Ki gondolta volna áprilisban, mikor a soproni szállásfoglalást intéztük, hogy sikerül június három legcsapadékosabb, leghidegebb, napját kifogni...Mivel itt, Gyömrőn csak elvétve esik számottevő csapadék, némi szkepszissel fogadtuk az időjárás-előrejelzéseket (hányszor kellett már locsolnunk állítólagos tartós esőzések, záporok, zivatarok idején!). Úgyhogy nem is cifráztuk a ruhák összeválogatását sem: mutatóba mindenki vitt magával, vagy magán egy hosszúnadrágot, pulcsit, a két kicsire még az utolsó pillanatban rádobtam egy-egy széldzsekit, ki tudja - hátha jól jön ebben a három napban.
Ehhez képest: mikor megérkeztünk Sopronba, erős szél és eső fogadott. Mivel a panzió térképen közel volt, taxira nem is gondoltunk, gyalog vágtunk neki, hogy megkeressük áhított menedékünket. Én Ákossal egy ernyő alatt szorongtam, vállt vállnak vetve, ahogy Ákos mondta : falanxban. Sikerült jól eltévedni, helyesebben kiderült, hogy tettünk egy bazinagy kört, és visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Egy kedves soproni nő útba igazított, úgyhogy végül megérkeztünk. Addigra már eléggé hiszti közeli állapotban voltam, úgyhogy belépve csak ezt a két szót tudtam kinyögni: vasalót, hajszárítót. Mint kiderült, kijöttek volna elénk az állomásra, ha telefonálunk nekik, hogy mikor jövünk.
Vasalót nem kaptunk, illetve volt egy vasalószoba, de nem volt képem bevinni a homokos, vizes cuccainkat a tiszta ágynemű közé, úgyhogy egy igazi keletnémet AKA hajszárító-csodával és Alma hajvasalójával szárítgattam, amit lehetett, amíg Laci elszaladt bevásárolni. Megebédeltünk, utána Laci, Alma és én egy kis délutáni városnézésbe kezdtünk. Kilincs(fotó)gyűjteményem újabb három darabbal bővítettem, végigjárogattuk a kedvenc utcáinkat, ittunk egy közepesen vacak kávét a Gyógygödörben (viszont igazi mosollyal tálalva), én egy ivójoghurtot és mentünk vissza a többiekhez. Számomra ezzel véget is ért a soproni kiruccanás, mert éjszakára sikerült úgy elcsapni a gyomromat (mivel?!), ahogy illik.
Laci másnap elvitte a gyerekeket az Erdészeti múzeumba, a Bányászati múzeumba, ahol még Alma, a megrögzött múzeum-fóbiás is jól szórakozott. A Tűztoronyba, a régi zsinagógához, igaz, oda csak Ákosnak volt kedve bemenni, Laci kint megvárta a lányokkal (egyszer már voltunk ott együtt). Délután eljött hozzánk Laci egyik gyerekkori barátnője a férjével és a kislányukkal. Jó volt velük.
Én a szállásunkról tudnék mesélni. Ugyanolyan, mint a többi kétcsillagos panzió, ha egyet láttál... viszont a vendéglátóink érdekesek voltak. Úgy tűnik, egy anyuka viszi a boltot a két fiával, mást nem is láttunk. Ha kell, recepciósok, felszolgálók, sofőrök, kertészek, talán még az ágyakat is ők húzzák át. Borzasztó kemény életforma lehet ez így, még ha anyagilag esetleg jövedelmező is. Az meg külön próbatétel lehet, hogy ha az embernek a saját családtagjaival kell együtt dolgoznia. Nincs meg a privát szféra védelmező köre. Nem beszélve arról, milyen lehet kordában tartani két felnőtt fiút.
A reggelik fejedelmiek voltak, minden nagyon gusztusosan, kifogástalan állagban és hőfokon került az asztalokra. A vendéglátóink nagyon figyeltek ránk, pedig nem egyedüli családként ültünk az ebédlőben, most tartotta egy kb. húszfős egykori osztály a negyvenéves érettségi találkozóját, mindenki ugyanúgy ki lett szolgálva. (Alma megjegyzése: Meldrum-reggeli. Nagyon tetszett nekik, hogy így körbe lettek ugrálva.) Én sajna maradtam a mézes teánál, de közben megvígasztalódtam: ha nem a joghurttól leszek rosszul, legkésőbb a reggeli alatt úgyis betegre zabáltam volna magam, úgyhogy a tulajdonképpen nincs miért bosszankodni.
Imádom Sopront. Az összes hajlatát, kiszögellését, a belső udvarokat, az egész mesebeli (ó)várost, a sikátorait, a meglepetéseit, úgy, ahogy van. Hogy előzékenyek az emberek, úgy mennek el mellettem a pocsolyában, hogy ne csapjanak le, akkor is átengednek a zebrán, ha piros van, és még a számos egyéb apróságot, amitől jól érzem magam.
