Blue lines

Meg kéne már tanulni meditálni...ez lesz a következő célkitűzésem. Addig is marad az esti zenehallgatás a sötét szobában a kanapén egy puha takaróba burkolódzva. Igazából ezek azok az órák és nem az éjszakai alvás, mikor visszalopom magamat, azokat a lemorzsolódott részeket, amik a napi robotban lekopnak. Ilyenkor érzem, hogy megélénkül, kiegészül az az örökkévaló rész bennem, ami a magja az egésznek, ami köré felépültek annakidején a sejtjeim az első sejtosztódáskor, mikor valaki kimondta az IGEN-t a létezésemre.
Milyen lesz meghalni? Milyen lesz halottnak lenni? Meddig őrzi majd a lelkem a testemet? Fájni fog, mikor elhamvasztanak? Vagy a bomlás? Látni fogom elbomlani a saját testemet? Ha úgy lesz, ahogy szeretném és egy fát ültetnek a tetemem fölé, érezni fogom, ahogy a gyökerek szép lassan belefúródnak a porhanyós húsba és felemésztik a szöveteimet? Fontos vagy mindegy lesz, hogy ki mellett helyeznek nyugalomra? Fogok-e bármivel foglalkozni vagy ez az egész hajcihő csak az utódoknak számít?
Nem tudom, mennyire lehet erre felkészülni...hiszek abban, hogy csak az tud jól meghalni, aki élni is tud. Csak ebben tudom gyakorolni magam. Ha megtanultam élni, akkor léphetek tovább.