Nem teszek be több youtube-os videót, mert használhatatlanná teszi a blogot.
Úgyhogy csak a linkjét biggyesztem ide annak, ami tegnap óta nem megy ki a fejemből.

Megígértem magamnak, hogy nem mondom és nem is írom le, mennyire hiányoznak a gyerekek. Annyira utálom, mikor valaki elmegy valahová, hogy jól érezze magát, erre aki otthon maradt, felhívja  és belenyüszög a telefonba: annyira hiááányzoooól, alig várom már, hogy hazagyere! Hogy élje meg felszabadultan a mostot ezek után? Az ittről  nem is beszélve. Úgyhogy ezt igyekszem mellőzni, csak nehéz. Lacinak merem mondani, mert ő nem bánja, de hát Ákos és Alma lassacskán kirepül (évek múlva persze), el kell engedni őket, bla ,bla,bla. Tudom.

Csak olyan messze vannak és ha baj történik velük, akkor az hiába nem nagyobb, vagy iszonyúbb, mint ami itthon, vagy  bárhol megeshet, mégis rosszabb. Mintha kiterjeszthetném a mágiámat, védőszárnyamat föléjük, mikor országhatáron belül vannak. Szokatlan ez az egész, mert egyébként szinte egyáltalán nem szoktam aggódni miattuk (kivéve, mikor Alma este futni megy), bízom benne, hogy megvan a magukhoz való eszük. 

Már csak 12 nap.

Orr

Alma azt mondta a múltkor: Anya, annyira utálom, hogy mindenkire azt  mondod: ez milyen csúnya. Ennek rövid a lába, az görbén tartja magát, jaj, de aránytalan, jaj, de ízléstelen, hogy lehet így öltözködni, stb. Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha nem mondanál ilyeneket. És igaza van, az utóbbi időben tényleg eléggé kritikusan szemlélem az embereket, holott nekem is megvannak a magam hibái, hosszasan sorolhatnám.

Réz András : Orr c. könyvét olvastam legutóbb. Tudom, hogy sokan nem szeretik, megalkuvónak meg mindenfélének titulálják, de nekem az egyik kedvenc újságíróm, még abból az időszakból, mikor rendszeres Playboy-olvasók voltunk. Dedikált "Válogatott szorongásaim" kötetem is van tőle, Laci álldogált érte annak idején sorba gyerekestül, hogy  meglepjen vele. 

Ez a mostani könyv eléggé vegyes érzésekkel lepett meg. Egyrészt: nagyon érzéki, elsősorban nem is szexuális, hanem inkább nazális téren. 

Volt egy kutyánk, egy beagle. Tőle láttam először, hogyan szagol egy kutya mesterfokon. A szemét nem is nagyon használta, csak gazdibűvölésre. Mindent ugyanazzal a kíváncsisággal szaglászott meg, roppant alaposan, válogatás nélkül. Ez a tárgyilagos figyelem emelte előttem az istenadta tehetségek közé. (Később éppen kivételes intelligenciája és önfejűsége révén sok  kellemetlenséget okozott nekünk, úgyhogy  nekiajándékoztuk egy tenyésztőnek, aki a három szukája mellé pont egy ilyen kis fickót keresett. Igaz, hogy évekig rá se bírtam nézni a történtek után egy beagle-re sem, de az adottságait mindig elismertem.)

Mielőtt végleg szétkuszálom egyébként is rövidre tervezett bejegyzésemet, írok egy kicsit a könyvről. Nagyon sokra értékelem, mikor valaki ennyire őszintén mer írni, mert ehhez nem csak exhibicionizmus kell, hanem becsületesség és önismeret. Az külön jó pontot ér nálam, ha valaki időben, térben is itt van,  szóval olyan történetet ír, amit se előttünk, se utánunk nem írhat meg senki, mert csak ő tudhatja, hogy is érzi magát egy mai negyvenes férfi, aki a kis megalkuvásai után változtatni szeretne az életén. Részleteiben  nagyon imádtam,  összességében mégis némi kívánnivalót hagyott maga után a sztori, mert a krimibeillő felütés után eléggé laposnak és kidolgozatlannak tűnt a vége. Szóval ez a kiváló újságíró remélem, ennél sokkal jobb könyvet is fog még írni.

