Fürdő

Hetek óta a hatása alatt tart ez a babafürdetős videó. Először rettentően irigykedtem a boldogabb országok lakóira ezért a bőségért. Hol vannak nekünk ilyen szakembereink, és nekik mikor van ennyi idejük egy-egy babára? Bár szakember még csak lenne, de az a cirkusz, ami az otthonszülés körül zajlik, az újszülött gondozására is rányomja a bélyegét - én legalábbis így látom. Húsz éve szültem az első gyermekemet, de állítom, ma rosszabb a helyzet, mint annak idején. 

Szerencsémre a fogadott orvosom éppen egy külföldi konferencián tartózkodott, mikor beindult a vajúdás és éppen Szeged egyik legjobb szülésze ügyelt a Női Klinikán. Tudtuk, hogy farfekvéses a baba, úgyhogy megkérdezte, szeretnék-e császárral szülni vagy inkább természetes úton? Persze eszem ágában sem volt műtőbe menni. Az a legjobb az egész történetben, hogy nem csinált ügyet az egészből, hagyta, hogy minden a maga útján menjen. Sétálgathattam, amíg jólesett, néha megvizsgált és kész. Szülőszékben is szülhettem volna, csak nem mertem. A sok hűhó helyett szépen megszületett egy gyerek, ahogy már annyian előtte. 

Akkoriban kezdtek kísérletezni Magyarországon a baba-mama szobákkal, érezhető volt egy szemléletváltozás a szülés és az apa-anya-gyermek kapcsolatot illetően. Fiatal anyaként bele se gondoltam, hogy nem csak a szülő nő megy át egy kisebbfajta metamorfózison, mikor életet ad, de az apa számára is sorsdöntő lehet, mikor végigsegíti a feleségét a vajúdáson-szülésen, nem beszélve arról a csodáról, ami ezek után következik (és most nem a gátseb összevarrására gondolok, hanem hogy megszületik a család). 

A nagy spórolásban végülis iszonyú pazarlás folyik, ha azt nézem. Futószalagon születnek a babák, de ha úgy alakul, hogy fejlesztésre szorulna egyik-másik, a szülő gyakorlatilag magára marad, futkoshat egyik szakembertől a másikig. A korai fejlesztés, korrigálás anyagilag is sokkal kisebb terhet jelentene az államnak,   nem beszélve a sok hiperaktív, túlérzékeny idegrendszerű gyerekről az iskolában-óvodában. Vagy ami igazán nem pénzkérdés: úgy fordulni a másik felé, hogy érezze, idetartozik.

Rám-szakadék

Ha még egyszer hosszú hétvégén indulnék a hegyekbe, nyugodtan rúgjon bokán bárki és emlékeztessen a mai bejegyzésemre. Ma a Rám-szakadéknál túráztunk. Ákosra hallgatva Dömös felől indultunk, és még a tömött buszon se fogtunk gyanút  - gondoltuk, majd lemorzsolódik a tömeg, csak elférünk a hegyekben.

Olyan szép volt minden, repeső szívvel indultunk útnak. Mikor a feljáró felé kezdett beállni a sor, akkor se hittük volna, hogy hosszan el fog húzódni a várakozás. Ahogy az első létra felé közeledtünk, és kezdtek beelőzgetni az élelmesebb kirándulók, már láttuk, hogy nem lesz egy gyors menet. Másfél órán keresztül haladtunk csigatempóban előre. Sokan pici gyerekkel, kutyával jöttek, nem is értem... Mások visszafordultak félúton, ezzel tovább lassítva a haladást az egyébként is csúszós, alig járható szakaszokon. Hála Istennek olyan gyönyörű volt minden, hogy még így is megérte végigjárni, a harmadik létrán túl pedig olyan szakasz következett, ami minden bosszúságért kárpótolt. 

