Blue lines

Meg kéne már tanulni meditálni...ez lesz a következő célkitűzésem. Addig is marad az esti zenehallgatás a sötét szobában a kanapén egy puha takaróba burkolódzva. Igazából ezek azok az órák és nem az éjszakai alvás, mikor visszalopom magamat, azokat a lemorzsolódott részeket, amik a napi robotban lekopnak. Ilyenkor érzem, hogy megélénkül, kiegészül az az örökkévaló rész bennem, ami a magja az egésznek, ami köré felépültek annakidején a sejtjeim az első sejtosztódáskor, mikor valaki kimondta az IGEN-t a létezésemre.
Milyen lesz meghalni? Milyen lesz halottnak lenni? Meddig őrzi majd a lelkem a testemet? Fájni fog, mikor elhamvasztanak? Vagy a bomlás? Látni fogom elbomlani a saját testemet? Ha úgy lesz, ahogy szeretném és egy fát ültetnek a tetemem fölé, érezni fogom, ahogy a gyökerek szép lassan belefúródnak a porhanyós húsba és felemésztik a szöveteimet? Fontos vagy mindegy lesz, hogy ki mellett helyeznek nyugalomra? Fogok-e bármivel foglalkozni vagy ez az egész hajcihő csak az utódoknak számít?
Nem tudom, mennyire lehet erre felkészülni...hiszek abban, hogy csak az tud jól meghalni, aki élni is tud. Csak ebben tudom gyakorolni magam. Ha megtanultam élni, akkor léphetek tovább.

Tanto tempo

Annyira jó filmet láttam tegnap este. Laci vadászta le a TV-műsorból. (Nekem olyan unalmas mindig, mintha a telefonkönyvet böngészném, és a tévézésre se tudok rászokni, pedig de sok jó film megy! Mindig csak a horoszkópot olvasom el, azt is csak vasárnap, ha vége a hétnek, ne legyen csalódás)

Na...fecsegés helyett: a film. Egy régi Wim Wenders film, 1973-ban készült, a címe: Alice a városokban. Klasszikus road movie: egy íróról és egy kilencéves kislányról szól, akik pár heti közös utazásra kényszerülnek. Alice anyja lelép egy new yorki repülőtér melletti szállodából és az íróra marad a feladat, hogy megtalálja a kislány nagymamáját valahol Európában. Lehetetlen küldetésnek tűnik, és egy reménytelen pillanatban a rendőrség is bevonásra kerül a történetbe, de a kislány megszökik és az íróra marad a feladat, hogy homályos emlékképek és egy fénykép alapján (amin csak egy ház áll), megleljék a nagyit. 

Hogy mi is tetszett a legjobban ebben a filmben: a ráérős tempó és az elmélyült figyelem, amivel egy-egy szituáció ki lett bontva. Nagyon természetes, üde, emberi tempójú volt, nagyon igazi, minden cukormázat, de epét is nélkülöző, valóságos történet. Nem esett benne szó arról, hogy tehetett ilyet egy anya, bár az se volt véka alá rejtve, hogy a gyerek szenved. Mennyi árnyalat van abban, ahogy az a gyerek néz, figyel, abban nem volt semmi cukiskodás, és így lett igazán szerethető. Ízléses volt a film, ha jelent még bármit ez a szó és végre igazán izgulhattam érte, hogy ez a lehetetlennek tűnő küldetés sikerüljön. (Nekem ez volt a Mission impassible: megtalálni a nagyit, akinek se a nevét, se a lakcímét nem tudja Alice.) 

Ez a fajta tempó manapság már nem igazán jellemző talán  a közel-keleti rendezők élnek még vele. Nagyjából olyan a minőségi különbség a manapság szokványos, gyors vágásokkal telített, pörgős zenéjű filmek meg eközött, mint  mint egy Tom és Jerry és egy igazi mesélő által mesélt történet között - neked szól! (Egyébként szeretem a Tom és Jerryt is. Mindennek megvan a maga helye és ideje, de ez most valahogy annyira jólesett, volt értelme leülni a tv elé.) 

