2017. szeptember 17., vasárnap

Teremtő


Ezt a képet a Vidéken újrakezdők csoportban tette ki valaki a Facebookon. Négy éve költözött ki vidékre, akkor még az élő csirkét se merte megfogni. Ezt a mostanit meg ő keltette ki saját kotlóval, aztán felnevelte, levágta. Izmok, inak, nyálka, a zúza, a szív, máj, a fej! Ez milyen érzés lehet? A szépség mellett ott van a brutalitás is egy ilyen képben. Hát még a tettben. Vajon meg meri enni? Nyilván ezért nevelgette, de akkor is fura lehet. Hány határt kellett átlépni, míg ide eljutott? És muszáj. 
Emlékszem, mikor Kingáék levágták az első kecskéjüket (ezt muszáj volt, nem betegség miatt, hanem mert annyira agresszív volt) és szétosztogatták a húst, mert nem voltak képesek megenni. (Mondjuk ő egyébként is vega volt, de Norbi nem.)
Aztán úgyis ez a vége, az én Teremtőm is ugyanilyen magától értetődően dönt úgy egy nap, hogy számomra ez az utolsó. Már ha van, de ezt a csirkét elnézve nem hiszem, hogy ne lenne. 
Mikor úgy döntöttem, hogy felnőtté válok, az első próbatételem az volt, hogy akkor is végigélem az Életet, ha semmi értelme sincs. Nem testálom a felelősségemet se megfeszített, se megfeszítetlen istenekre, próbálok úgy tagja lenni a társadalom nevű nyájnak, hogy lehetőleg ne tegyek kárt senkiben. Aztán lesz, ami lesz. Közben megszerettem az embereket, megbocsátottam magamnak és mindenkinek a gyarlóságokért, kicsinyességért. 
Nagyon fontos elhatározás, hogy valamit az ember ne azért tegyen, vagy ne tegyen, mert szabad vagy tilos. Néha szívesen beülnék egy időgépbe, hogy beszéljek a 18 éves kori önmagammal, mielőtt az oltár elé lép. Közben meg fiatalként, minden tapasztalat és családi háttér nélkül, teljesen téves elképzelésekkel, vakon tapogatódzva, teret adva a véletlennek, sokat-sokat hibázva is ott vagyunk, hogy megtanultuk egymást, már-már felneveltünk négy irtó klassz gyereket, akiknek talán már egy picit könnyebb lesz, kicsit közelebb vannak, jobban kapcsolódnak a világhoz, jobban értik, mint mi annakidején.
Már csak azt kell kitalálni, hogy akkora batyuval, amit magunkra vettünk az évek során, hogyan menjünk tovább, hogy a francba lehetne ezt letenni valahová.

2 megjegyzés:

Alma írta...

Azt hiszi az ember, hogy a kamaszkor a legnehezebb, pedig dehogy :D

ixchel írta...

Mindig az aktuális nyavalyák fájnak a legjobban, csak aztán elhalványulnak az emlékek :D