Hogy fog ez nekem hiányozni, ha beáll a hideg, nyirkos idő. Az, hogy az ember kimozdul kicsit a hétköznapi útvonalaiból és kicsit messzebbre láthat: mélység-magasság, a színek, formák változatossága, egy tőlünk szinte független rend, amibe beletartozik a bomlás, pusztulás és az örökös újjászületés. Az agyag és az avar illata, napfény, pára. Bimbók, rügyek, bogyók, levelek. Gyökerek.             

Mindig eszembe jut, ha jól érzem magam, mennyire tetszenének Ébennek ezek az erdei séták. Már egy szimpla kertvárosi séta is mennyire feldobja, hát még egy ilyen helyen milyen boldogan rohangálna. Erre ki kell találnom valamit, mert a mi túráinkat nem biztos, hogy bírná az öreglány. 

Na szóval: Dobogókő. Az Eötvös Lóránd menedékháznál isteni bográcsos halászlét (harcsával) ettünk, puha fehér kenyérrel és olyan finom házi sörrel, amilyet még életemben  nem ittam. Borostyánszínű volt és zamatos, nagyon komoly ízemlékeket hagyott bennünk. 

Remélem, egyszer megérem, hogy a Volánbusz vezetősége az óránkénti buszindítás helyett félórás, netán húszperces időközönként indít majd járatokat Pomázra ezeken a zsúfolt napokon, hogy mindenki felférjen a buszra. Hátha nem egy órás heringparti lesz a napot lezáró emlék egy dobogókői kirándulás után.

Mindezzel együtt, megérte. 

Bükk III.

Bükk II.

Bükk I.

Szombat

Hogy a hétvége teljes legyen, na meg a roggyant térdeimre való tekintettel szombatra egy laza kisvasutat terveztünk, ebéddel ,majd délutáni barlangfürdővel. Mert tudunk élni, igen.

Busszal közelítettük meg a kisvasút végállomását. Szinte végig a sínekkel párhuzamosan haladtunk és már akkor tanyát vert szívünkben a dögunalom. Ezért fogtuk magunkat és az sem tántorított vissza a gyaloglástól, hogy igazán nem voltunk túrázáshoz öltözve és térkép se volt nálunk. Némi útbaigazítást követően elindultunk a vélt irányba, Lillafüredre.  Olyan félórányi gyaloglás után találkoztunk egy családdal: nagyszülők, szülők, kisgyerek. Együtt jöttek ki a forráshoz, meg gombászni. Itt meg kell, hogy jegyezzem, hogy a helyi emberek mindig nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, bár sokszor nem tudtuk megjegyezni a tájékozódási pontokat, amiket megadtak. Ezekkel a kedves emberekkel is jól elbeszélgettünk. Megmutatták, honnan kell a víznyelőből vizet venni, kaptunk tőlük poharat, megosztották velünk a pesti élményeiket. Nagyon tetszett, hogy nagyon sok helybelit láttunk a hegyekben gombászni, sétálgatni, kicsi gyerekekkel is. Ez azért nem mindenhol jellemző. Felmásztunk a Sebesvízen, onnan követtük a sárga jelzést. Egy ideig. Egyszercsak azt vettük észre, hogy elmaradoznak a sárga jelzések a fákról. Annyira egyértelműnek tűnt az út, hogy eleinte gyanút sem fogva mentünk tovább. Sok szép, meg kevésbé szép helyen jártunk, de hát gyanúsan hosszúnak bizonyult az út és már beszélgetni sem volt kedvünk. Csak itthon a térképen rekonstruálva döbbentünk rá, mennyit tekeregtünk egy bizonyos körön belül. Na, azért a végén sikerült a Hámori-tónál kilyukadnunk a Kastély-szállónál. Ismét a Park büfében ebédeltünk, ezúttal isteni sült pisztrángot fokhagymás tartárral.

Sajnos sikerült úgy eltekeregni az időt, hogy végül a barlangfürdőről le kellett mondanunk. Jobban megérte volna autóval jönni, bár nem szeretem. Miskolcon az egyik helyről a másikra jutni tömegközlekedéssel annyira nyögvenyelős és drága, hogy szinte megbénítja az embert. Volt annyi eszünk, hogy háromnapos turistajegyet vettünk, de az időt nem lehet megvenni, a várakozás pedig felőrli az embert. (Pedig én viszonylag jól bírom.)

