Szűz fül

(Fotó: Damir Yusupov)

Először valami nagyon korrektet akartam írni a tegnap estéről, aztán abban maradtam magammal , hogy csak arról lesz szó, amit én átéltem. Úgyis csak azok olvassák a blogot, akiket ez érdekelhet.

Elszigeteltségünkben ritkán lehetünk szemtanúi (részesei meg aztán szinte soha) valami születésének, virágzásának, és mire a tudatunkig eljut, már meg is változott. 

De ezzel már szinte szabadkozom, mert nekem bizony tetszett a tegnapi est a Zeneakadémián! Egészen elvarázsolt, ahogy Julia Lezsnyeva énekelt. Alázattal, mentesen minden póztól, manírtól. Úgy állt ott, elragadtatva, mint aki teljesen átadja magát valaminek, ami magasabb, mint ő meg mi, és aminek csupán az eszköze. Talán romantikusnak tűnik, számomra ezen a szinten az előadóművészet már határos a mágiával és én lelkes hívő vagyok :) A Zeneakadémia meg aztán igazán megfelelő helyszín egy ilyen már-már szakrális élményhez. Ami egem illet. Mert a barátaink, akik elvittek minket erre az eseményre, némiképp csalódottan konstatálták, hogy az a csalogányszerű hang, amihez szokva vannak és amit annyira vártak, megváltozott, veszített a természetességéből, fényéből. 

Van ebben valami szívfájdító. Egyrészt: micsoda szerencse, hogy valamit teljes ragyogásában látunk. Másrészt: milyen szomorú látni, ahogy elenyészik a legjobb szándék ellenére. Mindent megtanulni és mindent elfelejteni, ez lehet a legnehezebb egy művésznek. Természetes a minőség, fejlődés iránti vágy, de ki tudja azt megmondani, hogy hol a határa a hangképzésnek, mikor fordul visszájára a sok erőfeszítés? Ráadásul ez többnyire csak utólag derül ki. Ennek ellenére egyik ámulatból a másikba estem, mert egy új dimenziót nyitott ki előttem. Csak az járt a fejemben, hogy mindent csak így lenne szabad csinálni, ezzel az odaadással és alázattal. És hálát adtam azért, hogy ezt átélhettem. 

Fülbevalók

Ma azt álmodtam, hogy Lacival abban a házban jártunk, ahol Maame Yaa felnőtt. Egy csomó régi cucca ott volt, egyebek mellett egy ékszergyűjtemény, pár medállal és sok fülbevalóval, össze-vissza, úgy kellett keresgélni a párokat. Eleinte párosítgattam, aztán fogtam az egészet, beletettem egy szatyorba és hazahoztam. Eddig megakadályozott a lustaság, de most ezt égi jelnek veszem és elkezdem átismételni az angolt és amennyire lehet, felhozni, hogy tudjunk beszélni.

Még valami a tekintetekről

Gondolkoztam, rajta, kitegyem-e...mégiscsak egy szerelmi történet utórezgései láthatóak ezen a felvételen, de mivel most ez foglalkoztat, jöjjön. 

Az egyik legnagyobb hatású performanszművész-páros, Marina Abramovic és Ulay szerepelt ebben a kísérletben pár éve. Igazából ez Abramovic produkciója volt. Leült egy asztalhoz és az emberek szép sorban leültek elé, pár percig mélyen egymás szemébe néztek, aztán felálltak és elmentek. Ez az őszes úr Ulay, akivel jópár évig társak voltak, majd elváltak útjaik. 17 év után látják itt újra egymást.

Jerikó rózsája 0.nap

Ilyen ajándékot kapok attól, aki nemcsak rám, hanem a növényre is gondol...

Tádám! az elpusztíthatatlan Jerikó rózsája :) ha öntözik, szépen kinyílik és kizöldül, ha nem kap vizet, begubózik és összeszárad, de ez csak egy tetszhalott állapot. Nagyon szépeket írtak róla mindenfelé, egyebek mellett Fatima kezének is nevezik (kufefe - kezecske, ahogy a beduinok hívják).
Ahol ilyen növény van, abba a házba a mennykő se csap! 

Karinthy

"És most meg kell állnom, írás közben „énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulaj­don beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikci­ók komponálásához szokott „író” szerkezeti és ha­táspolitikai, „művészi” érdekből erőszakot tenne a valóságon, abban a gőgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a művészet és valóság értékét akarom összehasonlítani. Egysze­rűen megállapí­tom (amire éppen ennek a betegsé­gemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerű­en azért, mert - nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni - ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondani­valója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biog­ráfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egy­ben regénye is annak az életnek - de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy for­dulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlék­képek közé, amiknek társaságában jobban érvé­nyesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben ma­gyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem le­het elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképe­sen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el."

Gyengéd anyai hang a SPAR-ban:
"Ne legyél erőszakos, kisfiam, mert megrugdoslak."

Odi et amo

Sose tudom eldönteni, utálom, vagy szeretem-e Nietzschét. Nagyon ellentmondásos figura: provokatív, pökhendi és erkölcstelen, hogy lehet, hogy közben néha mégis mélyen erkölcsös? A birodalom, amit az "igazságaiból" épít, összességében embertelen. Bolond, na. Néha mégis megigéz.

Nekem ez a gyengém: a nyelv, a szavak. Nem csak a szép szavak, hanem a nyelv egész spektruma. Ha valaki valamit elég frappánsul fogalmaz meg, nálam már félig-meddig nyert ügye van. Felületes vagyok, tudom.

Pénteken történt velem valami, ami rávilágított erre a kissé ambivalens viszonyra. 

Az esti jógaórák nyolckor kezdődnek. El lehet képzelni, hogy péntek este nyolcra milyen lelkiállapotba kerül az ember: legkevésbé sem a kapcsolódásra, beszélgetésre vágyik. Nyújtsuk meg jól a tagjainkat és menjünk haza! De hát ez a Viki mostanában mindenféle különfeladattal színesíti az órákat...Most ez volt: párokba ültünk, törökülésben és megfogtuk egymás kezét. Minden párban volt egy "mesélő" és egy "hallgató". A szemkontaktust folyamatosan tartva a "mesélőnek" 5 percen keresztül szavak nélkül, csak a szemeivel el kellett mesélnie azt, ami a legjobban foglalkoztatja, amit szívesen elmondana valakinek. Megrázó élmény volt, sírtunk is. Megkockáztatom, hogy ezt a két embert, akivel párba kerültem, jobban megismertem ezalatt az 5 perc alatt, mint a többieket két év alatt, pedig másokkal már viszonylag sokat beszélgettem. 

Ez az élmény kicsit távolságtartóbbá tett a szavak mágiája iránt.