Sose tudom eldönteni, utálom, vagy szeretem-e Nietzschét. Nagyon ellentmondásos figura: provokatív, pökhendi és erkölcstelen, hogy lehet, hogy közben néha mégis mélyen erkölcsös? A birodalom, amit az "igazságaiból" épít, összességében embertelen. Bolond, na. Néha mégis megigéz.
Nekem ez a gyengém: a nyelv, a szavak. Nem csak a szép szavak, hanem a nyelv egész spektruma. Ha valaki valamit elég frappánsul fogalmaz meg, nálam már félig-meddig nyert ügye van. Felületes vagyok, tudom.
Pénteken történt velem valami, ami rávilágított erre a kissé ambivalens viszonyra.
Az esti jógaórák nyolckor kezdődnek. El lehet képzelni, hogy péntek este nyolcra milyen lelkiállapotba kerül az ember: legkevésbé sem a kapcsolódásra, beszélgetésre vágyik. Nyújtsuk meg jól a tagjainkat és menjünk haza! De hát ez a Viki mostanában mindenféle különfeladattal színesíti az órákat...Most ez volt: párokba ültünk, törökülésben és megfogtuk egymás kezét. Minden párban volt egy "mesélő" és egy "hallgató". A szemkontaktust folyamatosan tartva a "mesélőnek" 5 percen keresztül szavak nélkül, csak a szemeivel el kellett mesélnie azt, ami a legjobban foglalkoztatja, amit szívesen elmondana valakinek. Megrázó élmény volt, sírtunk is. Megkockáztatom, hogy ezt a két embert, akivel párba kerültem, jobban megismertem ezalatt az 5 perc alatt, mint a többieket két év alatt, pedig másokkal már viszonylag sokat beszélgettem.
Ez az élmény kicsit távolságtartóbbá tett a szavak mágiája iránt.
1 megjegyzés:
jó út
Megjegyzés küldése