Szóval barlangfürdő helyett bementünk a városba mozizni, de semmi értelmeset nem játszottak, úgyhogy betértünk egy Alexandra könyvesboltba és mazsolázgattunk. Innen is vittünk haza egy szatyor könyvet, ez immár hagyományosnak mondható - bárhová megyünk, végül mindig egy könyvesboltnál lyukadunk ki.

Egy miskolci ismerősünk melegen ajánlotta a Falánk Fanni cukrászdát, úgyhogy feltétlenül vásárolnunk kellett egy-egy sütit. Laci egy nagyon guszta mákos rétest választott, én meg Mozart-szeletet, ami pont olyan jellegtelen volt, amilyennek kinézett. Ajándékba kaptam egy mini túrós képviselőfánkot, fantasztikus házi tésztával és viszonylag finom krémmel.

El ne felejtsem. (Mivel már félek vidéken kávézni a sok rossz tapasztalat miatt.) A sétálóutcán van egy nagyon jópofa kávézó, a Miskolci Grand Café. Nagyon elegáns, de nem valami barokk pompára kell gondolni: fekete-fehér, nagy belmagasságú, a heti menü táblafilccel a kirakatüvegre van kanyarítva. (És a menühöz bodzaszörp is jár.) Minőségi porcelánban hozzák ki a pincérek a finom, krémes ristrettót a kedves vendégnek. Kellemes meglepetés volt.

Szóval így telt ez a három nap Miskolcon és környékén. Én meg nem tudok aludni, bár lehet, hogy már kár is lenne, mindjárt kelhetek is fel.

Péntek

Szombatra esőt jósoltak, úgyhogy a pénteki napon megpróbáltunk annyira körülnézni, amennyire csak lehet, ha netán leszakad az ég, akkor is egy jó kis túrával a tarsolyunkban térhessünk haza.

A Kastélyszálló oldalán elmentünk a Herman Ottó emlékházig, ott fel a Fehérkő-lápáig. Nagyon furcsa volt számomra a Bükk. A Pilis szinte anyai: meleg, befogadó, minden túra alkalmával úgy érzem, hogy egy vagyok a tájjal, a harmóniára találok. Egy ezotérikus érdeklődésű ismerősöm szerint ez azért van, mert  a Pilis valami energiaközpont, A Föld szívcsakrája. Na mindegy.

Szóval: a Bükk. Olyan volt, mint Bambi apja, az erdő Nagyhercege. Nem tutujgat, de nem is tagad meg semmit. Helyenként komor és félelmetes, de egyben fenséges, szóval igazán nagyszerű, ha az ember túlvan az első sokkon. Mivel ezen a részen most voltunk itt először, eléggé fitymálva nézegettük a térképet, mikor a Fehérkő-lápáról lefelé indultunk. Nem nagyon éreztük, hogy valami nagy dolgok várnának ránk. Kiválasztottuk a kék kereszt jelzést, mert egy kicsit izgalmasabbnak tűnt, mint a többi és elindultunk lefelé. Ezzel sikerült egy gyönyörű, de igencsak szopatós  emberpróbáló útra lépnünk. Az erózió folytán lépten-nyomon kidőlt fák, csuszamlós utak nehezítik a továbbhaladást az amúgyis kiadós mélységek felett haladó ösvényeken. Sajnos a fényképezőgépünk megmakacsolta magát és nyekeregve tiltakozott, mikor rögzíteni próbáluk a minket körülvevő szépségeket, úgyhogy erről a szakaszról nemigen készült fotó. A pasik fejbeépített GPS-ének és Laci térképismeretének köszönhetően mindent megtaláltunk, amit akartunk. Sajnos a térdem az örökös fékezéstől teljesen bedurrant, úgyhogy kétségessé tette a nap további programjainak kivitelezhetőségét. Fáradtan, de diadalittasan érkeztünk meg a Park Büféhez, ahol egy tökéletes vörösboros szarvaspörköltet ettem krokettel, kovászos uborkával.

