2018. november 9., péntek

Mindennek van határa

Nézem a 16 hónapos Alont: milyen torokszorítóan szép. Régen azt mondták volna rá: áldott. De tényleg. Hogy a felmenők, vérvonalak kavalkádjából, meg a sok hányattatott sorsból hogy sülhetett ki egy ilyen igézően szép gyerek? És ha ez még nem lenne elég, kedves, nyugodt és derűs is. Ezt viszont a szüleinek köszönheti, akik se nem kényeztetik, se nem hanyagolják el. Ez biztos valami próbatétel, hogy el ne rontsa a család. Okosan szeretik.
Kicsit féltem, hogy elrontják majd a pedagógusok meg a lányok, hogy ez a nagy szépség elfedi majd a lelki tartalmat, erre ugrik majd mindenki.
Ez persze hülyeség, mert nem minden szép gyerekből lesz szép felnőtt, másrészt meg bízni kell benne, hogy számára se ez lesz a fő téma.
Csak hát eléggé álszentek vagyunk, ha a szépségről van szó. ( Én nem, de ez is munka eredménye.) Közben meg úgy kell a lelkünknek, mint egy falat kenyér. Megőrülünk egy kis harmóniáért és mégse tudunk vele mit kezdeni. Annyiszor láttam már, ahogy emberek először leborulnak a szépség előtt, aztán meg eltiporják. Valahogy idővel kellemetlen érzéseket kelt: legyen szép, de azért annyira mégse! Mi a gyanús a szépségben?

5 megjegyzés:

ixchel írta...

Közben megjött a szívszorulás igazi oka: Alon pont úgy néz ki, mint Ákos régen, csak m csak göndör hajjal. Szóval toszta Apu....

ixchel írta...

Vagyis tiszta Apu...

Alma írta...

Tényleg, apuról volt ilyen fénykép is, göndör fürtökkel!
Olyan szépek az unokáitok, tesó, hogy eláll a lélegzete az ember lányának, ahányszor fényképet tesztek föl róluk, hihetetlen bájosak és derűsek!

Alma írta...

Szeretettel nem lehet elrontani senkit, csak önzéssel.Ha a szülő a fő érzelemforrás, akkor nincs min aggódni.

ixchel írta...

Akkor nincs...