Armageddon

A héten megint az aktuális világvégéről cikkezett a sajtó. Ez ugyebár ma lenne esedékes, ebben  kérdésben a szaksajtó (Velvet, Blikk, stb.) olyan tévedhetetlen, mint a sokat emlegetett brit tudósok.

Én nem aggódom. Ha mégis így lenne, akkor sincs miért sírni. Az univerzumban számos bolygón továbbra is tombolhat az Élet. Ugyanúgy szeretkezhetnek, száguldozhatnak a járműveikkel, részegedhetnek le, táncolhatnak hajnalig, mint eddig. 

Ők:

 Vagy ők:

 és ő is:

 Jó volt itt!...

Minden okkal történik

"Nincsenek véletlenek." "Minden okkal történik." Két mondat, amitől mindig libabőrös leszek. Ezt tipikusan olyan emberek mondogatják, akiknek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az életükkel. Nekem sincs, de azért ilyen megingathatatlan meggyőződéssel biztosan nem mernék ilyesmit mondani. A mai, borzasztóan "spirituális", "pozitívan gondolkozó" világban eretneknek számítok kétkedésemmel az eleve elrendeltség összes verziója ellen. Ráadásul lehet, hogy tényleg nincs igazam. Valami értelmes magyarázatot kéne már találnom arra, hogy miért ragaszkodom annyira a véletlenekhez. Mindenki a maga képére formálja az Istent. Én is! Ha isten lennék, belepusztulnék az unalomba, ha nem érnének meglepetések. Naiv elképzelés :) Hangyaperspektíva. Ha Isten  saját hasonlóságára teremtett minket akkor sokkal jobban ért minket, mint ahogy eltudnánk képzelni.  

Teremtő

Ezt a képet a Vidéken újrakezdők csoportban tette ki valaki a Facebookon. Négy éve költözött ki vidékre, akkor még az élő csirkét se merte megfogni. Ezt a mostanit meg ő keltette ki saját kotlóval, aztán felnevelte, levágta. Izmok, inak, nyálka, a zúza, a szív, máj, a fej! Ez milyen érzés lehet? A szépség mellett ott van a brutalitás is egy ilyen képben. Hát még a tettben. Vajon meg meri enni? Nyilván ezért nevelgette, de akkor is fura lehet. Hány határt kellett átlépni, míg ide eljutott? És muszáj. 

Emlékszem, mikor Kingáék levágták az első kecskéjüket (ezt muszáj volt, nem betegség miatt, hanem mert annyira agresszív volt) és szétosztogatták a húst, mert nem voltak képesek megenni. (Mondjuk ő egyébként is vega volt, de Norbi nem.)

Aztán úgyis ez a vége, az én Teremtőm is ugyanilyen magától értetődően dönt úgy egy nap, hogy számomra ez az utolsó. Már ha van, de ezt a csirkét elnézve nem hiszem, hogy ne lenne. 

Mikor úgy döntöttem, hogy felnőtté válok, az első próbatételem az volt, hogy akkor is végigélem az Életet, ha semmi értelme sincs. Nem testálom a felelősségemet se megfeszített, se megfeszítetlen istenekre, próbálok úgy tagja lenni a társadalom nevű nyájnak, hogy lehetőleg ne tegyek kárt senkiben. Aztán lesz, ami lesz. Közben megszerettem az embereket, megbocsátottam magamnak és mindenkinek a gyarlóságokért, kicsinyességért. 

Nagyon fontos elhatározás, hogy valamit az ember ne azért tegyen, vagy ne tegyen, mert szabad vagy tilos. Néha szívesen beülnék egy időgépbe, hogy beszéljek a 18 éves kori önmagammal, mielőtt az oltár elé lép. Közben meg fiatalként, minden tapasztalat és családi háttér nélkül, teljesen téves elképzelésekkel, vakon tapogatódzva, teret adva a véletlennek, sokat-sokat hibázva is ott vagyunk, hogy megtanultuk egymást, már-már felneveltünk négy irtó klassz gyereket, akiknek talán már egy picit könnyebb lesz, kicsit közelebb vannak, jobban kapcsolódnak a világhoz, jobban értik, mint mi annakidején.

Már csak azt kell kitalálni, hogy akkora batyuval, amit magunkra vettünk az évek során, hogyan menjünk tovább, hogy a francba lehetne ezt letenni valahová.

Az én húsvétom

Nem győzök csodálkozni az álmok hajszálpontos történetein. Az enyém ma hajnalban tökéletesen leírta, amin keresztülmegyek. 

Egy kiránduláson voltunk az én kis munkahelyi csapatommal. Beszélgettünk, nevetgéltünk, nagyon klassz, oldott volt a hangulat. Talán valamit ettünk is, mert nekem zsíros volt a kezem. Egy keresztúttól nem túl messze táboroztunk le. A keresztútnál volt egy elég egyszerűen kiépített kút. Oda mentem kezet mosni, a főnököm meg utánam jött ezt lefényképezni (egyébként is fényképezgetett, év végén diavetítést szokott csinálni a közös programokon készült képekkel). Nevetve ugrattam, hogy ez egy végtelenbenyúló kézmosás lesz, mire elkészül a művészi fotó.

