Hullámok hercege

Szombaton, ahogy a vonat felé ügettem, Kati a kezembe nyomta a Hullámok hercegét, útravalóul. Kac-kac, nem ismeri az én tempómat. Hernyóként araszolgatok fejezetről-fejezetre. Megígértem neki, hogy hétfőig kiolvasom (abban a pillanatban tényleg elhittem), ma délután a felénél tartottam, úgy adtam vissza, átmenetileg, hátha ezzel sikerül orvosolnia Sajó lelki sebeit.
Eddig csak sejtettem, most már biztos vagyok benne, hogy őskövület vagyok az ízlésemet tekintve.
Nem az a legnagyobb gondom a könyvvel, hogy szegényes a szókincse. Nem az, hogy tele van képtelen párbeszédekkel (vagy csak én forgolódom szerényebb képességű emberek között) ez mondjuk igaz is.) Nem az, hogy láthatóan egy hollywood-i film történetéül írták (vagy drámának szánták?). Az a legnagyobb bajom vele, hogy tetszik.
Nyilván az író is érezte, milyen ízléstelen ez a kitárulkozás, azért egy pszicháternőnek meséli el a főhős borzalmas gyermekkorát, vagyis a hugáéval közös élményeit. Ez mégis bocsánatos bűn. Annyira szájbarágós és olyan igazi amerikai bumfordisággal lett megírva, mégis van valami valóságmagja az egésznek, ami vonz.
Most, hogy visszaadtam, félbehagytam, nincs kedvem tovább olvsani a Funtinelit. Márait fogok olvasni, az ő ízlése a mértékadó életrajz tekintetében. Mihez kell nagyobb bátorság: kitálalni a horrort, vagy elmesélni a jót? Ez utóbbi kevésbé érdekes persze.
Az egészben az volt a leginkább torokszorító, hogy végig azt éreztem, milyen klassz lehetett volna ebben a flúgos családban is az élet(rákászkodás, egy szigeten élni, a fehér delfines történet, stb.), ha a szülők nem magukkal lettek volna elfoglalva, hanem a gyerekekkel.