De a városnézéssel is pont így vagyok: nekem nem kell kimozdulnom Budapestről ahhoz, hogy szépet lássak, hogy jól érezzem magam. Persze örülök, ha módom nyílik rá, de nem létszükséglet. Lassan. Pl. imádom a tematikus sétákat, szerintem ezek által érezheti igazán magáénak a városát az ember: ha megtelnek az utcák, házak történetekkel. A Belvárost romjaiban is imádom. Sokkal több örömet ad, ha kényelmes tempóban, figyelmesen sétálgathatok, mint akármilyen puccos körutazás. (Kivéve a toszkán körutat!!!! De azt is tyúklépésben. ) 

Németország 2.

Nem időrendben, inkább tematikusan... A Frankfurt melletti Taunus hegység kilátójához is ellátogattunk vasárnap. Kb. a környék Dobogókője. Napfürdőzés, bámészkodás és jó sok régi motor, pár oldmobile is volt, kutyások, forralt bor és kakaó:

 

Aztán kedden, hazafelé ment volt még egy megrázó élményem, mikor elugrottunk a Regensburg melletti Walhallához, amit korábbi sejtésünkkel szemben az 1840-es években emeltek a német származású hírességek, hősök csarnokaként. Ez még formálódik bennem, még nem igazán tettem a helyére, valami olyasféle nemzeti büszkeség, ami nem mások fölé helyezésről, hanem az egységről és a megmaradásról szól, ahol mi még nagyon nem tartunk, de talán egyszer...ki tudja...

szerintem az se véletlen, hogy a hősök csarnokának a lábainál birkák legelésznek:

és végül: hobbit a szélben ;) 

Németország 1.

Végre sikerült feltöltenem a telefonomról a németországi képeket, próbálom felidézni magamban, milyen hatással is volt rám ez a pár nap. A szállásunk Kelkheimban volt. Ez egy kisváros Frankfurttól nem messze. Rendezett, praktikus, új építésű és többnyire felújított, hagyományos fachwerk, gerendaház. Szerencsére volt pár romosabb épület is, amin jól lehetett látni ennek a jellegzetes építési technikának a lényegét:  

Nem túl fantáziadús, de rendes kisváros, látszik rajta a jószándék. Valahol minden településnek el kell kezdeni. Vannak olyan kis részletek, amik annyira beleillenek a németekről alkotott kis sztereotipiákba. Pl. a névreszóló pad a társasház előtt: 

Vagy a lovarda az óváros kellős közepén:

..na és ez a postaláda…:

...és amit imádtam, de sajnos csak az épületről van fényképem, aminek az alsó szintjén az a helyes pékség volt, ahol teljesen magától értetődően sütiztek, kávéztak az emberek vasárnap reggel. Tömve volt:  

 Illetve az almaboráról híres frankfurti kocsma, a Solzer: 

Ez egyébként is teljesen jellemző volt: a derűs nyugalom. Társadalmi élet minden hűhó nélkül a kocsmákban, kávézókban, a napi rutin részeként. Nálunk is alakulgat már ez, de nem ilyen tömegesen és elsősorban nem a helyiek. (Ahogy én látom.) És ami nem egyszerűen szembeötlő, hanem mellbevágó volt: a tudat, hogy így is lehetne élni. (Hogy azt a sok munkát, erőfeszítést, energiát, pénzt, amit az emberek bedobnak a közösbe, mennyire nem mindegy, hogyan forgatják a hatalmasok. Hogy mennyire magától értetődő, hogy befizeted az adódat, mert tudod, hogy érdemes. Sajnos ebben a mi kis országunknak sosem volt szerencséje. Én igazán ritkán irigykedem, de most kicsit megkeseredtem, mikor arra a sok reménytelen arckifejezéssel járkáló emberre gondoltam, akik huszadikán már azon aggódnak, hogy húzzák ki a következő fizetésig, mert nálunk ebből van több. Na de ezt igazán zárójelbe teszem, mert útibeszámolót készültem írni ugyebár.) Szóval így is élhetnénk és ez lenne a normális. Nyilván a híradóban nem erről fognak beszélni, hanem hogy már-már aggódunk szegény, rettegő németekért, akik egy ilyen migránsok sújtotta országban élnek, ekkora kerítésekkel védve a portájukat:

Nem elbagatellizálva persze az asszimilációs problémákat, stb. A hangulat még szorongónak sem volt mondható. 

