Karinthy

"És most meg kell állnom, írás közben „énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulaj­don beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikci­ók komponálásához szokott „író” szerkezeti és ha­táspolitikai, „művészi” érdekből erőszakot tenne a valóságon, abban a gőgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a művészet és valóság értékét akarom összehasonlítani. Egysze­rűen megállapí­tom (amire éppen ennek a betegsé­gemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerű­en azért, mert - nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni - ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondani­valója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biog­ráfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egy­ben regénye is annak az életnek - de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy for­dulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlék­képek közé, amiknek társaságában jobban érvé­nyesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben ma­gyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem le­het elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképe­sen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el."