Ebéd után végigjártuk a Szeleta-tanösvényt. Eredetileg nem nagyon érdekelt a Szeleta-barlang. Homályos emlékképeim voltak iskoláskoromból egy nagy barlangról, amiben nincs semmi. Most ott lenni egészen más volt: borzongató érzés volt végigjárni: elképzelni, melyik szegletét mire használhatták, hogyan élhettek itt emberek. A kilátás persze innen is gyönyörű volt. A tanösvény végére már teljesen kipurcant a térdem, úgyhogy vettünk egy kis vacsoráravalót és hazamentünk pihenni.

Csütörtök

  "Az ember nem is nagyon hiszi, hogy becsületes emberek is élnek itt, nem csak afféle rablók tanyája ez a Miskolc"- fogalmazta meg fenntartásainkat Laci, miközben némileg szorongva tekintgettünk ki az 1-es villamos ablakán, a Tiszai pályaudvartól távolodva.

A szállásunk Lillafüreden van, és alapvetően túrázni jöttünk a Bükkbe, valahogy úgy voltunk ezzel a miskolci átutazósdival, mint mikor leszállunk a lőrinci pályaudvaron, veszünk egy mély levegőt, átvágunk a pisiszagú aluljárón - mindjárt vége és kilyukadunk ott, ahová tartunk. Persze ezen a ponton már némiképp megadtam magam, mert gyengém ez a villamosozgatás, ráadásul itt a sétálóutca kellős közepén haladnak a sínek, ami meg végképp baráti. Kétoldalt a Belvárosban barokkos-eklektikus homlokzatú házak jobb-rosszabb állapotban. Egymást érik a kávéházak, cukrászdák. A városkép eléggé egységes. Látszik, hogy jószándékból nincs hiány, csak pénz nem nagyon van a restaurálásra. Ahogy kifelé haladunk, úgy váltogatják egymást a polgári és a lakótelepi övezetek.

  A Szeleta Hotelben foglaltunk szállást. Nem luxushotel, de tiszta, ötletes kialakítású, kényelmes ágyakkal, nagyon kedves személyzettel. Némiképp megnyugodva tettük le a csomagjainkat a szállásunkon és visszamentünk a Belvárosba. Már a recepción láttam a Lézerpont Látványtár prospektusát. Az épület úgy néz ki, mint azok a tipikus vidéki Skála áruházak, de csak kívülről. Benne több tematikus tárlat is megtekinthető, az eltűnő mesterségek kellékeitől az ásványokon át az irodagép-kiállításig, de engem a Kárpát-medence népviselete c. kiállítás érdekelt igazán. Évek óta talonba tett nagy vágyam, hogy egyszer megnézhessem ezt a páratlan népművészeti gyűjteményt, amit egy megszállott vállalkozó halmozott fel, rendszerezett és ajánlott fel a városnak. Beléptem és nem csalódtam. Az előtérben, a fal mentén egy erdélyi néni által tojásokra festett, kb. 600 népviselet látható. Nem szeretem az ilyesmit, de ezek szépek. Egy kivetítőn kisfilmeken mesélnek nénikék az általuk hordott, készített népviseletekről, szokásokról. Ennek már csak a végét csíptem el, mert akkor indították el, mikor én már bent voltam a "ruhás" teremben. Tárlatvezetésre sajnos nem volt mód, de állítólag a tulajdonos szeméylesen is elkísérgeti a látogatókat, ha ráér. Egy katalógussal a kezemben, szájtátva vonultam egyik babától a másikig.

  Manapság, a mi C&A-s, H&M-es világunkban már egyszerűen elképzelhetetlen az a gondosság és míves kidolgozás, amivel ezek a ruhák készültek. Milyen rituális tett valakire ruhát szabni, azt kihímezni, feldíszíteni. Mennyire fordított világ a mai, amiben belefogyunk-hízunk a konfekcióruhákba. Ha varrásra is adja valaki a fejét, igyekszik a lehető legyegyszerűbben túllenni rajta, mert a ruhába "feccölt" idő nem térül meg. Persze ezeket a szépséges darabokat is nemzedékről-nemzedékre adták egymásnak az asszonyok. De valaki egyszer rászánta az időt, fáradságot, na és az anyagot (bár ez utóbbi volt a legkisebb tétel egy ilyen öltözet elkészítésénél), kitalálta, megalkotta. Fantasztikus szín-és formagazdagságnak lehettem tanúja. A mai nagy divatházak férfiruházati kollekciója sehol nincs merészségben mondjuk egy mezőkövesdi matyó legény nagyünneplői viseletéhez képest- nem véletlen, hogy szívesen merítenek a népművészeti elemekből, persze nagyonis megszűrve, kilúgozva. Azzal az elhatározással léptem ki az utcára, hogy megtanulok varrni.

  Volt még három óra szabadidőnk, meg két színházjegyünk az esti Úri murira. Egy kis meleg vacsorára vágytunk. Egymást érték az á 'la carte éttermek, de az áraikat a kínálathoz mérten kissé túlzónak találtuk - kivétel ez alól a Bors étterem, de mire ezt megleltük, már kifutottunk az időből. Eléggé szánalmas volt ez a rohangálás. Én már egy gyrossal is beértem volna, de ekkor rátaláltunk a Sprint bisztróra, ahol zárás előtt még boldogan kiszolgáltak minket.

  A színházban megjelent a városi értelmiség. Látszott, hogy összeszokott társaság. A hetedik sorba szólt a jegyünk. Egy nénivel (aki nekem már lassan nem is néni, hanem nőőőőő!) beszélgettem, ő mondta, hogy nekik régóta van bérletük, de ide, a hetedik sorba csak pár éve sikerült állandó helyet szerezni maguknak: a jobb helyek itt is kihalásos alapon öröklődnek, úgy látszik.

Az előadás nagyon jó volt és nem csak azért, mert Gáspár Tibor is játszott benne, akit szeretünk - egy színész kivételével, aki enyhén túljátszotta a szerepét, mindenki hozta egy budapesti színházi társulat színvonalát. Sajnos gyorsan le kellett lépnünk, hogy a villamossal elérjük az utolsó buszt, ami hazavitt. Számomra érthetetlen okból 22.22-kor értünk az 5-ös busz megállójába, ami viszont 22.20-kor már elment, nem várta be a villamost. Majd' félórát vacogtunk kint négylábú lényként lépegetve míg megérkezett az utolsó busz. Otthon a jó melegben hamar elfeledtük minden nyűgünk, bajunk. Így telt az első nap.

Módszerek

" ...mivel hülye vagy, mondok egy példát, hogy segítsen, Seinfeld, amit még egy hozzád hasonló hülye is képes megérteni. A te szerelmed olyan, mintha egy százfontos bankóval a zsebedben járkálnál. Az sok pénz,  nem igaz? Azt képzeled, megalapozhatod vele az életed, igaz? De nem kezdhetsz vele semmit. Egy százfontosból  nem tudsz meginni egy pohár sört, nem tudsz vele meginni egy pár virslit, nem tudsz bemenni egy moziba, még egy kurvához se tudsz elmenni. Senki nem tud visszaadni neked  a száz fontosból és senki nem fog eladni neked semmit, pont. Ez pontosan olyan, mint a te szerelmed. 

 -  Nagy szerelemnél csak a nagy dolgok működnek - jelentette ki Jakob. - Nem holmi aprópénz.

A kupec hangjában szánalom és megvetés keveredett.

