2012. augusztus 4., szombat

Örmény lakoma

Hála Istennek, bármerre is vet az élet, mindig akad egy-két ember, akinek igazán tudok örülni. Most például  az a szerencse ért, hogy együtt dolgozhatok egy igen-igen értékes és érdekes emberrel. Elmondhatom, hogy egy-egy beszélgetésért vele akkor is megérné végigdolgozni egy napot, ha egyébként nem érezném ott jól magam. A nevét nem írhatom le sajnos, pedig olyan, mint egy hadüzenet. Anyai ágon örmény, apai ágon magyar, hat nyelven beszél, két germanisztika szakos fiatal házasságából született Moszkvában. Annyira hamisítatlanul örmény és annyira kozmopolita, amennyire csak lehet. Érdekes? És ez a legkevesebb. Melegszívű, anyáskodó és nagy manipulátor. A főztjében egyesül az egész mediterránum és a Kaukázus ízvilága. 
Ez az ember hívott meg többedmagammal együtt egy közös ebédre a munkahelyünkön. Otthon sütött-főzött tízünkre, aztán szépen mindent megmelegített, megterített és leültünk a tárgyalóba ebédelni.  Sült zöldségeket ettünk fokhagymával, citrommal fűszerezve, pirított-főtt tésztával, sült almát tandoori-fűszeres csirkével, és végül kéksajtot pritaminpaprikával. (Majd fagyit.) Mi már szinte el is felejtettük, milyen ünnep is egy közös étkezés, kicsit nehezen indult meg a társalgás, persze munkáról, ami olyan számomra, mint egy szentségtörés. Mindig annyira csalódott leszek, mikor egy-egy  névnapozáskor munkáról kezd folyni a szó. Tényleg ennyire unalmasak lennénk? 
Vagy ennyire megilletődtünk ettől a bizalmas gesztustól, hogy együtt ehetünk? Mindenki őszintén dicsérte a szakácsot és szép lassan egészen oldott hangulatban beszélgettünk. Leginkább már a romok felett, de azt hiszem, hogy az én kedves kolléganőm számára csalódás volt ez a szép esemény,  bár nem mondta, meg nem is mutatta, mert nem sikerült  maradéktalanul a varázslat, pedig nem rajta múlt. Valahogy kiveszőfélben van az a szokás, hogy a vendég a figyelmes vendéglátásért cserébe gondoskodik a jó hangulatról és ez nem fejeződhet be ott, hogy megdicséri a szakácsot. 
Az én drága  2.számú anyósom (időrendileg), ezt mindig nagyon jól tudta és attól függetlenül, hogy ismerősök, vagy idegenek ülnek körülötte, rövid tapogatódzás után hamarosan vicceket, adomákat kezd mesélni, bármiről szellemesen társalog, úgyhogy mikor felállsz az asztaltól, érzed, hogy a finom ebéden kívül részese lettél egy  igazán baráti összejövetelnek.  Na ez olyasmi, ami egy óvodás számára teljesen természetes, de amit mi felnőttek módszeresen kinevelünk a gyerekekből. Szerencsére nem mindenkiből lehet kiirtani ezt a jó szokást...

3 megjegyzés:

Alma írta...

barátkozz vele

ixchel írta...

Azon vagyok :)

ixchel írta...

Annyira, de annyira tudtam, hogy ez egy búcsúebéd.