Erósz

Dóri rajzai között szemezgettem a minap, mikor megpillantottam egy kis cetlit a következő szöveggel:

Létezik-e olyan lélek, amelyik nem szerelmes?

Annyi kiégett emberrel találkozom egy ideje, hogy azt kell mondanom: igen. És mind elveszettek. Napok óta azon töprengek: mi táplálhatja a belső tüzet? Akárhogy forgatom magamban ezt a kérdést, végsősoron csak egyre lyukadok ki: a  hit. Nem istenhitre gondolok, hanem bármiféle reményre, vágyra, kapaszkodóra. 

És itt óhatatlanul Szókratész és Diotima párbeszéde jut eszembe, aminek sajnos csak egy kis töredékét írhatom ide le:

"- Ó, Szókratész, miképpen ismerheti el az olyan, hogy Erósz nagy isten, aki állítja, hogy nem is isten?

- Kiállítja ezt?- kérdeztem.

- Te és én!

- Hogy érted ezt?

- Mi sem egyszerűbb - válaszolta. - Nem azt tartod, hogy valamennyi isten boldog és szép? Vagy mered azt állítani, hogy van isten, aki nem és szép és boldog?

- Zeuszra, nem!

- És boldognak, ugye azt mondod, aki a szépség és a jóság birtokában van?

- -Úgy van.

- Ám elismerted, hogy Erósz a jóság és szépség hiányában épp ezekre sóvárog, amiknek hijával van!

- Elismertem.

- Lehet isten az, aki híjával van  szépségnek és a jóságnak?

- Úgy látszik, semmiképp.

- No látod, hogy te sem tartod Erószt istennek!

- Hát akkor mi? Halandó?

- A legkevésbé!

- Akkor mi?

- Amint már mondtam: középlény halandó és halhatatlan között.

- Mi legyen az, Diotima?

- Nagy démon, Szókratész, hiszen a démonok lakoznak az istenek és az emberek között.

- Mi a hatalma?- kérdeztem.

- Tolmácsolja és közvetíti az isteneknek az emberek kéréseit és áldozatait, és az embereknek az istenek parancsolatait és kegyeit: áldozataikra való feleletként. Betölti az isten és az ember közti űrt, hogy a mindenség önmagával összeköttessék."