Érdekesek az álmok, na meg az ünnepek is. A mai ünnepek, amik már ki tudja, hány rétegből épülnek fel, és ezek hatásai alól úgy tűnik, mégsem nem vonhatom ki magamat. Mint a húsvét is. A leghangsúlyosabb, amit nagyon nyom is minden média, hogy termékenységünnep. A tojás, a nyuszik, locsolkodás. A pészach: a kivonulás, a véráldozat. Amit a kereszténység pakolt rá: a kereszthalál, feltámadás, bűnbocsánat, megtisztulás.

Most mindezt megélem. Most, ebben a négynapos ünnepben, ebben a légüres térben érzem, mennyire nem normális, ahogy élek. Magam előtt is pirulva vallom be, hogy nincs hobbim. Semmi nem köt le. Annyira a kívül helyeztem a fókuszt a családomtól a munkahelyi közösség meg a sporttevékenységek felé, hogy itthon alig tudok mit kezdeni magammal. Ez régen nem volt így, fel tudtam töltődni itthon, de most szabályosan fulladozom. Tegnap este azzal a kis fohásszal feküdtem le, hogy el tudjak távolodni mindentől, ami nem fontos, és csak a tiszta szeretet maradjon bennem. Semmire nem vágyom jobban.

Már megint a jóga

Az a legizgalmasabb és a legtanulságosabb az egészben, ahogy bizonyos ászánákban ráérzek az egyensúlyra és szinte erőlködés nélkül sikerül hosszan kitartani. Nem erőből megy. Ha hiányzik a balance, irtó nehéz és végetnemérő minden testhelyzet. Megcsinálom, de nem élvezem. Pont erre a tapasztalatra volt szükségem. Valahol itt csatol vissza a kabbalához, a Jákob lajtorjájához, ami szintén erről szól. Az egyensúlyról. Talán megtanulok végre élni.

Kihívások (nélkül)

Keresgélek, keresgélek. Nagyon egyszerű lény vagyok: nem lebegnek előttem magas ideák, semmiféle emberfeletti teljesítményre, hősi babérra nem vágyom. Egyetlen kérdésre várom a megnyugtató választ: tudtam-e a mai napon úgy jelen lenni, (enni-inni, szeretni, gondolkodni, beszélni - úgy gondoskodtam-e a gyermekeimről), hogy ezért megérte emberi lényként megszületni. Néha nem is annyira egyértelmű ez, okkal furdal a lelkiismeret. Elég középszerűen hangzik, de legalább igaz.

Lehet, hogy tévedek, de az emberfeletti teljesítményeknek csak úgy látom értelmét, ha kíváncsiság a hajtóereje. A hősiességnek meg a szeretet. Nem mintha annak, akit megmentenek, nem lenne édesmindegy az indíték: a megmentőnek jobb, így nem gubancolódnak benne az érzelmek, az ok-okozati viszonyok, vagyis így alhat nyugodtan. Meg néha nem döntés, hanem szerencse dolga a hősisesség. Hogy van-e rá alkalom.

Pillanatnyilag egyetlen tevékenység van az életemben, ami kihívást jelent: a jóga. Ez az egyetlen olyan terület, ahol minden alkalommal határaim átlépésére kényszerülök. Minden más rutinból megy. Élek a gyanúperrel, hogy nem lesz ez mindig így: egy egyenes szakaszon biciklizem és csak azért tekerek, hogy ki ne essek a mozgásból. És valahogy remélem, is, hogy találok értelmes kihívásokat az életben. Hogy azért ne menjen át egy észnélküli pörgésbe és hulljon szét minden, elsősorban én.

Merida, a bátor

Meseimádóként se gondoltam volna, hogy egy Disney rajzfilm különösebben meg tudna érinteni, azt meg, hogy ennyire szívenüt, végképp nem. Ilyen a jó mese: igaz.

Talán mert annyi negyvenes, neurotikus szülőt láttam már. Arról a traumáról szól, mikor a gyerek hirtelen leválik a szülőről és elkezdené a maga útját járni és a szülő ebbe kicsit beleroppan. Minden családban van egy szülő, akihez jobban kötődik a gyerek: egy apja lánya, vagy anyja lánya, aki a hasonlóság miatt cinkossá válik és kicsit ki is játssza a másik szülőt, aki sok esetben a rossz zsaru. Ez azért eléggé hálátlan szerep. lássuk be. Így egyensúlyozgatnak évekig, aztán mikor konfliktus van, az időnként nagyot szól. 

Meg aztán arról is szól, hogy mennyira szabad "nevelni" valakit, meddig mehetünk el...hol a társadalmi szerepek okozta kényszer  és az autonómia határa. Mert a legtöbb szülő itt komoly hibákat vét és az a jobbik eset, ha a gyerek jelzi a határsértést.  Hogy záros a határidő, ha egy szerettünkből valami bestiális bújik elő és mi lehet a gyógyszer.