Csütörtök

  "Az ember nem is nagyon hiszi, hogy becsületes emberek is élnek itt, nem csak afféle rablók tanyája ez a Miskolc"- fogalmazta meg fenntartásainkat Laci, miközben némileg szorongva tekintgettünk ki az 1-es villamos ablakán, a Tiszai pályaudvartól távolodva.

A szállásunk Lillafüreden van, és alapvetően túrázni jöttünk a Bükkbe, valahogy úgy voltunk ezzel a miskolci átutazósdival, mint mikor leszállunk a lőrinci pályaudvaron, veszünk egy mély levegőt, átvágunk a pisiszagú aluljárón - mindjárt vége és kilyukadunk ott, ahová tartunk. Persze ezen a ponton már némiképp megadtam magam, mert gyengém ez a villamosozgatás, ráadásul itt a sétálóutca kellős közepén haladnak a sínek, ami meg végképp baráti. Kétoldalt a Belvárosban barokkos-eklektikus homlokzatú házak jobb-rosszabb állapotban. Egymást érik a kávéházak, cukrászdák. A városkép eléggé egységes. Látszik, hogy jószándékból nincs hiány, csak pénz nem nagyon van a restaurálásra. Ahogy kifelé haladunk, úgy váltogatják egymást a polgári és a lakótelepi övezetek.

  A Szeleta Hotelben foglaltunk szállást. Nem luxushotel, de tiszta, ötletes kialakítású, kényelmes ágyakkal, nagyon kedves személyzettel. Némiképp megnyugodva tettük le a csomagjainkat a szállásunkon és visszamentünk a Belvárosba. Már a recepción láttam a Lézerpont Látványtár prospektusát. Az épület úgy néz ki, mint azok a tipikus vidéki Skála áruházak, de csak kívülről. Benne több tematikus tárlat is megtekinthető, az eltűnő mesterségek kellékeitől az ásványokon át az irodagép-kiállításig, de engem a Kárpát-medence népviselete c. kiállítás érdekelt igazán. Évek óta talonba tett nagy vágyam, hogy egyszer megnézhessem ezt a páratlan népművészeti gyűjteményt, amit egy megszállott vállalkozó halmozott fel, rendszerezett és ajánlott fel a városnak. Beléptem és nem csalódtam. Az előtérben, a fal mentén egy erdélyi néni által tojásokra festett, kb. 600 népviselet látható. Nem szeretem az ilyesmit, de ezek szépek. Egy kivetítőn kisfilmeken mesélnek nénikék az általuk hordott, készített népviseletekről, szokásokról. Ennek már csak a végét csíptem el, mert akkor indították el, mikor én már bent voltam a "ruhás" teremben. Tárlatvezetésre sajnos nem volt mód, de állítólag a tulajdonos szeméylesen is elkísérgeti a látogatókat, ha ráér. Egy katalógussal a kezemben, szájtátva vonultam egyik babától a másikig.

  Manapság, a mi C&A-s, H&M-es világunkban már egyszerűen elképzelhetetlen az a gondosság és míves kidolgozás, amivel ezek a ruhák készültek. Milyen rituális tett valakire ruhát szabni, azt kihímezni, feldíszíteni. Mennyire fordított világ a mai, amiben belefogyunk-hízunk a konfekcióruhákba. Ha varrásra is adja valaki a fejét, igyekszik a lehető legyegyszerűbben túllenni rajta, mert a ruhába "feccölt" idő nem térül meg. Persze ezeket a szépséges darabokat is nemzedékről-nemzedékre adták egymásnak az asszonyok. De valaki egyszer rászánta az időt, fáradságot, na és az anyagot (bár ez utóbbi volt a legkisebb tétel egy ilyen öltözet elkészítésénél), kitalálta, megalkotta. Fantasztikus szín-és formagazdagságnak lehettem tanúja. A mai nagy divatházak férfiruházati kollekciója sehol nincs merészségben mondjuk egy mezőkövesdi matyó legény nagyünneplői viseletéhez képest- nem véletlen, hogy szívesen merítenek a népművészeti elemekből, persze nagyonis megszűrve, kilúgozva. Azzal az elhatározással léptem ki az utcára, hogy megtanulok varrni.

  Volt még három óra szabadidőnk, meg két színházjegyünk az esti Úri murira. Egy kis meleg vacsorára vágytunk. Egymást érték az á 'la carte éttermek, de az áraikat a kínálathoz mérten kissé túlzónak találtuk - kivétel ez alól a Bors étterem, de mire ezt megleltük, már kifutottunk az időből. Eléggé szánalmas volt ez a rohangálás. Én már egy gyrossal is beértem volna, de ekkor rátaláltunk a Sprint bisztróra, ahol zárás előtt még boldogan kiszolgáltak minket.

  A színházban megjelent a városi értelmiség. Látszott, hogy összeszokott társaság. A hetedik sorba szólt a jegyünk. Egy nénivel (aki nekem már lassan nem is néni, hanem nőőőőő!) beszélgettem, ő mondta, hogy nekik régóta van bérletük, de ide, a hetedik sorba csak pár éve sikerült állandó helyet szerezni maguknak: a jobb helyek itt is kihalásos alapon öröklődnek, úgy látszik.

Az előadás nagyon jó volt és nem csak azért, mert Gáspár Tibor is játszott benne, akit szeretünk - egy színész kivételével, aki enyhén túljátszotta a szerepét, mindenki hozta egy budapesti színházi társulat színvonalát. Sajnos gyorsan le kellett lépnünk, hogy a villamossal elérjük az utolsó buszt, ami hazavitt. Számomra érthetetlen okból 22.22-kor értünk az 5-ös busz megállójába, ami viszont 22.20-kor már elment, nem várta be a villamost. Majd' félórát vacogtunk kint négylábú lényként lépegetve míg megérkezett az utolsó busz. Otthon a jó melegben hamar elfeledtük minden nyűgünk, bajunk. Így telt az első nap.