 - Nem tudom, mit tanít a te táncoló-bohóckodó munjásod, vagy mit mond neked Menahem Rabinovics, amikor neki rinyálsz - mondta. - De a szerelmet, tudnod kéne, Seinfeld, pennykre kell  felváltani, nem olyan nagyot gondolni, nem olyan fennkölten beszélni, nem feláldozni érte az egész életed. Elengedted a kedvéért az összes kanáridat, és cserébe nem kaptál érte semmit...Tudnod kell , hogyan vigyél valami kis csekélységet egyszer, mondj egy kis történetet máskor, mert az működik, Seinfeld, valami csekélységet, sokszor." 

...

- Most elkezdjük a menyasszonyi ruha készítését és jövőre minden készen lesz. - mondta.

- Nem magáról a menyasszonyról kellene méretet venni? - kérdezte Jakob.

- Elég már a menyasszonyból! - mondta váratlanul élesen Húsua. - Mi köze ennek a menyasszonyhoz?  Nem kell látnia a menyasszonyt, és nem kell  táncolnia a menyasszonnyal, és nem kell méretet vennie a menyasszonyról!  

Nagy, zizegő papírlapokat fektetett le a szoba padlójára. 

 - Most írja le nekem a testét szavakkal! - adta ki az utasítást.

Jakob leírta, és a hadifogoly négykézláb lerajzolta a ruha darabjait ceruzával, kivágta a papírt ollóval, aztán a kelmét lefektette a földre.Ez a szakasz, amely a kelme megvásárlásával kezdődött, és előkészületekkel meg számításokkal folytatódott , aztán rajzolással és vágással , és miközben tartott, záporok hulltak, a gyümölcs ért , a hold telt és fogyott, a madarak vándoroltak, és végül Jakob megmosta a lábát, megtörölte ronggyal, aztán fehér papírra lépett , hogy megmutassa Húsuának, hogy  nincs a lábán szenny, és ekor  ráléphetett a kelmére.

...

És parányi öltések miriádja fogta össze a kelmét, amíg a ruha elkészült, és várta a vágyott test érkezését, hogy fogadja el, tötse be, töltse be.

    ...

Egy napon, Judit harmadik itteni nyarának a végén , Rabinovics cementet vásárolt, meg homokot meg kavicsot meg deszkákat, formát épített  , vascölöpöket helyezett el, és négyzeteket öntött ki, amelyekből cementsáv  lett a háztól a tehénistállóig. Aztán elsimította és locsolta a betont, és amikor bevégezte a munkát, és a járda megszáradt , hívta Juditot, hogy menjen oda. 

 Anyámat hirtelen az öröm szelleme szállta meg. Egyik  kezével kissé megemelte a szoknyája szélét, a másikat Naominak adta, és néhány könnyed, táncos lépéssel felavatták az új  járdát.

 - És azon a télen nem fulladtunk sárba a ház meg a tehénistálló között. El sem tudod képzelni , mennyire örültünk a járdának.

(Négy lakoma) 

Meir Shalev: Négy lakoma

Fogalmam sincs, hogy került a háztartásunkba Meir Shalev: Négy lakoma c. könyve. Kaptam valakitől, vagy   ajándékozni szándékoztam? Nem emlékszem. A hátlapján Márquezhez hasonlítják, ez valahogy mindig elriasztott attól, hogy elolvassam. Márquez úgy volt zseniális, ahogy volt és kész. Mi szükség ezekre a fogódzókra? Na meg a rózsás borító... nem volt túl kecsegtető. Valami ilyesmi sokkal jobban illett volna a tartalomhoz:

A Satyricon után nem nagyon tudtam, mit olvassak, próbaképpen emeltem le a polcról.

A rossz kezdéshez képest: hál' Istennek, Márquezhez mesélő-kedvében hasonlít, de a történet sokkal tömörebb: nagyon sűrű, nagyon gazdag, érzelmes is, de nem csöpögős. Most a sötétben ülök a gépnél, de holnap begépelgetek belőle, amíg a többiek reggel tévézgetnek. És megszerzem a többi könyvét is, amit lehet.