Busszal közelítettük meg a kisvasút végállomását. Szinte végig a sínekkel párhuzamosan haladtunk és már akkor tanyát vert szívünkben a dögunalom. Ezért fogtuk magunkat és az sem tántorított vissza a gyaloglástól, hogy igazán nem voltunk túrázáshoz öltözve és térkép se volt nálunk. Némi útbaigazítást követően elindultunk a vélt irányba, Lillafüredre. Olyan félórányi gyaloglás után találkoztunk egy családdal: nagyszülők, szülők, kisgyerek. Együtt jöttek ki a forráshoz, meg gombászni. Itt meg kell, hogy jegyezzem, hogy a helyi emberek mindig nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, bár sokszor nem tudtuk megjegyezni a tájékozódási pontokat, amiket megadtak. Ezekkel a kedves emberekkel is jól elbeszélgettünk. Megmutatták, honnan kell a víznyelőből vizet venni, kaptunk tőlük poharat, megosztották velünk a pesti élményeiket. Nagyon tetszett, hogy nagyon sok helybelit láttunk a hegyekben gombászni, sétálgatni, kicsi gyerekekkel is. Ez azért nem mindenhol jellemző. Felmásztunk a Sebesvízen, onnan követtük a sárga jelzést. Egy ideig. Egyszercsak azt vettük észre, hogy elmaradoznak a sárga jelzések a fákról. Annyira egyértelműnek tűnt az út, hogy eleinte gyanút sem fogva mentünk tovább. Sok szép, meg kevésbé szép helyen jártunk, de hát gyanúsan hosszúnak bizonyult az út és már beszélgetni sem volt kedvünk. Csak itthon a térképen rekonstruálva döbbentünk rá, mennyit tekeregtünk egy bizonyos körön belül. Na, azért a végén sikerült a Hámori-tónál kilyukadnunk a Kastély-szállónál. Ismét a Park büfében ebédeltünk, ezúttal isteni sült pisztrángot fokhagymás tartárral.
Sajnos sikerült úgy eltekeregni az időt, hogy végül a barlangfürdőről le kellett mondanunk. Jobban megérte volna autóval jönni, bár nem szeretem. Miskolcon az egyik helyről a másikra jutni tömegközlekedéssel annyira nyögvenyelős és drága, hogy szinte megbénítja az embert. Volt annyi eszünk, hogy háromnapos turistajegyet vettünk, de az időt nem lehet megvenni, a várakozás pedig felőrli az embert. (Pedig én viszonylag jól bírom.)
Szóval barlangfürdő helyett bementünk a városba mozizni, de semmi értelmeset nem játszottak, úgyhogy betértünk egy Alexandra könyvesboltba és mazsolázgattunk. Innen is vittünk haza egy szatyor könyvet, ez immár hagyományosnak mondható - bárhová megyünk, végül mindig egy könyvesboltnál lyukadunk ki.
Egy miskolci ismerősünk melegen ajánlotta a Falánk Fanni cukrászdát, úgyhogy feltétlenül vásárolnunk kellett egy-egy sütit. Laci egy nagyon guszta mákos rétest választott, én meg Mozart-szeletet, ami pont olyan jellegtelen volt, amilyennek kinézett. Ajándékba kaptam egy mini túrós képviselőfánkot, fantasztikus házi tésztával és viszonylag finom krémmel.
El ne felejtsem. (Mivel már félek vidéken kávézni a sok rossz tapasztalat miatt.) A sétálóutcán van egy nagyon jópofa kávézó, a Miskolci Grand Café. Nagyon elegáns, de nem valami barokk pompára kell gondolni: fekete-fehér, nagy belmagasságú, a heti menü táblafilccel a kirakatüvegre van kanyarítva. (És a menühöz bodzaszörp is jár.) Minőségi porcelánban hozzák ki a pincérek a finom, krémes ristrettót a kedves vendégnek. Kellemes meglepetés volt.
Szóval így telt ez a három nap Miskolcon és környékén. Én meg nem tudok aludni, bár lehet, hogy már kár is lenne, mindjárt kelhetek is fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése