Szombatra esőt jósoltak, úgyhogy a pénteki napon megpróbáltunk annyira körülnézni, amennyire csak lehet, ha netán leszakad az ég, akkor is egy jó kis túrával a tarsolyunkban térhessünk haza.
A Kastélyszálló oldalán elmentünk a Herman Ottó emlékházig, ott fel a Fehérkő-lápáig. Nagyon furcsa volt számomra a Bükk. A Pilis szinte anyai: meleg, befogadó, minden túra alkalmával úgy érzem, hogy egy vagyok a tájjal, a harmóniára találok. Egy ezotérikus érdeklődésű ismerősöm szerint ez azért van, mert a Pilis valami energiaközpont, A Föld szívcsakrája. Na mindegy.
Szóval: a Bükk. Olyan volt, mint Bambi apja, az erdő Nagyhercege. Nem tutujgat, de nem is tagad meg semmit. Helyenként komor és félelmetes, de egyben fenséges, szóval igazán nagyszerű, ha az ember túlvan az első sokkon. Mivel ezen a részen most voltunk itt először, eléggé fitymálva nézegettük a térképet, mikor a Fehérkő-lápáról lefelé indultunk. Nem nagyon éreztük, hogy valami nagy dolgok várnának ránk. Kiválasztottuk a kék kereszt jelzést, mert egy kicsit izgalmasabbnak tűnt, mint a többi és elindultunk lefelé. Ezzel sikerült egy gyönyörű, de igencsak szopatós emberpróbáló útra lépnünk. Az erózió folytán lépten-nyomon kidőlt fák, csuszamlós utak nehezítik a továbbhaladást az amúgyis kiadós mélységek felett haladó ösvényeken. Sajnos a fényképezőgépünk megmakacsolta magát és nyekeregve tiltakozott, mikor rögzíteni próbáluk a minket körülvevő szépségeket, úgyhogy erről a szakaszról nemigen készült fotó. A pasik fejbeépített GPS-ének és Laci térképismeretének köszönhetően mindent megtaláltunk, amit akartunk. Sajnos a térdem az örökös fékezéstől teljesen bedurrant, úgyhogy kétségessé tette a nap további programjainak kivitelezhetőségét. Fáradtan, de diadalittasan érkeztünk meg a Park Büféhez, ahol egy tökéletes vörösboros szarvaspörköltet ettem krokettel, kovászos uborkával.
Ebéd után végigjártuk a Szeleta-tanösvényt. Eredetileg nem nagyon érdekelt a Szeleta-barlang. Homályos emlékképeim voltak iskoláskoromból egy nagy barlangról, amiben nincs semmi. Most ott lenni egészen más volt: borzongató érzés volt végigjárni: elképzelni, melyik szegletét mire használhatták, hogyan élhettek itt emberek. A kilátás persze innen is gyönyörű volt. A tanösvény végére már teljesen kipurcant a térdem, úgyhogy vettünk egy kis vacsoráravalót és hazamentünk pihenni.
4 megjegyzés:
Csak irigykedem... nekem nagy szerelmem a Bükk, még blogot is írok róla. :) Ennek a részének -elfogulatlanság nélkül állíthatom- szinte minden szegletét ismerjük. Mennék is a következő hétvégén, de nem tudom, el tudok-e csábítani valakit magammal...
Örülök, hogy ilyen szépen rendbejöttél. A túrás blogodat most nézegettem át, remélem, hogy sikerül útitárs(ka)at találnod és hamarosan lesznek benne új bejegyzések! Mi az idén már nem merészkedünk olyan messzire, de a Pilisben még egészen biztos, hogy megfordulunk még párszor. Ha van kedved, együtt is mehetünk, szervezés kérdése.
Igen, nem panaszkodhatom. Ha még nem is tökéletes, de azért az sokat elárul, hogy már spinningelek egy ideje újra - még ha térdrögzítőben is. A felajánlást pedig köszönöm, lehet, egyszer élek vele.
Nagyon örülnénk:)
Megjegyzés küldése