- Mester, milyen érzés szerelmesnek lenni?
- Képzeljétek el, ahogy az eső dobol az ablakon.
- A szerelem ilyen?
- Nem.

(Halmai Tamás : Koanok)

Nem is tudom, hogy írhatnám le virágnyelven, mi bajom. Plutarkhoszt meg Paszternakot olvasgatok vígasztalásképpen, erőt ad.  Na, majd   megnyugszom idővel.

Leírom inkább, mit végeztünk a házon. Kicseréltettük a kazánokat egy cirkóra, a régi radiátorokat, tűzhelyet újra. Leszigeteltettük a régi bejárati ajtót és az ablakokat. Így, hogy festést nem kértünk 250.000Ft-ból megúsztuk a két hatosztatú gerébtokos ablak és a nagy, kétszárnyú ajtó felújítását, ami magában foglalta a hőszigetelést, a pótlásokat és a régi ablaküvegek (fokozottan) hőszigetelő üvegre cserélését.  Pillanatnyilag sajnos nem tudok képet feltenni, mert elromlott a kártyaolvasónk, de ezt majd pótolom. A régi, jól bevált villanyszerelőnkkel átnézettük a házat, most már ezen a téren is tip-top. Kivágattuk a beteg, öreg fenyőt, két napig hordtuk ki az ágakat, gallyakat. (Nagyon sajnáltuk.) Laci beültette a kertrészünket a gyömrői kertből megmentett kedvenceinkkel, persze itt olyan kicsi a hely, hogy tele is lett azonnal. Kezdenek szépen éledezni, de igazán egy-két év múlva lesz szép a kert.
Jó sok  munka van még a házon. A nagy belmagasság miatt, de főleg azért, mert a mennyezet tapétázva van és ezek a tapétacsíkok túl száraz időben lettek felragasztva és itt-ott kezdenek leválni, nem mertem bevállalni a festést. Nagyon zavar, de majd megoldjuk.
Akárhogy is, szeretünk itt lenni. Én egyébként szívesen tekergek a városban péntek délután, de most alig várom, hogy hazaérjek, megmártózzam az itthonlétben, aztán mehetünk tovább.

Egy kis Európa Kiadó:

"Elszakadt a film, de tényleg,
a vásznon lassan ég a kép
Nem táj, nem test, nem épület,
hanem az ég, maga a kék ég.

Egy randevú magunkon kívül,
észrevétlen átváltozás
Déja vu, a jelen emléke,
egy elképesztő nagy varázs!

Elmentek a fiúk,
de itt maradt az idő,
Rövid kis pihenő a zűrzavarban
A Föld fehér fényben ég
A szívünkben savak.
Fokozhatatlan már a pillanat."

(Elmentek a fiúk)

  

Örmény lakoma

Hála Istennek, bármerre is vet az élet, mindig akad egy-két ember, akinek igazán tudok örülni. Most például  az a szerencse ért, hogy együtt dolgozhatok egy igen-igen értékes és érdekes emberrel. Elmondhatom, hogy egy-egy beszélgetésért vele akkor is megérné végigdolgozni egy napot, ha egyébként nem érezném ott jól magam. A nevét nem írhatom le sajnos, pedig olyan, mint egy hadüzenet. Anyai ágon örmény, apai ágon magyar, hat nyelven beszél, két germanisztika szakos fiatal házasságából született Moszkvában. Annyira hamisítatlanul örmény és annyira kozmopolita, amennyire csak lehet. Érdekes? És ez a legkevesebb. Melegszívű, anyáskodó és nagy manipulátor. A főztjében egyesül az egész mediterránum és a Kaukázus ízvilága. 

