Tanto tempo

Annyira jó filmet láttam tegnap este. Laci vadászta le a TV-műsorból. (Nekem olyan unalmas mindig, mintha a telefonkönyvet böngészném, és a tévézésre se tudok rászokni, pedig de sok jó film megy! Mindig csak a horoszkópot olvasom el, azt is csak vasárnap, ha vége a hétnek, ne legyen csalódás)

Na...fecsegés helyett: a film. Egy régi Wim Wenders film, 1973-ban készült, a címe: Alice a városokban. Klasszikus road movie: egy íróról és egy kilencéves kislányról szól, akik pár heti közös utazásra kényszerülnek. Alice anyja lelép egy new yorki repülőtér melletti szállodából és az íróra marad a feladat, hogy megtalálja a kislány nagymamáját valahol Európában. Lehetetlen küldetésnek tűnik, és egy reménytelen pillanatban a rendőrség is bevonásra kerül a történetbe, de a kislány megszökik és az íróra marad a feladat, hogy homályos emlékképek és egy fénykép alapján (amin csak egy ház áll), megleljék a nagyit. 

Hogy mi is tetszett a legjobban ebben a filmben: a ráérős tempó és az elmélyült figyelem, amivel egy-egy szituáció ki lett bontva. Nagyon természetes, üde, emberi tempójú volt, nagyon igazi, minden cukormázat, de epét is nélkülöző, valóságos történet. Nem esett benne szó arról, hogy tehetett ilyet egy anya, bár az se volt véka alá rejtve, hogy a gyerek szenved. Mennyi árnyalat van abban, ahogy az a gyerek néz, figyel, abban nem volt semmi cukiskodás, és így lett igazán szerethető. Ízléses volt a film, ha jelent még bármit ez a szó és végre igazán izgulhattam érte, hogy ez a lehetetlennek tűnő küldetés sikerüljön. (Nekem ez volt a Mission impassible: megtalálni a nagyit, akinek se a nevét, se a lakcímét nem tudja Alice.) 

Ez a fajta tempó manapság már nem igazán jellemző talán  a közel-keleti rendezők élnek még vele. Nagyjából olyan a minőségi különbség a manapság szokványos, gyors vágásokkal telített, pörgős zenéjű filmek meg eközött, mint  mint egy Tom és Jerry és egy igazi mesélő által mesélt történet között - neked szól! (Egyébként szeretem a Tom és Jerryt is. Mindennek megvan a maga helye és ideje, de ez most valahogy annyira jólesett, volt értelme leülni a tv elé.) 

De a városnézéssel is pont így vagyok: nekem nem kell kimozdulnom Budapestről ahhoz, hogy szépet lássak, hogy jól érezzem magam. Persze örülök, ha módom nyílik rá, de nem létszükséglet. Lassan. Pl. imádom a tematikus sétákat, szerintem ezek által érezheti igazán magáénak a városát az ember: ha megtelnek az utcák, házak történetekkel. A Belvárost romjaiban is imádom. Sokkal több örömet ad, ha kényelmes tempóban, figyelmesen sétálgathatok, mint akármilyen puccos körutazás. (Kivéve a toszkán körutat!!!! De azt is tyúklépésben. )