Titkok

Olyan jó érzés ezen a friss hajnalon takaróba burkolódzva, zsíros kenyérrel a kézben a tiszta, csillagos eget bámulni. Egyszerűen pazar. Süni cammog el mellettem és én itt várom, hogy pirkadjon.
Isten tenyerén érzem ilyenkor magam. Mint akinek apu idefestette ezt a menő, ívelt plafont, ami lassan fordul el. Kicsit irigylem a régi embereket, akik azt hihették, hogy a műsor nekik szól, a teremtés koronáinak. Megteremthették a maguk mítoszait, kitalálhatták azt az Univerzumot, amit lelkileg még pont el tudtak viselni. Nekem, hiába tudok többet a mérhető, dokumentált Világegyetemről, mint ők, és aki a műanyag székben, a műszálas paplanba, meg a polárpulcsimban bámészkodok, azért mégiscsak egy lebutított verziója jut az ő valóságuknak.
Az a baj, hogy nagyon szeretjük a titkokat megfejteni, de sok esetben az öröm a leleplezés eufóriájával véget is ér, mert nem tudunk mit kezdeni a valósággal. Ha a NASA hitelesen dokumentálná, hogy megtalálták Istent, lefényképezték és igazából egy szakállas öregúr joystickkel a kezében és mi tényleg a játékszerei vagyunk, vagy éppen ellenkezőleg: a Föld nevű bolygó egy sokkal fejlettebb civilizáció kísérleti telepe, nem sokat változtatna az emberiség kedélyállapotán. Ugyanannyiba kerülne egy kiló kenyér, dolgozni járnánk, gyerekek születnének. Kicsit rezignáltabbak lennénk, picit megugrana az öngyilkosságok száma. Semmit nem nyernénk vele. Persze az űrkutatás fő kérdése nem is az, hogy van-e Isten, hanem hogy hogyan mentsük át a civilizációnkat erről a lelakott bolygóról. A többi csak járulékos hozadék, mint a NASA által kifejlesztett szilikonos kuglófforma. A titkokban mindig van valami szépség. De az is lehet, hogy nem a titkokban, hanem a titkokkal játszadozó elmében, az emberben.
Pirkad...apu kezdi elhúzni a függönyt. Megyek aludni.