerülhet be akárki. 

Viszont elkezdtem intenzívebben beszélgetni és remélem, ez már így is marad. Ezt valahogy élőbbnek érzem.