Ahogy öregszem, egyre kevésbé érzek magamban hajlandóságot a hagyományos idegenvezetésre a kis színes esernyővel masírozó csoporttal, viszont annál hálásabb vagyok, ha egy helybeli kalauzolgat minket. Most ezen a téren is szerencsénk volt, mert Zsolt bátyja, aki már harmincvalahány éve kint él, magára vállalta ezt a feladatot. És nemcsak az idegenvezetést vállalta magára, de még főzött is nekünk vegán ebédet Lacira gondolva. Sajnos szagos fotó még nincs, marad a látvány: 

Frankfurt...amit én láttam belőle: szép volt, tágas, tiszta és nagyon kellemes, élhető hely. Mivel a második világháborúban gyakorlatilag porig bombázták, a régi fényképek alapján építették újjá a belvárosi részeket és azóta is gondosan karbantartják. Példaértékű, amit ott láttunk.

..és mindez kicsiben: 

...és ha már kirakat, azért itt egy kis különvélemény a teljesség kedvéért:

Palatető ilyen városiasan:

Majna-part:

 A hagyományos épületek mellett az újabbak is úgy lettek megtervezve, hogy hangulatukban illeszkedjenek a régiekhez és ez itt most nem jelent egy megrekedtséget: a modern épületek szépen kiegésztik, itt-ott reflektálnak a régiekre. Van Frankfurtnak egy nagyon modern, felhőkarcolókkal ékeskedő része, amit poénosan Main-hattennek is hívnak a helyiek. Nagyon dögös látvány ám esténként:

...és az elmaradhatatlan lakatáradat az Eisener Stegen:

...amit évente illúzióromboló módon úgyis eltávolít a frankfurti önkormányzat. Szóval az örök szerelmet itt igazán nem érdemes erre bízni. De ezzel a kirándulással megint lett számunkra egy hely a világban, amire igazán jó szívvel emlékezhetünk. 

Cesky Krumlov

  Még az augusztusi kánikulában történt, hogy kaptunk egy izgatott telefonhívást Zsoltéktól: "itt ülünk Cesky Krumlovban egy kocsmában, és arra gondoltunk, hogy ott lesz októberben az a négynapos hosszú hétvége, mi lenne, ha akkor visszajönnénk együtt?" Nagyot néztünk és rögtön igent mondtunk. 

  Azóta időnként megemlegettük, hogy megyünk, de igazából nem volt ebben semmi valóságos, abszolút a fikciók birodalmában zajlottak a tervezgetések, ahol egyébként a vágyak laknak. Nem túl régi, de annál intenzívebb álmom volt, hogy egyszercsak eljutunk Cesky Krumlovba, de amit találtunk, az minden elképzelésemet felülmúlta. Túlzás nélkül állíthatom: ez itt a fantázia, a szépség és a humor birodalma. Icipici város, szeszélyes és kesze-kusza, mert egy folyó kacskaringói köré épült, hát milyen lehetne? Csakis zegzugos, sikátoros, üde, színes és meglepetésekkel, ötletekkel teli.   Mi szerintem jó időben jöttünk, mert ugyan voltak turisták rajtunk kívül is, de nem volt elviselhetetlen a tömeg. Engem marhára idegesítenek a kínai turisták a nyomulósságukkal, most is minden tele volt velük, de nem a számuk nem lépte túl azt a kritikus pontot, mikor élet-halál harcnak kezdik érezni a városnézést, úgyhogy elvoltunk. 

Pár kép, ami sajnos nem fogja visszaadni az a meseszerű hangulatot, amit átéltünk, de mégis a miénk: 

Még jövök.

Hajtások

Eléggé nehezen viselik a szobanövényeink ezt fénytelen lakást. Rossz nézni, ahogy dobálják le a leveleiket. A szobafenyő kezdi összeszedni magát, mióta az ablak elé húztuk: tele van új hajtásokkal. Nagyon akar élni. Mikor leültem mellé írni, végigisimítgattam és egész ágak estek le róla. Ijesztő volt. Kicsit olyan, mint a mi életünk.

