Tideland

  Kezd már olyanná válni ez a blog, mint egy filmmániás naplója, pedig nem is izgatnak a filmek. Ez most megint Laci miatt van, mert ismét kihalászott a hétköznapi tv-műsorok tengeréből egy kis kincset. Mondjuk jobb lett, volna, ha hamarabb tudom meg, hogy a Tideland c. filmet a hajdani Monty Pythonos Terry Gilliam rendezte, talán nem kuporogtam volna félórán keresztül magzatpózban a megnézése után. Edzetlen vagyok, mert egyébként 2 perc alatt bármin elalszom, műfajtól függetlenül. Vagy lehet, hogy a természetes ösztönöm óv meg a középszerű filmektől? Ez nagyon tetszetős magyarázat lenne.  Mindenesetre amit véletlenül végignézek, eléggé mély hatással szokott rám lenni, nem tudok csak úgy lapozni, ha vége. Főleg, ha egy gyerekkel történik benne valami, attól roppantul éber leszek. 

  Ha csak ez kell... a főszereplő egy tízéves kislány: Jeliza-Rose, aki a lecsúszott, agyalágyulttá lett junkie apját meg a Metadonon és csokin élő, érzelmi roncs anyját gondozza végtelen türelemmel. Ez az élete. A szabadidejében mesét olvas, leszakadt babafejekkel játszik, fantáziál. De nemcsak ő: mindenki fantáziál valamin. Az anyuka a fiatalságáról ábrándozik, az apuka meg Jütlandba készül, de minek. Addig is időről-időre heroinnal löveti be magát a kislánnyal, így indul "egzotikus kirándulásokra".
  Mikor az anyuka gyógyszer-túladagolásban meghal, az apa és Jeliza-Rose elutazik a nagyi házába, a texasi prérire, hogy ott éljenek ezentúl. (Hogyan? Miből? Mi lesz a sulival? Hol a gyermekvédelem?) Egy agyrém az egész. A kislány csakhamar ténylegesen elárvul, mikor az apa heroin-túladagolásban meghal. A fantáziája nem engedi, hogy ezt tudomásul vegye: úgy éli a mindennapjait az oszló-puffadó hulla mellett, mintha az csak aludna, a saját története itt-ott összemosódik az Alice csodaországban világával. A babafejekkel nem csupán játszik: világának szerves részét képezik: folyamatosan kommunikál velük, ezeket megszemélyesítve vívódásainak résztvevői, partnerei lesznek.
  Környezetét felfedezve belebotlik a szomszédos birtokon lakó félszemű (és féleszű) preparátornővel és annak epileptikus és értelmi fogyatékos öccsével, Dickenssel. Magányában minden lehetőséget megragad, hogy velük lehessen. Dickens kedvenc szórakozása, hogy a közelben elhaladó gyorsvonat sínjeire öltényeket tesz és a puffanásokban gyönyörködik. Kiderül, hogy a preparátornő, Dell az apa fiatalkori szerelme, és hogy megőrizze az örökkévalóságnak, kipreparálja a már nem éppen friss hullát. Együtt kitakarítják, kifertőtlenítik és kimeszelik a romos házat, a kiszikkadt holttestet az ágyba fektetik. Persze Dellnek is megvan a saját múmiája: a kislány nagymamáját őrzi az ágyában, akit annakidején nagyon szeretett. (Magáról így beszél nagy büszkén: Dell, aki semmit nem ad vissza a földnek. ) Ezek az emberek úgy játszanak a hullákkal, mint a kislány a babáival.
  Ez a nyomasztó, beteges, megrekedt hangulat hatja át az egész filmet: emberek, akik nem akarnak változni, akik semmit nem akarnak elengedni, akik mellett csak elszáguld az élet egy gyorsvonat képében. A sok flúgos ember között az egyetlen tiszta lény Jeliza-Rose, de őt is csak a fantáziája, a mesevilága menti meg. Minden tiszta a tisztának. Végig azon izgultam, hogy fel ne fogja, mi történik igazából, mert összeroppan. Pedig az ember akkor is tudja, ha gyerek, hogy mi van, de még egy halott, oszló apával is jobb, mint teljesen egyedül lenni a préri kellős közepén. Szokták mondani, hogy a szeparációs szorongás az egyik legkínzóbb érzés egy gyerek számára, bármit megtesz ennek az enyhítésért.  A magány nagy úr. A sok feszültség egy hatalmas robbanásban oldódik fel, mikor Dickens a vonatsínekre nem sörétes puska-lövedékeket, hanem dinamitokat helyez. Jeliza-Rose a  robbanás utáni kavarodásban találkozik egy nővel, aki végre magához vehetné. Dióhéjban ennyi a történet. Felső rétege.
  Mert az élesebb elmék már a film közben, a többiek (én is) meg csak előbb-utóbb vagy sohasem jönnek rá, hogy a szereplők, a történések mind csak metaforák egytől-egyig. Jelenségek. A narkós szülők akiktől függünk, vagy függtünk, az előző nemzedék, akiknek kézenfogva kellett volna bevezetni egy emberi társadalomba, hogy ne legyünk magunkra hagyatva, de akár az állam, aminek az elsődleges funkciója pont ez lenne, hogy az emberek ne egyedül küzdjenek meg mindennel, hanem segítsék, védjék meg egymást. Az se véletlen, hogy a napi adagjukat az "utazásaikhoz" tőlünk várják. A ragaszkodás az idejétmúlt hagyományokhoz (ez Angliára egyébként is nagyon jellemző, gondoljunk csak a vízcsapokra), belekapaszkodni abba, aminek már el kellett volna bomlania, kiragadni a megújuló Élet pusztító, építő, fenntartó körforgásából. A világbirodalmi nosztalgia és a valóság kettőssége. Na, ha valami, ez biztosan megszokhatatlan volt az amerikai Terry Gilliamnek.
  A művészet és a mesemondás igazi célja végülis, hogy úgy szembesítsen a valósággal, hogy ne haljunk bele. Hol homeopátiás adagokban, hol tiszta párlatként, ahogy szükséges.  Ez a film nem a kislányról szól, hanem minden művészről. Ez egy ars poetica. Csoda, hogy álmodok? Nézzetek magatokra.