2014. május 18., vasárnap

Erósz


Dóri rajzai között szemezgettem a minap, mikor megpillantottam egy kis cetlit a következő szöveggel:

Létezik-e olyan lélek, amelyik nem szerelmes?

Annyi kiégett emberrel találkozom egy ideje, hogy azt kell mondanom: igen. És mind elveszettek. Napok óta azon töprengek: mi táplálhatja a belső tüzet? Akárhogy forgatom magamban ezt a kérdést, végsősoron csak egyre lyukadok ki: a  hit. Nem istenhitre gondolok, hanem bármiféle reményre, vágyra, kapaszkodóra. 

És itt óhatatlanul Szókratész és Diotima párbeszéde jut eszembe, aminek sajnos csak egy kis töredékét írhatom ide le:

"- Ó, Szókratész, miképpen ismerheti el az olyan, hogy Erósz nagy isten, aki állítja, hogy nem is isten?
- Kiállítja ezt?- kérdeztem.
- Te és én!
- Hogy érted ezt?
- Mi sem egyszerűbb - válaszolta. - Nem azt tartod, hogy valamennyi isten boldog és szép? Vagy mered azt állítani, hogy van isten, aki nem és szép és boldog?
- Zeuszra, nem!
- És boldognak, ugye azt mondod, aki a szépség és a jóság birtokában van?
- -Úgy van.
- Ám elismerted, hogy Erósz a jóság és szépség hiányában épp ezekre sóvárog, amiknek hijával van!
- Elismertem.
- Lehet isten az, aki híjával van  szépségnek és a jóságnak?
- Úgy látszik, semmiképp.
- No látod, hogy te sem tartod Erószt istennek!
- Hát akkor mi? Halandó?
- A legkevésbé!
- Akkor mi?
- Amint már mondtam: középlény halandó és halhatatlan között.
- Mi legyen az, Diotima?
- Nagy démon, Szókratész, hiszen a démonok lakoznak az istenek és az emberek között.
- Mi a hatalma?- kérdeztem.
- Tolmácsolja és közvetíti az isteneknek az emberek kéréseit és áldozatait, és az embereknek az istenek parancsolatait és kegyeit: áldozataikra való feleletként. Betölti az isten és az ember közti űrt, hogy a mindenség önmagával összeköttessék." 






2 megjegyzés:

Alma írta...

Épp a napokban gondolkodtam ezen:)
Híjával lennénk a szépségnek és a jóságnak vagy azt hisszük, hogy ezek hiányoznak belőlünk, és ezért vágyakozunk egy másik emberre, akire kivetítjük a bennünk lévő tulajdonságokat?
Tényleg úgy érzi ilyenkor az ember, hogy csak a másik jó és szép, nem érhetünk fel hozzá, nem érdemeljük meg és ez iszonyú fájdalmas.
Aztán jön a felmentő valóság, és ez jó, ha a szeretet és a hála működik.

ixchel írta...

Nem feltétlenül csak azért, mert hiányzik, hanem mert akkora öröm adni és kapni, minden, ami szép és jó, megsokszorozódik ebben az áramlásban.