Nagyon nehéz nekem ez a mostani időszak, de közben meg olyan termékeny. Rengeteget beszélgetünk magunkról, egymásról és közben sok illúziót veszítünk el, ez egy elég fanyar szájízt hagy az emberben. Közben viszont végre érlelődik, növekszik valami új, amit még nem igazán értünk, nem látjuk a végét. Még a pangás időszaka, de már fortyog, készül valami új. Bármi is lesz, nagyon időszerűnek érzem ezt a megújulást és örülök neki.
https://www.youtube.com/watch?v=D7KXq6RJ0PA

Hátha...

Múlt héten írták az uszodai facebook csoportba, hogy nincs fűtés, melegvíz, az úszómedence vize is egyre hűl, úgy menjünk úszni. Az igazi megszállottak persze mentek és mégiscsak volt minden. Kati azt mondta erre: ez a hősök jutalma. 

A múltkor meg egy barátommal beszélgettünk '56-ról. Amellett érvelt elég meggyőzően, hogy milyen értelmetlen volt, hány ember halt meg ártatlanul és a végén úgyis legyűrt minket a Szovjetunió. Nem teljesen értettem vele egyet (bár '56 nagyon mocskos volt), de nem tudtam rendesen szavakba önteni a véleményemet ezzel kapcsolatosan. Én úgy gondolom, és az a tapasztalatom, hogy soha nem hiábavaló kifejezni az ellenállásunkat az elnyomással szemben akkor sem, ha eltipornak a gecibe. Inkább Konrád Györggyel értek egyet, aki azt mondta: ha bármit tettél a szabadságodért, az nem volt tévedés. (Ez persze nem vígasz azoknak, akiknek a fiait lámpavasra húzogatta, felkoncolta a csőcselék.) A nagyhatalmi törekvések nemigen csorbulnak ki akármin, de nincs rosszabb döntés, mint birkaként behódolni. Remélem, hogy a hősöknek tényleg van jutalma.  

Titkok

Olyan jó érzés ezen a friss hajnalon takaróba burkolódzva, zsíros kenyérrel a kézben a tiszta, csillagos eget bámulni. Egyszerűen pazar. Süni cammog el mellettem és én itt várom, hogy pirkadjon.
Isten tenyerén érzem ilyenkor magam. Mint akinek apu idefestette ezt a menő, ívelt plafont, ami lassan fordul el. Kicsit irigylem a régi embereket, akik azt hihették, hogy a műsor nekik szól, a teremtés koronáinak. Megteremthették a maguk mítoszait, kitalálhatták azt az Univerzumot, amit lelkileg még pont el tudtak viselni. Nekem, hiába tudok többet a mérhető, dokumentált Világegyetemről, mint ők, és aki a műanyag székben, a műszálas paplanba, meg a polárpulcsimban bámészkodok, azért mégiscsak egy lebutított verziója jut az ő valóságuknak.
Az a baj, hogy nagyon szeretjük a titkokat megfejteni, de sok esetben az öröm a leleplezés eufóriájával véget is ér, mert nem tudunk mit kezdeni a valósággal. Ha a NASA hitelesen dokumentálná, hogy megtalálták Istent, lefényképezték és igazából egy szakállas öregúr joystickkel a kezében és mi tényleg a játékszerei vagyunk, vagy éppen ellenkezőleg: a Föld nevű bolygó egy sokkal fejlettebb civilizáció kísérleti telepe, nem sokat változtatna az emberiség kedélyállapotán. Ugyanannyiba kerülne egy kiló kenyér, dolgozni járnánk, gyerekek születnének. Kicsit rezignáltabbak lennénk, picit megugrana az öngyilkosságok száma. Semmit nem nyernénk vele. Persze az űrkutatás fő kérdése nem is az, hogy van-e Isten, hanem hogy hogyan mentsük át a civilizációnkat erről a lelakott bolygóról. A többi csak járulékos hozadék, mint a NASA által kifejlesztett szilikonos kuglófforma. A titkokban mindig van valami szépség. De az is lehet, hogy nem a titkokban, hanem a titkokkal játszadozó elmében, az emberben.
Pirkad...apu kezdi elhúzni a függönyt. Megyek aludni.