Ez az ember hívott meg többedmagammal együtt egy közös ebédre a munkahelyünkön. Otthon sütött-főzött tízünkre, aztán szépen mindent megmelegített, megterített és leültünk a tárgyalóba ebédelni.  Sült zöldségeket ettünk fokhagymával, citrommal fűszerezve, pirított-főtt tésztával, sült almát tandoori-fűszeres csirkével, és végül kéksajtot pritaminpaprikával. (Majd fagyit.) Mi már szinte el is felejtettük, milyen ünnep is egy közös étkezés, kicsit nehezen indult meg a társalgás, persze munkáról, ami olyan számomra, mint egy szentségtörés. Mindig annyira csalódott leszek, mikor egy-egy  névnapozáskor munkáról kezd folyni a szó. Tényleg ennyire unalmasak lennénk? 

Vagy ennyire megilletődtünk ettől a bizalmas gesztustól, hogy együtt ehetünk? Mindenki őszintén dicsérte a szakácsot és szép lassan egészen oldott hangulatban beszélgettünk. Leginkább már a romok felett, de azt hiszem, hogy az én kedves kolléganőm számára csalódás volt ez a szép esemény,  bár nem mondta, meg nem is mutatta, mert nem sikerült  maradéktalanul a varázslat, pedig nem rajta múlt. Valahogy kiveszőfélben van az a szokás, hogy a vendég a figyelmes vendéglátásért cserébe gondoskodik a jó hangulatról és ez nem fejeződhet be ott, hogy megdicséri a szakácsot. 

Az én drága  2.számú anyósom (időrendileg), ezt mindig nagyon jól tudta és attól függetlenül, hogy ismerősök, vagy idegenek ülnek körülötte, rövid tapogatódzás után hamarosan vicceket, adomákat kezd mesélni, bármiről szellemesen társalog, úgyhogy mikor felállsz az asztaltól, érzed, hogy a finom ebéden kívül részese lettél egy  igazán baráti összejövetelnek.  Na ez olyasmi, ami egy óvodás számára teljesen természetes, de amit mi felnőttek módszeresen kinevelünk a gyerekekből. Szerencsére nem mindenkiből lehet kiirtani ezt a jó szokást...

Jelentem, imádok itt lakni. Három percre lakunk a vasútállomástól, de  kb. ennyire áll meg tőlünk a 182-es, 184-es busz is, szóval van "B" terv, ha  a lopják a felsővezetékeket, vagy egyéb gikszerek nehezítik a vonatközlekedést. Reggelente 35 perc alatt érek a munkahelyemre, háztól-házig... Lidl, Spar, posta, polgármesteri hivatal, jó suli a közelben, a 182-es busz a lőrinci piac előtt tesz le. Tündikém. A lőrinci piacon a szép Molitorisz-gyerek mosolyog a nőkre. Kissé szomorkásabban,  mit annak idején, de azért ő az. 

A környék eléggé vegyes. A hajdan fényűző villáktól a nagyon szegényes bérházakig mindenfélében élnek itt, de az összhatás nagyon zamatos. Zuglói a hangulat, kicsit álomszerű. A mi utcánk: virágos kőris, selyemakác, petúnia illata üli meg mélyen, kicsit nyirkosan a  levegőt. Az aszfaltot már régen kinőtték a fák, úgyhogy egy egyszerű séta is egy kisebbfajta túrával ér fel, amit én nagyonis szeretek. A felső szomszédaink nagyon korrektek és szolidak, csak arról tudjuk, hogy hazaértek, hogy látjuk, amint leszegett fejjel suhannak el az   üvegezett verandánk előtt. A fiuk állítólag focizni szokott a fenti lakásban, de ebből mi mit se hallunk, talán a padlófűtésük miatt lett ilyen  klasszul elszeparálva a felső szint. Állítólag ők se hallanak semmit a mi zajainkból. Holnap még írok.